KULT

Kevesebb vér, káromkodás és meztelenkedés – sokat fejlődött, de nem csap oda eléggé a Vaják új évadja

A második évad kevésbé véres, kevésbé dinamikus, de a Káosz, mint tudjuk, nem mindig azt hozza, amire számítunk.


Nem mondanám, hogy a Netflix Vaják sorozatának könnyű a helyzete. A könyvsorozatnak rengeteg rajongója van, és valószínűleg jobban ismerik ezt a fantasy világot, mint maguk a sorozat alkotói. A videojáték-sorozatnak három fő része van, amiket nagyon sokan ismernek, számtalan "év játéka-díjat" zsebeltek be, és ők sem minden esetben ragaszkodtak az alapanyaghoz. Mindezek mellett pedig ki kell elégíteni az egyszeri nézők elvárásait is, akik csak szórakozni akarnak azon, ahogy Henry Cavill szörnyeket gyilkol.

Az első évad nekem nagyon tetszett,

ügyesen tördelték meg a cselekményt, érdekes volt rájönni, hogy a különböző karakterek történetei hol helyezkedtek el térben és időben. Az is folyamatos izgalmat tudott adni, hogy a szálak hol érnek majd össze. A második évad ezzel teljesen felhagyott, ami logikus, hiszen már találkoztak egymással a fő karaktereink. Sajnos ez azt is jelentette, hogy elköszönhettünk ettől a különleges dramaturgiai megoldástól.

A Vaják második szezonja teljesen lineáris narratívát követ.

Ugyan több szálon zajlik a történet - kontinensen átívelő politikai szálak, kegyetlen macska-egér harc a hatalmasok játszadozásai közben, háborúk és békék indulnak el egy-egy merénylet miatt – de sajnos ez fele annyira se lesz érdekes, mint Geralt és Ciri szála.

Mivel az első évad végén Yennefer elszakadt a varázslóktól Sodden mezején, így ő most kapott egy saját történetszálat, ami bele-bele fonódik Geralték történetébe. Illetve Nilfgaard boszorkánya, Fringilla is komolyabb hangsúlyt kapott, de amíg

Yennefer kalandja érdektelen, addig Fringilláé szinte már-már unalmas.

Alig vártam, hogy ezeknek a részeknek vége legyen, és visszatérhessünk Geralthoz és Cirihez. Ezek a részek azért is lehetnek más hangulatúak, mert szinte teljesen a sorozat írói találták ki. Yennefer ezen történetei sehol nem szerepelnek, sem a CD Projekt RED játékaiban, sem Sapkowski műveiben. Sajnos az átívelő történet megfelelő háttérismeret nélkül, az egyszeri nézőnek szinte érthetetlen lesz.

Mi is az a Zord vadászat, vagy miért fontos Ciri Ősi vére, ezek mind olyan kérdések, amelyeket a sorozatban csak megemlítenek,

hogy elképesztően fontos dolgok, mégsem magyaráznak meg ezekből szinte semmit.

Technikailag nem lehet belekötni semmibe: a fényképezés, a zene, a kosztümök, az épületek, minden mintha a játékokból vagy a könyvek lapjaiból köszönne vissza. A városképek gyönyörűek, még akkor is, ha sokszor nem is nagyon tudtuk, hogy melyik várost is látjuk – azért egy ennyire sok helyszínen játszódó sorozatba tehettek volna ismertető feliratokat is, hogy éppen melyik helyszínt látjuk.

Az effektek terén azért egyszer-egyszer kilóg a lóláb,

főleg az évad végén megjelenő baziliszkuszok elleni harc néz ki gyengébben. Látszik, hogy vér, káromkodás és meztelenkedés terén pedig megpróbálták visszafogni magukat a készítők, ami teljesen érthető, hiszen minél több emberhez szeretnék eljuttatni a szériát, viszont az eredeti Sapkowski-féle világ kegyetlen, véres, mocskos és tele van erőszakkal, rasszizmussal és szexszel. Itt jóval fogyaszthatóbbá tették Geralt világát, de el is távolodnak az alapműtől.

Jöjjön talán a legjobb rész: a színészek. Nem tudom eléggé dicsérni a castingot. Engem nem zavar a Netflix hatás: gyakori nem-és rasszváltás, hogy a sorozatba kevésbé lehessen politikai korrektség terén belekötni. Így főleg nem probléma, hogy ennyire tehetséges és jó színészeket találtak a karakterek eljátszásához. A Nenekét játszó színésznő lehet, hogy nem úgy néz ki, mint ahogy a könyvben megismertük, de a karakter végül pont úgy viselkedik, ahogy elképzeltük.

Yennefer például kevesebbet szerepel,

a történet szempontjából kevésbé fontos az ő szerepe, mint az előző évadban, de még mindig zseniális. Henry Cavill továbbra is tökéletes Riviai Geralt, de a legnagyobb fejlődésen talán Freya Allan, alias Cirilla hercegnő esett át. Nem csak a karaktere lépett nagyot előre, hanem a színésznő is. Számomra a legnagyobb kincs Kim Bodnia Vesemirje volt a második évadban. Az öreg, megkeseredett vaják, aki próbálja életben tartani nemcsak a szakmát, hanem a fiaiként kezelt vajákokat is. Joey Bartey-t is jó volt látni Kökörcsin szerepében, aki láthatóan kigyúrta magát az egy darab ing nélküli jelenetére. Ő volt a kötelező comic relief, aki nagyon jó, hogy visszatért a rettenetesen komor sorozatba, még ha nem is látjuk sokat. A többi színészt is csak dicsérni lehet. Eamon Farren Cahirja is több szerepet kapott, Mecia Simson Francescája szintén tökéletesen eltalált, de ez majdnem minden fontosabb karakterre elmondható. Egy szereplő talán mégis kivétel, az Emhyrt játszó Bart Edwards.

Őt a könyvben öregebbnek ábrázolták, illetve a játékokban is Charles Dance hangján szólalt meg, aki sokkal inkább egy tisztelet parancsoló,

keménykezű uralkodó képét festette, nem úgy, mint Bart Edwards jóképű fiatalabb Emhyrje. Azért nem szeretném még teljesen leírni, hiszen a későbbiekben nagy valószínűséggel többet fogunk vele találkozni.

Amibe a könyvek és a videójátékok hatalmas rajongójaként bele lehet kötni, hogy a második évad jóval lassabb lett, mint az első.

Engem nem az zavart, hogy ki-kicsoda, vagy a helyszínek sokasága,

(sőt vártam egy-egy karakter feltűnésére, akik később nagy szerepet fognak vállalni a kontinens világában – pl.: Philippa Eilhart vagy Emhyr var Emreis.) hanem az, hogy az ötödik résztől indul csak be igazán az évad, ami nem lenne gond egy 24 részes sorozat esetében, de egy 8 részes sorozattól azért nem ezt várnánk. Főleg az első évad tapasztalatai alapján. Érthető, hogy kicsit lassul az elején a történet, de túlzásnak érzem, hogy amíg Cirit kiképzik, és megy a nyomozás a származását illetően, addig nézhetjük Yennefer szenvedését és Fringilla unalmas politikai játszmáját a zseniális nevű Cahir Mawr Dyffryn aep Ceallachkal. A történet így, hogy lineárisabb lett, sokkal érthetőbb, de sajnos eseménytelenebb és sokkal lassabb is.

Azért a végére rendesen felpörög a cselekmény,

de ezt kivárni olykor elég unalmas.

A rajongóknak csak ajánlani tudom a sorozatot, hiszen ők minden másodpercben fognak találni valamit, amin elgondolkodhatnak, de az biztos, hogy a Netflix-sorozat egyre inkább el fog távolodni az alapműtől, illetve valószínűleg közeledni fog a játékok vonalához, gondolva például a Zord vadászatra. Ezt viszont el kell fogadnia minden rajongónak, aki tervezi tovább nézni a sorozatot.

Azok, akik csak a sorozatot ismerik, nekik kissé nehezebb dolguk lesz,

de úgy gondolom a Vaják világa kellőképpen magával ragadó, ami feledtetheti a kissé bonyolult történetszálakat. Azért remélem mások is nagyon fogják várni a harmadik évadot, vagy kedvet kapnak a könyvhöz és a játékokhoz.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk