KULT

Kerekes Band: Van egy nagyon gazdag és nagyon vagány kultúránk, amit nem szabad veszni hagyni

Senki nem ötvözi olyan természetességgel Hendrixet és a csángó népzenét, mint a Kerekes Band. Interjú a róluk szóló új könyv apropóján.
Láng Dávid - szmo.hu
2018. november 28.



A kétszeres Fonogram-díjas Kerekes Band útja a fülledt hangulatú moldvai, gyimesi táncházaktól a világzenei nagyszínpadokig több mint 20 éve kezdődött. Ezalatt hozták létre azt a hangzást – ahogy ők nevezik, az ethno funkot –, amely összetéveszthetetlen itthon és külföldön egyaránt.

Dalaikban a furulya és a koboz játssza a főszerepet, repertoárjuk mégis legalább annyira épül az odalépős rockra, mint a tradicionális népzenére.

Kábé23 – a Kerekes Band első majdnem két és fél évtizede címmel a napokban jelenik meg a történetüket feldolgozó könyv, amit november 30-án az Akvárium Klubban mutatnak be, természetesen koncerttel egybekötve. Ennek apropóján beszélgettünk az alapító testvérpárral, Fehér Zsomborral (furulya, ének) és Fehér Viktorral (dob).

– Nagyon fiatalon alapítottátok meg a zenekart, akkor aligha gondolhattátok, hogy 2018-ig is kitart majd a lendület. Volt olyan pont, amikor éreztétek, hogy komolyra fordult az egykori gimnáziumi hobbizenélgetés?

Zsombor: Én amit csak az életemben csináltam, mindig nagyon komolyan vettem. Amikor gyerekként bélyeget vagy matchboxot gyűjtöttem, arra is rendesen ráálltam, katalógusokkal, mindennel. A zenekarról is már a megalakuláskor azt gondoltam, hogy hosszútávú dolog lesz, amit igenis nem szabad félvállról venni.

Szerintem 16 évesen – amennyi akkor voltam – az ember már el tudja dönteni, melyik csajjal szeretne járni hosszú ideig, én pedig ezzel a „csajjal” el tudtam képzelni az életemet.

Az csak később lett világos, hogy ez a fajta hegyi pásztorzene, ami az általunk játszott ethno funk alapját adja, úgymond már benne volt a vérünkben.

Viktor: Számomra volt egy konkrét váltás, amikor 2006-ban a Songlines magazin – a legnagyobb angol világzenei lap – beválogatta az első lemezünket a világ 10 legjobb újonnan megjelent albuma közé. Ezt még a próbatermünkben vettük fel lényegében nomád körülmények között, emiatt is volt nagyon durva. Akkortájt végeztem a főiskolán és addig úgy gondoltam, hogy majd a tanári diplomám mellett elzenélgetek, ahogy az időm engedi. Ezzel az elismeréssel viszont egycsapásra komollyá vált a dolog, mondhatni fel kellett nőnöm a szerephez.

Zsombor: Nekem amúgy a továbbtanulásba is belejátszott, azért mentem művelődésszervező szakra, hogy majd ott kiépítek egy csomó kapcsolatot, akikből szép lassan művházigazgatók lesznek, és mind meghívhatnak bennünket koncertezni. (nevet)

– Tizenévesen, iskolásként a legtöbben egyszerű rockban vagy punkban utaznak. Benneteket mi vitt a saját, elég komplex stílusotok felé?

Viktor: Szerintem ugyanaz a lázadás. Engem egyszer konkrétan megkergettek, amiért széki kalapban mentem haza valamelyik hajnalban Egerben. Jöttem ki a táncházból, ők meg a diszkóból, és elkezdtek futni utánam, hogy „te rohadt kalapos!” Végső soron ez is ugyanolyan szubkultúra, mint a rock vagy a punk, aminek meg kellett küzdenünk az elfogadásáért.

Zsombor: A lázadás bennem is megvolt, de ugyanannyira belejátszott az a háttér is, amit a szüleimtől kaptam. Édesanyánk viseletkészítő, apánk pedig fazekas, ezért eleve rendelkeztem egy olyan rétegtudással, amivel kiemelkedtem a tömegből. Emlékszem, a középiskolai gólyatáborban egy népzenei előadáson a 60 emberből csak én tudtam megmondani, hol található Palócföld. Nekem viszont teljesen alapinformáció volt.

És ha már a Szeretlek Magyarországon jelenik meg ez az interjú, el kell mondanom, hogy számomra mindig nagyon fontos érzés volt, hogy magyar vagyok.

Tudom, hogy ez manapság nem annyira trendi, de a zenekarral is a legfőbb célunk, hogy bemutassuk a magyarság valódi mibenlétét. Nem izzadságszagú, kokárdás, zászlólengetős attitűddel, inkább arra fókuszálva, hogy igen is van egy nagyon gazdag és nagyon vagány kultúránk, amit nem szabad veszni hagyni.

Mennyi idő után alakult ki, hogy ezt az egészet ethno funknak hívjátok?

Zsombor: Erről a kérdésről mindig az jut eszembe, amikor felhívtam Viktort a Hagyományok Házából – ott dolgoztam egy évig –, hogy most már ne nevezzük a stílusunkat népzenén alapuló akárminek, hiszen én épp Hendrixet hallgatok, ő Jamiroquai-t, ezeket a hatásokat mind beépítjük a dalainkba, szóval eléggé félrevisz a kategorizálás.

Akkoriban kezdett el lebegni a „világzene” szó, még fogalmunk se volt, mit jelent, de hallottam a Ghymessel egy beszélgetést, amiben mondták, hogy ők azt játszanak. Meghallgattam pár dalukat és az jött le, hogy mi egyáltalán nem hasonlítunk rájuk. Gondolkodtunk, hogy akkor mi lehetne, és valahogy beugrott az ethno funk.

Viktor: Ez egy abszolút saját gyártású fogalom, még azelőtt magunkra akartuk aggatni, hogy valaki más kitalál egy sokkal rosszabbat. (nevet)

– Több kommentet is olvastam, amiben a magyar Jethro Tullként hivatkoznak rátok. Erről mit gondoltok?

Zsombor: Igen, ezt mindig mondják, de én személy szerint rühellem a Jethro Tullt. Amit csak hallottam tőlük, ez a barokkos, túlburjánzó stílus nagyon távol áll tőlem. Egerben is, ha egyetlen dolgot kellene választanom, amit nem szeretek, az lenne, hogy barokk város. A hegyi, palóc emberek szikárságával ezek az aranyozott, túldíszített külsőségek nagyon éles kontrasztban vannak.

Zenében is a letisztult, tökös, energikus dolgokat bírom – a rockban ugyanúgy, mint a gyimesi, palóc, somogyi népzenében. A saját dalaimba pedig mindkét végletet beépítem.

– Az is tudatos döntés volt, hogy a dalaitok nagy része instrumentális?

Viktor: Ez abból jött, hogy moldvai és gyimesi táncházakat csináltunk évekig, ezeknek a zenéknek a többsége pedig szöveg nélküli. Emiatt annyira nem hiányzott az ének, illetve az se mellékes szempont, hogy Zsombornak általában tele van a szája furulyával, a kettő pedig nehezen megy együtt. (nevet)

Az is belejátszott, hogy sok elektronikus zenét is hallgatunk, és ott se annyira jellemzőek a dalszövegek. Például nekem nagy kedvencem Todd Terje, aki szintén alig alkalmaz éneket a számaiban, mégis működnek. Ezekből kiindulva gondoltuk, hogy miért ne állhatná meg a helyét a mi esetünkben is.

– Vendégénekeseket viszont gyakran hívtok a koncertjeitekre, csak idén Deák Bill Gyulával, Baricz Gergővel és Lócival is felléptetek. Az ő személyüket mi alapján döntitek el?

Viktor: A fő szempontunk az, hogy olyan emberek legyenek, akikkel simán leülnénk koncert után sörözni. Tehát akik úgymond a haverjaink. Vannak olyan előadók, akikről elismerem, hogy nagy művészek, de szerintem nem találnánk velük a közös hangot. Gergő, Lóci és Bill szerencsére nem ilyenek, mindannyiukat nagyon szeretjük emberileg is. Persze az sem mellékes, hogy zeneileg szintén megtaláljuk velük a közös hangot.

Kerekes Band feat. Deák Bill Gyula: Zöld csillag

Kerekes Band feat. Még5lövés: Mr. Hungary

Kerekes Band feat. Lóci: Nem táncolsz jobban

– Nem volt kétely bennetek, hogy mondjuk az AC/DC-től az It’s a Long Way to the Top mennyire passzol bele a hangzásvilágotokba?

Zsombor: Abban pont ott van a duda, ami már egy jó ok, de nem akarom ennyivel letudni. Fontos, hogy mi személy szerint azonosulni tudjunk vele, ezért is nem játszunk például Jethro Tullt.

Legkevésbé a marketingszempontok vezetnek bennünket, sok zenekarral ellentétben, akik azért hívják meg ezt vagy azt a vendégénekest, vagy dolgoznak fel egy adott dalt, mert attól nagyobb visszhangot és rádiós játszásokat remélnek.

Nálunk ez a legutolsó, amit figyelembe veszünk – a lényeg az, hogy élő szövetet alkosson a már meglévő stílusjegyeinkkel.

– Van most tervetek új feldolgozásra, ami nem titok?

Viktor: A Daft Punktól a Harder, Better, Faster, Stronger. Az Akváriumban fogjuk először játszani egy dudaszintetizátor és egy vokóder segítségével, nagyon kíváncsi vagyok rá, milyen lesz a fogadtatása.

Zsombor: Kraftwerket is nagyon szeretnénk feldolgozni, a bevonulózenénket a koncertek elején már évek óta tőlük kölcsönözzük, de szerintem előbb-utóbb a repertoárba is bevesszük majd valamelyik dalukat.

– A külsőségeknek, például a fellépőruháknak mekkora jelentőséget tulajdonítotok?

Zsombor: Én nem túl nagyot, bár utólag visszatekintve kicsit furcsa, hogy az első lemez idején még csak egy sima Hendrix-pólóban léptem fel. Aztán jött a hortobágyi csikós kalap, még mindig csak Hendrix-pólóval, és nagyjából 10 éve csináltattam az első huszárdolmányomat. Azóta már a hatodikat vagy hetediket készíti nekem Kovács László, híres-neves színházi szabó, ma is épp jártunk nála emiatt.

– Miért „Kábé23” a most megjelent könyv címe, és mi az, ami miatt érdemes megvásárolni szerintetek?

Zsombor: A kábé egyrészt a Kerekes Bandre utal, de nekem ez egy zeneipari fricska is, arra vonatkozóan, hogy mindenki kerek évfordulókat ünnepel, 20 és 25 éves jubileumi koncerteket szervez, pedig ezek csak kiragadott pillanatok, amire fel lehet húzni egy nagy reklámkampányt.

Szerintem ha az ember szereti, amit csinál, nem kell arra várni, hogy éppen 25 éve legyen a színpadon, vagy betöltse az 50-et. Szóval a „kábé 23” azt is jelenti, hogy most épp ennyi idős a zenekar, de igazából kit érdekel?

Viktor: Megvenni pedig azért érdemes, mert sok olyan érdekes háttérsztori van benne, amit egy sörözés alkalmával is el tudnánk mesélni, de a rajongóink jó részével erre nem biztos, hogy adódik lehetőségünk. Például kiderül, miért volt az, hogy egyszer elsírtam magam Írországban, mert egy teljes napig nem kaptunk enni. Ilyen történetekkel van tele a könyv, ami egyébként a zenekar brácsása, Csarnó Ákos érdeme. Ő találta ki, kereste meg hozzá az írókat, szerkesztőket, és vitte végig a projektet.

– És akkor most jöhet a következő 23 év?

Zsombor: Szerintem egy zenekarnak ott van vége, ha a tagok hátradőlnek, hogy „na jól van, most már mindent elértünk.” Onnantól nincs, ami hajtsa őket. Mi ma is ugyanolyan lelkesedéssel hívjuk fel egymást egy-egy új ötlettel, mint a kezdetekkor. Folyamatosan megy az agyalás, milyen irányba fejlesszük tovább a zenénket, szóval ha ez így marad, könnyen lehet, hogy még 23 év múlva is nyomjuk majd.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk