KULT

„Kibaszott szörnyetegek vagyunk mind” – minden eddiginél pesszimistább a Fauda új évada

A szereplőkkel együtt az izraeli kommandóssorozat is fáradni kezdett a negyedik évadban, de még mindig a legjobb a műfajban. Sőt, a sorozatok közt általában sem sok vetélytársa van.


Sokáig kellett várnunk a Fauda negyedik évadára, volt ennek számos oka, a Covidtól az orosz-ukrán háborúig sok minden hátráltatta a forgatást és az utómunkák is csúszhattak. Végül idén januárra került át a Netflix-bemutató, amit az izraeli sorozat rajongói most végre ledarálhatnak.

Közhely ma már, hogy ebben a harcos-kúrós-partraszállós műfajban, amiben konkrétan fedett kémek, hírszerzők, kommandósok portyáznak ellenséges területen, a Fauda hozta el azt a minőséget, amit még a Homeland se tudott elérni, nem véletlenül.

A Yes nevű izraeli gyártó cég ugyanis olyanokkal dolgozott együtt a kezdetektől, mint Lior Raz és Avi Issacharoff, akik nemcsak producerek és ötletgazdák, hanem a forgatókönyvbe is vállig belenyúltak. Mindketten pontosan tudták, mit kell a vásznon visszaadni a lehetetlen küldetésekből, hiszen maguk is az izraeli terrorelhárítás különleges egységeinél szolgáltak korábban. Lior Raz színész lett,

ő játssza a sorozatban Doront, a közepesen súlyos PTSD-s, tehát kellően idegbeteg, és a parancsokat meg a szolgálati utat betartani képtelen kommandóst, Issacharoff pedig újságíró, aki hasonló témákkal foglalkozott leszerelése után is.

Az első évad – és ma már ez is közhely – akkora siker lett, hogy Izraelben elnéptelenedtek az utcák, amikor adták, és nem csak az izraeliek, hanem az arabok lakta negyedekben is.

De mitől talált telibe a sorozat?

Attól – és ez a negyedik évadra éppúgy igaz, mint az első háromra –, ahogy a közel-keleti helyzetet emberközelből ábrázolják. Tehát nem a CIA vagy más külföldi rácsodálkozók szemszögéből, ahogy a Homeland – jegyezzük meg, ez is legitim nézőpont, csak belülről nem tűnik teljesen igaznak -, hanem azt mutatja meg, ahogy a dzsenini menekülttáborból, izraeli zsidó vagy ciszjordániai, gázai palesztin családok szemszögéből, netán a Sin Bét főhadszállásáról látszanak a dolgok.

Attól, hogy sosem fekete-fehér a történet, nem a hősies, sosem hibázó jók, és a sátáni, egyben vallási fanatikus, szoknyás kecskebaszók küzdelméről van szó, ahol mindig a jók győznek, övék az erkölcsi fölény, és a végén mindenki boldog, a terroristák meg arctalan senkik, mennek a levesbe.

Persze, tudjuk jól, a küzdelem itt is egyenlőtlen, hiszen a terroristák kábé esélytelenebbek, mint a magyar ellenzék, többnyire nincs elég képzett emberük, hadseregük és nem az ő drónjaik látnak mindent fentről, hanem Izraelé. A zsidó állam közel 80 éve minden percét arra fordította, hogy a Közel-Kelet egyetlen ütőképes nagyhatalma – és nem mellesleg demokráciája – legyen, ehhez a saját erejének maximális megnövelése mellett a másoké gyengítése is első számú feladat.

A Fauda mindig vigyáz arra, hogy bizonyos szintek alatt mozogjon, a politika nagyon kevés esetben jelenik meg, politikusok egyszer sem, maximum megemlítik, hogy ez az akció most a miniszternél vagy a miniszterelnöknél van, neki jelentenek. Az elit alakulat amúgy is titokban működik, a közvetlen feletteseken és a velük dolgozókon kívül csak a szűk család tudja, mit csinálnak, nevük, arcuk, mindenük titkos, ha meghalnak, „nevüket nem közölhetjük” kiegészítéssel maximum mínuszos hír csak az újságban.

Miközben Doron és társai minden egyes bevetéskor (és néha még azon kívül is, ha az ellenség megtudja a nevüket) az életüket kockáztatják, és nem csak ők, hanem a feletteseik is.

De arra is vigyáz, hogy az ellenség, még a fő terroristák, és azok családja se legyenek csak és kizárólag gonoszok. Ott is emberek élnek, valaki mindig valakinek a fia, bátyja, apja, stb. És nem csak azért, hogy aztán velük lehessen zsarolni őket. Érzelmeik, emberi kapcsolataik vannak, gyerekeik, idős szüleik. Persze van fanatizmus, sőt néha pszichopatológiai esetek is, de ez megvan a túloldalon is, csak másképp. Épp az az egyik fő mondanivaló, hogy ha ebbe belekeveredtél, nagyon nehéz kijönni belőle, pláne ép elmével. Meg hogy ez az egész Közel-Keletre igaz.

Gondolj bele: azt mondják neked, hogy menj be abba az épületbe, amely teli van fegyveres Hamász-tagokkal, akiknek dicsőség a mennybe jutni, és amúgy is jó nők várják ott őket nagy tömegben, és hozz ki onnan lehetőleg élve egy parancsnokot vagy túszt. Te azt mondod teljesen érthetően: elmentek ti a jó büdös picsába! Doronék viszont némi szemöldökráncolás után azt: mikor indulunk?

Talán ezért hangzik el valahol: kibaszott szörnyetegek vagyunk mind. Még a rokonok is, akik ezt tűrik.

A negyedik évadra mi újat lehetett még mondani ebben a témában? Hát lehet, és spoilerezés nélkül annyit elárulhatunk, hogy a terroristák is egyre profibbak, egyre komolyabb infrastruktúrával és technikával rendelkeznek, és talán az is igaz, hogy okosabbak is lettek. A Hamászt kipipáltuk már eléggé az előző évadokban, a Fatah ugye már eleve inkább szövetséges, mint ellenálló a ciszjordániai területeken, a Palesztin Hatóság együttműködő, és persze korrupt.

Kik nem voltak még a Fauda célkeresztjében? Igen, a Hezbollah, a siíta Irán által támogatott, Dél-Libanonban beágyazott fegyveres, terrorista szervezet, amely az északi Dzseninbe tud a csápjaival elérni, ez látszott még logikusan kihasználható helyszínnek. Valamint bejön a külföld, a bevándorlók lakta Molenbeek, Brüsszel legkeményebb negyede, Lázár János rémálma, amit a filmben amúgy többnyire Budapest játszik el. Mivel nem izraeli területen is mozognak, ezért a Moszad felügyeli az akciókat innentől, új fontosember kerül az irányítói posztra, és ő kénytelen elviselni az öntörvényű alakulat improvizációit.

Az emberi kapcsolatok terén is szintet kellett lépni, hiszen az egység szinte egy nagy családként működik, és mivel eltelt két év a legutóbbi részek óta, elég sok minden megváltozott. Doron persze kiégett megint, nemhogy lövöldözni, de már csajozni se nagyon van kedve, de a többiek is fáradnak, 10-20 éve már, hogy ezt csinálják, amiből egy év is elég, hogy megviselje az embert.

A film készítői is érezhették, hogy nem lehet ezt örökké csinálni, ezért ebbe az évadba a fáradást ellensúlyozandó még több fordulatot, tragédiát és akciót pakoltak, csak kapkodjuk a fejünket, hogy kivel mi történik épp, ki a jó meg a rosszfiú, és ki mégsem az, aminek látszik.

A film egy részét budapesti helyszíneken forgatta a stáb

Ne számítsunk kiemelkedő színészi alakításokra, eddig sem ez volt az erőssége a sorozatnak, pont ez a lényeg, hogy ne vigye el az akció meg a forgatókönyv elől a show-t valami erősebbre megírt karakter. Pont elég, ha valaki a családja meg az életveszélyes munkája közt őrlődik, ha az arabok zsidó kollaboránsnak, a zsidók meg „csak egy arab”-nak nézik, aki sosem szűnik meg gyanúsnak lenni. Talán most a főgonosz nem olyan megnyerő és bonyolult alkat, mint az eddigiek, nem látjuk annyira a hátterét, mitől lett kegyetlen pszichopata gyilkos, de most is megvan a padawanja, a fiatalabb, még nem fanatikus, de használható terrorista karaktere, aki aztán tovább bonyolítja a szálakat.

És hát ott az ügyeletes jócsaj is a filmben, akinek a szerepére megnyerték az Izrael-szerte híres és hírhedt műsorvezetőt, Lucy Ayoubot, aki egy vegyesházasságban élő izraeli rendőrnőt alakít.

Talán épp emiatt érzem úgy, hogy elfáradni látszik a sorozat, mint Orbán Viktor az évi egy sajtótájékoztatóján, hogy már inkább klisékből dolgozik, igaz, azokat nagyon profin rakosgatja. A forgatókönyvnél is látszik, hogy a 10. részig ment flottul a dolog, az utolsó két részt meg mintha csak úgy hozzáragasztották volna, mert volt elvarratlan szál, meg nem volt még akkora vérengzés, ami illik a sorozathoz.

A hírek szerint még megcsinálnak egy ötödik évadot, ami sejthető is, mert a negyedik egy akkora cliffhangerrel ér véget, mint a Moszad főhadiszállása, valószínűsíthető azonban, hogy ez lesz az utolsó is egyben. Annál is inkább, mert Raz és Issacharoff már inkább Indiában dolgoztak mostanában a Fauda ottani adaptációján, illetve koprodukcióban terveznek ottani filmeket. Gyártanak a Netflixnek és a Showtime-nak is tartalmakat, szóval sűrű az élet, és készülhetünk a posztfaudális időszakra.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk