„Volt cimborám, akit lelőttek a szekusok” – interjú Kenderessy Attilával, a Rádiókabaré vezető írójával
- Akkoriban volt is itt egy olyan közhangulat, hogy segítettük az erdélyi magyarokat.
- Abszolút. Igen, igen, abszolút.
Mondjuk egy forint segélyt nem kaptunk senkitől, de nem is volt rá szükségünk, nem ezt vártuk.
Lehetőséget akartunk. Én a tanulásra, ők a munkára, és ezt megkaptuk, ami nagy segítség volt ez annak idején.
- Aztán szülői nyomásra jelentkeztél a Külkerre.
- Azt mondták, nagyon szép, hogy írogatok, és verspályázatokon nyerek, de azért mégiscsak kéne választom egy olyan munkát, ami nem feltétlenül az éhenhaláshoz vezető egyenes utat jelenti.
Volt három nyelvvizsgám, mert románból is letettem, ha már kényszerűségből fiatalkoromban meg kellett tanulnom. Matekból mindig is jó voltam, úgyhogy gyakorlatilag besétáltam a Külkereskedelmi Főiskolára.
- Ahol mindösszesen két évet sikerült eltöltened....
- Abból is az első évet leginkább azzal, hogy a főiskolai napokat szerveztük, illetve megszerveztük az első hallgatói önkormányzatot, aminek én lettem az elnöke.
De két év után úgy éreztem, hogy ez nem az én világom. Ráadásul jött egy lehetőség, indult egy nonprofit trénerképző program Budapesten. Itt ugyanis akkor már lehetett alapítványt, egyesületet létrehozni, volt is belőlük néhány tízezer az országban, viszont nem volt szakember, aki ilyen végzettséggel rendelkezett volna. Mert az alapítvány menedzselése, meg az egyesületek menedzselése egészen más technikákat követel, mint mondjuk egy cég irányítása, hiszen ott valamivel kereskedsz, itt pedig jótékony célokra gyűjtesz. A baltimore-i egyetemnek volt egy erre összeállított nagyon jó képzési programja, amit Magyarországon meghonosítottak. Ennek a programnak a lebonyolításához kerestek embert, én pedig jelentkeztem, és fel is vettek. Innentől kezdve körülbelül 15 évet töltöttem a harmadik szektorban.
Így kerültem kapcsolatba a Kurázsival, a civil társadalom lapjával, ami annak idején a Magyar Hírlap mellékleteként jelent meg. Ők készítették az első civil szervezeti almanachot is. Plusz volt Bayer Ilonának a Civil Kurázsi című műsora még a Szabadság téren lakó MTV-ben, amibe szintén bedolgoztak. Miután az újságírás érdekelt, szép lassan átszivárogtam a Kurázsi című laphoz, illetve a tévéműsorhoz.
Miután a Kurázsi havonta csak egyszer jelent meg, kezdtük azon törni a fejünket, hogy hogyan lehetne az itt meglévő újságírói kapacitást úgy kihasználni, hogy valamilyen további karitatív jellegű dologra használjuk fel ezt a tudást.
Angliában ekkor már nagyon sikeresen működött a hajléktalanok által árusított, de profi újságírók által készített The Big Issue. Némi puhatolózás után a skót változattal, a The Big Issue In Scottlanddel lettünk jóban, akinek a segítségével megcsináltuk az utcalap magyar verzióját.
Ez volt a Flaszter, ami körülbelül 12 évig élt.
Ez egy teljesen új helyzet volt, mert az újságíráshoz értettünk, a hajléktalanokhoz viszont nem. Úgyhogy fel kellett vennünk 4-5 szociális munkást, akik korábban hajléktalan ellátórendszerben, szállókon dolgoztak.
A Flaszter először havilapnak indult, aztán két hetilap lett, de olyan szép sikert ért el, hogy utána már hetente adtuk ki a lapot. A csúcson Budapesten és 12 nagyvárosban árusították a hajléktalanok.
- Ha jól tudom, próbáltátok létrehozni egy kelet-európai szintű hajléktalan lapot, de ez végül nem jött össze.
– Nyugaton két dologból éltek ezek a magazinok. Az árbevételből, ami fedezte a nyomdaköltséget, de magának a szerkesztőségnek meg a szociális munkának az árát, azt elsősorban az újságban elhelyezett hirdetésekből szedték be. Kelet-Közép-Európában viszont sehol nem sikerült hirdetőket szerezni ezekbe a lapokba. A magyar vállalkozások nem akarták, hogy a termékük, szolgáltatásuk vagy a nevük bármilyen kapcsolatba kerüljön a hajléktalansággal. És ez igaz volt az egész régióra is.
Ez valamitől olyan stigma errefelé, amitől nem sikerült áttörni ezt a falat semmilyen módszerrel.
- Hogy vezetett az út a hajléktalanoktól a Rádiókabaréig?
- Amikor jártam be az irodába, mindig a Roxyt hallgattam. 1999-2000-ről beszélünk. Volt egy rovat, amelynek poénjait be lehetett küldeni hallgatóknak is. Én meg gondoltam, beküldök néhányat. Elküldtem egyszer-kétszer-háromszor, aztán egyszer csak felhívtak a rádióból, hogy nem volna-e kedvem találkozni a műsorvezetőkkel és a producerrel.
Így kezdtem el írni a Roxy Rádió reggeli műsorát kreatív íróként, ami egy jó iskola volt.
- Kikkel dolgoztál együtt?
- Kezdetben Hepi Endrével, aki most a Retro Reggelt vezeti, de a hosszú évek alatt több etapban, több felállásban dolgoztam a Rádió 1-nél. Harsányi Leventével azóta is nagyon jó cimborák vagyunk. Közben egy rövid időre elmentem a Juventusba reggeli műsorvezetőnek is.
2008-ban megkerestek azzal, hogy indulna egy újabb rádió, ami csak elektronikus zenét játszana. Érdekes kihívásnak tűnt,
így lettem a Rise FM programigazgatója, amit gyakorlatilag nulláról raktunk össze, a stúdiót is beleértve.
A rádió nagyon dinamikusan fejlődött, de különböző okokból, két év után elveszítette a frekvenciáit, úgyhogy végül megszűnt.
2000-ben elkezdtem a Kész átverést csinálni. Ott ismerkedtem össze Nacsa Olivérrel és Bagi Ivánnal, és akkor nekik is valamilyen szinten házi szerzőjük lettem. Olyannyira, hogy a mai napig is Ürmös Zsolttal ketten írjuk tulajdonképpen a Bagi-Nacsa műsorokat. Aztán Olivér ajánlott be annak idején Fábry Sanyinak, de innentől te is ismered a történetet.
– Igen, akkoriban volt, hogy Litkai Gergőnek és Kőhalmi Zolinak a stand upos sikerek mellett már nem volt annyi idejük Sanyinak írni, tulajdonképpen a helyükre jöttetek a csapatba Ürmös Zsoltival.
- Közben a régi Rádió 1 megszűnt, Fábry Sanyi pedig megkérdezte, hogy nem lennék-e én a Fábry show főszerkesztője is. Boldogan elvállaltam, és ezt azóta is csinálom. Amivel még kiegészült ez a történet, az a Rádiókabaré. Nagyon örültem, amikor felkérték Fábryt, hogy készítse külső gyártásban a kabaré adásait. Sanyi a kreatív producer, én a vezető író vagyok, és Sinkó Pétert is sikerült visszahívnunk, hogy segítse a munkánkat.
Az ő szaktudása páratlan ebben a műfajban.
Rendezőként Csizmadia Tibort sikerült megnyernünk, aki szintén nagyon sokat tett, és tesz hozzá mind a mai napig a műsor színvonalához.
Itt tartok most. Kiváló csapat állt össze, zömében a régi szerzőkből, stand-uposokból, szereplőkből, és természetesen sok új tehetség is csatlakozott a nagy létszámú stábhoz. Azt gondolom, hogy az elmúlt években a Rádiókabaré egy nagyon fontos vérátömlesztést kapott ennek köszönhetően, és sikerült megújulnia, korszerűbbé válnia.
Mindez egy csapatmunka eredménye, amely gyakorlatilag minden egyéb műsorra, vagy projektre is igaz, amelyben dolgoztam, vagy dolgozom. Én ezekben, a szakmai munkán túl, legfeljebb egyfajta katalizátorként tudtam működni, de a siker mindig a közös munka eredménye volt. Ha tehát valamit megtanultam az életben – az az, hogy jó emberek összefogásából jó dolgok születhetnek, amelyek nagyon sok ember számára tehetik kellemesebbé, élhetőbbé a világunkat. Legyen szó a legelemibb, megélhetési kérdésekről, vagy akár a szórakoztatásról. Lehet, naiv és idealista vagyok,
de hiszek abban, hogy végül is mindannyiunk célja „könnyebbé tenni azt a nehéz hűséget”, amelyet az élet elvár tőlünk – vagy legalábbis jó lenne, ha ezt minél többen gondolnák így.
