Két, nitroglicerinnel teli kamion döcög a sivatagban, mi meg közben halálra unjuk magunkat – A félelem bére-kritika
Egy dél-amerikai olajkútban tűz tombol, a tűzvész eloltásának egyetlen módja pedig a nitroglicerin használata. Az illékony anyagot a kúthoz szállítani túl veszélyesnek tartják a vállalat munkásai számára, ezért négy helybéli (mindannyian áttelepített európaiak) fejenként 2000 dollárért vállalkoznak az öngyilkos akcióra a veszélyes dél-amerikai terepen. Amint azonban baljós utazásuk elkezdődik, a feszültség szinte elviselhetetlenné válik, hiszen minden egyes bukkanó próbára teszi a férfiak bátorságát, barátságát és idegeit. Na meg a nézőkét.
A félelem bére 1953-ban elnyerte a Berlini Filmfesztivál fődíját, az Arany Medvét, valamint a zsűri Nagydíját Cannes-ban.
Ezt a sztorit dolgozta fel (vagy inkább nyúlta le) egyébként az 1999-es amerikai Robbanáspont is, amiben Skeet Ulrich és Cuba Gooding Jr. egy hőre robbanó anyagot szállítanak szintén kemény terepen egy fagylaltos kocsiban, Hugh Johnson filmje azonban teljesen kiherélte az inspirálóját.

A franciák viszont most készítettek egy hivatalos remake-et Julien Leclercq (Gibraltár, A kidobó, Fűrészpor és vér, A francia őrszem) rendezésében a Netflixre. Ebben már ugyanaz a sztori, annyi különbséggel, hogy nem Dél-Amerikában, hanem valahol az afrikai sivatagban játszódik (Marokkóban forgatták), és egy egész kis csapat/konvoj indul útnak (köztük egy nő is) a nitroglicerinnel megpakolt kamionokkal. Na meg persze a karakterek háttérsztorija is más.
Ezúttal ugyanis a zsoldos Fred (Franck Gastambide) szeretne kétségbeesetten kijutni a háború sújtotta afrikai országból, ahol él, és hazatérni Párizsba. De pénzre van szüksége. Így amikor Anne (Astrid Whettnall), a helyi olajvállalat biztonsági igazgatója egymillió dollárt ajánl Frednek, hogy vállaljon el egy kockázatos küldetést, a férfi gyorsan beleegyezik. Fredet azzal bízzák meg, hogy oltsa el a folyamatosan égő tüzet egy éppen felrobbant olajkútnál. Ez pedig egy nagyobb, pusztítóbb robbanáshoz vezethet hamarosan, amely elpusztítaná a közeli menekülttábort, ahol ezrek élnek.

Fred először habozik, de aztán Anne azt mondja, hogy kiszabadítja a bebörtönzött bátyját, Alexet (Alban Lenoir), a robbanóanyag-szakértőt (aki Fred miatt került rács mögé), így ő is csatlakozhat a küldetéshez, és persze neki sem babra megy a játék, szeretné kimenekíteni a családját az országból. Az út természetesen több mint veszélyes, hiszen fegyveres lázadókkal és aknamezőkkel van tele, a helyzetet pedig még feszültebbé teszi a segélyszervezet munkatársa, a tűzről pattant Clara (Ana Girardot), akivel Frednek viszonya van.
Az új film, éppúgy, ahogy a régi is, egy elég hosszadalmas expozícióval rendelkezik, amelyben megismerjük a játékosokat, és megtudjuk, ki mit miért csinál. S ez a rész valóban elemi fontosságú az ’53-as eredetiben, a remake-ben azonban aligha. Hiszen alig tudunk meg valamit a szereplőkről, túlságosan lassan folydogálnak az események, s mindazt, ami itt történik, nagyjából 5-10 percbe bele lehetett volna sűríteni.
Aki esetleg nem ismeri az eredeti filmet, annak csak ekkor esik le, hogy itt most egy high concept-sztorit lát a glicerines teherautókkal, és nem egy teljesen sablonos akciófilmet.
Ekkor indul be természetesen Leclercq filmje is, akinek valamiképp sikerült a lehetetlen.
Pedig fegyveres erők támadják meg a konvojt, rátévednek egy aknamezőre, a csapaton belül is vannak széthúzások, valamint útjukat szegélyezi egy olajtó is, amin át kell hajtaniuk (ez utóbbi szintén benne volt az 1953-as filmben), szóval akadály van bőven, és így a suspense-hez vezető út rendesen ki van kövezve, Leclercq-nek valahogy mégis sikerül elérnie, hogy mindez egy cseppet se kösse le a nézőt. Az akciózások esetlenek, ügyetlenek, a zenehasználat teljesen véletlenszerű (sokszor például egyáltalán nincs a lövöldözések, üldözések alatt, s ezzel hatástalanítja is azokat), illetve hemzseg a logikai bakiktól és az ostoba dialógusoktól.

Hatalmas ásítások közepette érünk el tehát a fináléig, amit az új film némiképp megváltoztatott, de eurófiát ekkor sem érzünk majd, maximum azt a gondolatot veti fel bennünk A félelem bére 2024-es változata, hogy miért pazaroltunk el rá 105 percet az életünkből, ahelyett, hogy megnéztük volna az eredetit. Hogy először vagy sokadszor, az teljesen mindegy.