KULT

Kell egy olyan zene, ami te vagy – beszélgetés Szabó Tamás szájharmonikással

A blues útjai kifürkészhetetlenek.


Van annak már 30 éve is, hogy először láttam egy vékony dongájú, valami eszméletlen szabású sapkát viselő fiatalembert, aki egész lényében kissé elvarázsoltnak tűnt, ellenben remekül fújta a szájharmonikát. Szabó Tamás azóta e hangszer egyik legkiválóbb hazai művelője lett, és bár számos műfajban jeleskedik, elsősorban a blues kötődik hozzá. Az elmúlt hónapokban két újabb lemezzel gazdagította életművét. Ennek kapcsán találkoztunk, de azért visszapillantottunk a múltba is.

- 1968-ban születtél. Ez pályád fényében azért érdekes, mert akkor volt a brit „blues boom” csúcspontja, és akkoriban kezdtek el együtt játszani az amerikai fekete mesterek fehér „tanítványaikkal”. Neked hogyan jött be a blues az életedbe?

- Átlag polgári család sarja vagyok, senkinek nem volt különösen szívügye a zene. Nagyapám ugyan hegedült, de akkoriban, az ő fiatal éveiben 1920-as, 30-as években a házi muzsikálás hozzátartozott a polgári szalonokhoz. Először kórusban énekeltem, tanultam egy kicsit zongorázni, majd jött a mandolin, amin szép színes virágok voltak, meg a pozán. Nálunk otthon sokáig nem volt tévé, ellenben mindenki rádiót hallgatott. Nekem főleg a 60-as, 70-es évek, a beat-zene jött be, de szerettem az olyan erős karakterű előadókat, mint Edith Piaf. Ha jól belegondolok, ő a sanzon blues-énekesnője volt.

Tizennégy éves korom körül már elengedtek az „éjszakába”, csupán annyi kikötés volt, hogy nem lehet 3-asnál rosszabb jegyem és este 11-re otthon kellett lennem.

Így kezdtem járni a Budai Ifjúsági Parkba, majd Hobo Bercsényi utcai klubjába, majd a Fővárosi Művelődési Házba és a Józsefvárosi Klubba. Egyre több zenét és zenészt ismertem meg, és ez kezdett fontosabbá válni számomra, mint a grafika. Rajzosként indultam, nagyon érdekeltek a művészeti irányzatok, több rajzversenyt is megnyertem. Alkotótáborokban voltam, majd később bekerültem a Szabados Árpád vezette GYIK műhelybe is.

- Tehát pályát módosítottál?

- Nyomdaipari szakközépiskolába jártam. Szerencsétlenségemre egy olyan tagozatra, amit akkor indítottak először és utoljára. Már a levegőben lógott a digitalizálás, erre próbáltak minket felkészíteni, de a dolgok olyan gyorsan változtak, hogy amit tanultam, teljesen felesleges volt. Ebben az iskolában ismertem meg viszont később kiváló zenészeket, mint például a dobos Gyenge Lajost, Turjánszki Gyurit (PUF), Vörös Gábort, aki többek között ma a Lead Zeppelin oszlopos tagja. Innentől kezdve nekem is egyértelművé vált, hogy a zene felé megyek.

- És miért éppen a szájharmonika?

- Semmihez sem volt igazán nagy kitartásom, és a családom sem engedhette meg magának a bármilyen irányú komolyabb taníttatást. Végül a nyári kötelező iskolai szakmai gyakorlat ösztöndíjából vettem meg az első Hohner szájharmonikámat. Még a blokkja is megvan, 153 forintba került. Sajnos azonban tanárok nem voltak, szakirodalom is alig. Később fedeztem csak fel, hogy 1941-ben jelent meg Madaras Árpád szájharmonika-tankönyve, ami inkább csak cserkészdalokat tartalmazott, nem sok technikai leírással. A bluesról meg egyátalán nem is esett szó benne.

Fura, hogy volt egy viszonylag gazdag szájharmonikás-történelem Magyarországon, pld. az ABC Trió, a Szoboszlay Kvintet, a Barabás Trió, de az ő felvételeik akkor, hozzáférhetetlenek voltak. Szinte senki nem is hallott felőlük. Az ABC Trió egyetlen nagy lemezét (CD) én adtam ki Loki Attilával közösen a Rockin’ Box gondozásában a 90-es évek közepén, hogy valami nyomuk maradjon.

Számomra döntő lökést a Hobóval játszó Bodonyi Attila játéka adta meg. Aztán megismerkedtem Hagyó Bélával, a Palermo Boogie Gang alapítójával, akitől sokat tanultam, és Bacsek Istvánnal, akit főleg session-munkáiról ismertem. Akkoriban még nagyon keveset lehetett itthon hallani az igazi fekete blues-zenéből. Nemes Nagy Péter rádióműsora volt az első, a lemezek közül pedig Muddy Waters Fathers And Sons című albuma, amire egy futótűzként terjedő hír nyomán csaptam le a Rózsavölgyi Zeneműboltban, máig meghatározó album számomra. Nagyon megfogott rajta Paul Butterfield játéka. További ismeretekre az amerikai nagykövetség könyvtárában tettem szert, illetve Nemes Nagy Péterrel kialakuló barátságom sodort egyre mélyebben a blues világába.

- A 80-as évek vége már a színpadon talált.

- Az Udvari Bolondok volt az első zenekarom. Agilis, fiatal, zeneileg nyitott társaságnak ismertem meg őket. De egy idő után egyre rockosabbak lettek a számok, és én nem éreztem magamat annyira otthon abban a világban. Ekkoriban történt, hogy találkoztam Fekete Jenővel és Kepes Robival, aki a Palermo Boogie Gangbe csábítottak. Bacsa Gyuszi volt a billentyűsünk – egyébként ő is ímmel-ámmal nyomdásznak tanult -első dobosunkat, Vadász Petit pedig úgy kellett elkérni a szüleitől a koncertekre, mert még csak 12 éves volt. A kezdeti Palermóban hihetetlenül sokan megfordultak, pld. Kirschner Péter, Dénes József Dönci, Makó László, Kárpáti Dodi, Gyenge Lajos, Molnár Gábor, Flór Gábor stb. A végleges formáció 90-91 tájékán alakult ki.  Először az Eötvös Klubban játszottunk, Claptomán néven aztán később, Hagyó Béla ránk hagyományozta a Palermo nevet.

- A 90-es években nagy blues-élet folyt Magyarországon, számos kiváló együttes tűnt fel, egymást érték a fesztiválok a Goldmann-menzától az akkor induló paksi Gasztro-Bluesig, a Szigeten külön blues-színpad volt... Hogyan éltétek meg azt a hangulatot?

- Fiatalosan, minden tudatosság nélkül. Manapság mindent az üzlet felől közelítenek meg, az akkori légkörben a buli, a szabadság dominált. Megszűnt a zárt kádárista rendszer, megnyíltak a határok, vettünk egy nagy levegőt, szabadabban lehetett zenészként is dolgozni. Nem kellett igazolni magadat, megszűntek az olyan státuszok, mint a „közveszélyes munkakerülő”. Már önmagában fantasztikus dolog volt, hogy szabadon lehetett fesztiválokat szervezni, több zenekarral.

Tömegek kezdtek el járni, és ezek a rendezvények egészen a 90-es évek közepéig önmagukat gerjesztették.  De korábban elképzelhetetlen volt, hogy elmegyünk egy sörözőbe játszani – a Kassákban, a Fregatt pubban klubunk volt – és pénzt is kapunk érte. A kialakulóban lévő fesztiválokon az sem volt gond, ha éjjel kettőkor került ránk a sor és, akkor játszottunk. Kicsit az a fíling jött be, ami Londonban már a 60-as években megvolt.

És befértünk a rádióba is, ahová korábban csak a nagy sztárok juthattak be, mert a blues több rádiósnak is tetszett. Ezt az örömzenélést persze hosszú távon nem lehetett fenntartani. Nem alakult ki nálunk egy profi menedzserréteg, akik tudták volna, hogyan kell ezeket a fesztiválokat levezényelni.

- A Palermo Boogie Gang kisebb-nagyobb megszakításokkal, több mint 20 évig működött. Majd Nemes Zoltánnal közösen megalakítottad a Spodeeodee formációdat, ami 2004ig működött. Aztán megalakult mai zenekarod, a Mojo.

- Volt egy pangó időszak az életemben, amikor duókkal, triókkal dolgoztam, nem éreztem magamban annyi erőt, hogy létre tudjak hozni egy zenekart. Aztán egyszer lementem a Picasso pubba, ahol Horváth János gitáros és Honfi Imre Olivér muzsikáltak. Blues-standardeket játszottak, nem volt a játékukban semmilyen extra vagy meghökkentő, mégis nagyon jól esett hallgatni őket. Elkezdtünk haverkodni egymással, és miután Olivér felhagyott a külföldi vendéglátózással, 2011-re megalapítottuk a zenekarunkat. A következő évben már meg is jelent a Mojo első lemeze, „Back In The Day” címmel.  2014-ben csatlakozott hozzánk a bőgős Pengő Csaba és Mezőfi István „Fifi” dobos, akivel már a Palermóban is együtt játszottam.

- Most rövid időn belül két új lemezetek is megjelent.

- Annak, aki bluest játszik, számolnia kell azzal, hogy nem lehet egy lemezzel berobbanni. Mindig a modern vagy a kevert műfajoknak van nagyobb sikere.

A blues-nak ebben a régióban nincsenek gyökereit. Itt az operett, a Balkán, az észak, a kelet találkozik, végsősoron a magyarországi blues-élet egy mesterségesen kreált helyzet.

Az első  lemezünk inkább a tradicionális vonalat követte. Számos feldolgozást vettünk fel, és ezen az albumon még trióba játszottuk a számok többségét. 2015-ben jelent meg a „Long Step” című lemezünk, amelyen már jóval több saját szerzeményünk hallható, de ezen az albumon is keveredik a tradicionális akusztikus játék a modernebb elektronikusabb hangzással. Több irányzat is hallható, mint pld. a jug, country, beat vagy zydeco stílusok. Szerintem mostanra találtuk meg a saját hangunkat, miután sok érési fázison mentünk keresztül…

Fotó: Nagy János

-És életkorban is hozzá kellett öregednetek.

- Igen, itthon, igazából negyven felett érkezik el a megfelelő idő a blues-zenészek számára. És ha jól belegondolok, ennek a korosztálynak szólunk elsősorban. De térjünk vissza a lemezekre. Még 2005 táján ismertem meg Tim Lothar dán gitáros-énekest, aki műfaj egyik nemzetközileg elismert blues előadója. Évekkel később a szolnoki Tiszavirág fesztivál vendége volt, és csináltunk egy kis duó-sessiont. 2015-ben megint Szolnokon találkoztunk és megkértük, hogy szálljon be a Mojoba egy-két számra. Miután megtetszettünk egymásnak, elhatároztuk, hogy csinálunk közös lemezt. Így jött létre a „Traveling Blues Nights” albumunk.

Ő a tradicionális blues olyan szegmensét játssza, amit mi soha nem fogunk tudni úgy elmuzsikálni, mint ahogyan ő. Mi túlságosan a „fehér” világból táplálkozunk, Tim viszont, szinte mindig csak fekete bluest játszott, a 20-as, 30-as évek előadóitól tanult, tehát a „népzenei” oldalról közelíti meg a műfajt. Még a saját szerzeményeiben is lehet érezni a népzene tradicionális gyökereket. Ő többnyire egyedül vagy duóban járja a világot és nincs nagy zenekara. Számára kuriózum és kihívás volt ez a formáció, az elektromosabb hangkép. Többször turnéztunk már vele Dániában, Németországban és Franciaországban is. Az idén februárban adtuk ki az „Old Cinema Session” című lemezünket.

A címét azért kapta, mert a 17. kerületi, egykori Maros moziban vettük fel a hangzóanyagot, ami hajdan szálloda volt és a bálterméből lett a Rákosi-rendszerben mozi. Három napra beköltöztünk a ma már üres épületbe, és megpróbáltuk elsőre feljátszani a dalokat úgy, ahogy azt a régmúltban tették.

Ezúton is szeretném megköszöni Rózsahegyi Péternek a sok segítséget, hogy megkaphattuk a termet. Sajnos a vírus miatt elmaradt a márciusi bemutatója. Most az új időpontot október 30-ra tűztük ki a Bethlen téri színházban. Érdekes, hogy a Bethlen téri színház is az ántivilágban lokál volt, majd később szintén mozi lett. Nekem nagyon tetszik a hely hangulata, teljesen olyan, mintha visszamentünk volna az 1930-as évekbe! A Budapesti koncerten kívül, sikerült egy kisebb turnét is leszervezni Szeged, Szolnok, Pécel városokban.

- Szeptemberben jelent meg negyedik sorlemezetek, Mojo címmel.

- Valahogy ebben a szerencsétlen évben, szerencsések vagyunk. Legalább is próbálunk alkotni, készítettünk egy másik albumot is. Ennek merőben más volt a koncepciója, más hangulata van, mint a Timmel készült anyagoknak. A lemezen inkább a saját zenei világunk hallatszik. Próbáltunk tőlünk eltérő és új hangképeket megalkotni. A CD-n szinte csak Olivér, illetve saját szerzeményeink vannak, amit közösen öltöztettünk fel, hangszereltünk. A feljátszás is merőben másként történt, mint a Times anyagoknál. A CD-nek szándékosan nem adtunk címet, mert viszonylag hosszú ideig készült, és nem találtunk olyan jelzőt vagy szlogent, ami az alkotás folyamatát lefedné.

Fotó: Kozma Mihály

Hiszek abban, hogy lehet egy időben párhuzamos irányokban kísérletezni a zenében. Nagy példaképem Alexis Korner, akinek életművében rendszeresen jelen van a tradicionális blues, de ott volt például a C.C.S. nevű big bandje, amellyel olyan szinten forgattak ki híres dalokat, hogy az ember rájuk sem ismer. Vissza lehet mindig nyúlni a blueshoz, de kell egy olyan zene, ami te vagy, amit a múltadból, zenei ismereteidből te teremtesz meg.

Egy jó zenésznek, egy zenekarnak mindig kezében van a kulcs a változtatásra. A letisztult hangképekhez egy új hangzáshoz, idő és tapasztalat kell. Szükség van a nyitottságra, rugalmasságra és befogadásra, azért, hogy szép lassan minden a helyére kerüljön.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk