KULT

„Jó dolog nyomot hagyni egy másik emberben” – beszélgetés Keleti Éva fotográfussal



-Talán az lehetett a kulcsa, hogy ugyanolyan embereknek tekintettem őket, mint bármilyen más foglalkozású embereket. Az egyik orvos, a másik pincér, ők pedig színészek, hasonló mindennapi problémákkal. Nem „elalélva” mentem hozzájuk, mindig az embert kerestem bennük és erre épült a kapcsolatunk is. És nekem is ugyanolyan értékűnek kellett lennem, mint annak, akit fotografáltam. A másik pedig a korrektség. Máig az az elvem, hogy nem adok ki úgy anyagot, hogy az alany ne látta volna.

Csinálhattam volna szenzációkat, lehettem volna paparazzo, de akkor sok minden mást nem csinálhattam volna meg. A színészek nyugodtan adhatták magukat az én kezembe, mert tudták, hogy nem élek vissza a barátságukkal.

Ha valamire azt mondták, hogy nem, akkor azt elfelejtettük. Van például a Ruttkai-Latinovits sorozatban is jó néhány, amit soha nem fogok publikálni. És még egy: nagyon sokat számított a felkészülés. Nem úgy estem be, hogy jöttem, csinálok három képet és elrohanok. Tudtam, kit, mit és miért fogok fotografálni, és minden munkát beszélgetés előzött meg. Amikor éreztem, hogy a kettőnk kapcsolata elérte a szükséges hőfokot, akkor kezdtem dolgozni.

Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán, a magyar színjátszás halhatatlan szerelmespárja

-Illusztráljuk ezt a bizalmi kapcsolatot egy sztorival.

-Amikor 1964-ben bezárt a Blaha Lujza téri Nemzeti Színház, és a társulat átköltözött a Magyar Színházba, Básti Lajosnak semmi nem volt jó. Nem tudta a szöveget, elkezdett üvöltözni, hogy meleg van, meg hogy miért ott áll a tűzoltó, ahol áll, aztán egyszer csak azt mondta, hogy „mindenki menjen ki, csak Keleti maradhat.” Még a rendező-asszisztenst is kizavarta, nekem próbálta el a darabot. Most, hogy újrakezdtem, és találkoztam régi alanyaimmal, mindenki úgy kezdte: „Emlékszel, amikor...?” Jó dolog, hogy az ember nemcsak úgy hagy nyomot, hogy csinál képeket, amiket 20 év múlva, 100 év múlva is látni fognak, hanem a másik emberben is.

-A másik nagy szerelme a tánc. Elárulom, az Extázis című fotója ifjú korom egyik nagy erotikus élménye volt.

-Évekkel később New York-ban találkoztam a képen szereplő Judith Jamisonnal, az Alvin Ailey társulat csillagával. Ösztöndíjat kaptam és be kellett mennem az ENSZ-palotába, amelynek széles folyosóin konganak a léptek. Egyszer csak úgy hallom, mintha egy ágyú közeledne, de mégis nőies léptekkel. Megfordulok és egy közel két méteres néger asszony áll előttem hivatalos ENSZ-ruhában. Kiszaladt belőlem: „Judith?” Rám néz: „Ki vagy?” „Egyszer fotografáltalak téged Budapesten hófehér ruhában, és úgy repültél, mint egy pillangó.” Erre felkiált: „Te vagy az az Éva, aki azt a képet csinálta? Ez volt sokáig a plakátunk.” Az MTI-től ugyanis bárki bármit megvehetett. És leültünk egy kávéra – az élet még egyszer összehozott minket. Azt is az MTI-nek köszönhetem, hogy magas társalgási szintre jutottam németül és angolul.

-És olyan csodákat is fotózhatott, mint a Pécsi, majd a Győri Balett.

-Az is szerencse volt, hogy ott lehettem a Pécsi Balett indulásánál, amely úgy született meg, hogy Aczél György elhatározta: legyen balett-társulat Pécsett. A Győri Balettból történet lett, a Pécsi Balettet elfelejtettük. A balett mindig is a szívügyem volt. Menjen el a Bajor Gizi Színészmúzeumba, most nyílt meg egy kiállítás Róna Viktorról, egy csoda! Ebből a miliőből is megmaradtak a barátok, Orosz Adéllel, Szumrák Verával a mai napig rendszeresen beszélünk. Olyan ez a művészvilág, mint egy nagy lavór, amelyből egyesek időnként kiugranak, de aztán visszamásznak…

-Önnek jelentős szerepe volt abban, hogy Magyarország bekapcsolódott a World Press Photo nemzetközi hálózatába. Szomorú aktualitása, hogy egy hónapja hunyt el Török László, akinek Család című fotóját aranyéremmel tüntették ki 1973-ban, az Ön zsűritagsága idején.

-Az a díj majdnem az állásomba került! Akkor még MTI-s voltam, és a Fotó főszerkesztője, Szebellédy Géza azt mondta, hogy nekem nem segíteni kellett volna, hanem megakadályozni, hogy ez a kép nemzetközi visszhangot kapjon, mert most mit mondanak a magyar erkölcsökről? (A képen egy meztelen fiatal nő ül egy teljesen felöltözött idősebb pár és egy kamaszfiú között – GNL). Komoly fegyelmit kaptam, éppen csak ki nem rúgtak.

-Három évvel később viszont Ön volt a szervezője az első magyarországi World Press Photo-kiállításnak a Nemzeti Galériában. E tárlatokkal kapcsolatban gyakran felmerült az a kritika, hogy szinte csak a borzalmakat mutatja be a világból.

-Ha a 70-es években beszélgetünk, ugyanezt elmondhattuk volna: vér, vér, vér… A World Press Photo nem tudja magáról ezt lemosni, mert sajtófotó. És az élet sajnos ilyen véres. Vannak ugyan törekvések, hogy megszabaduljanak ettől, de amikor van egy covid-vírus, nem arról szólnak majd a képek, hogy szép az élet. A World Press Photo mindig egy évet mutat be, és egy-egy éven belül általában nagyon kevés a pozitív dolog. És ha van is, a borzalmak elnyomják, mert annyira mélyen beleégnek az emberekbe. Ha visszamenőleg felidézzük a nagydíjas képeket, egyetlen igazán pozitívra emlékszem, amin egy nagy fehér kézben egy kicsiny fekete kéz látható (Mike Wells képe 1981-ből – GNL).  Az én zsűrizésem idején volt „az év fotója” a napalm égette vietnami kislány, vagy a vietkongot főbe lövő saigoni polgármester. Vagy Salvador Allende utolsó fotója 1973. szeptember 11-én, amelyen a chilei elnök rohamsisakkal a fején, géppisztollyal a kezében áll a romok között és egy perc múlva halott lesz. Ezt a fotót úgy kapta meg az utolsó pillanatban a zsűri, hogy reggel a WPP portájára a zsűrielnök nevére valaki letett egy borítékot. Egy gépből kitépett, előhívatlan filmtekercs volt, ezzel a képpel. Máig nem tudjuk, ki készítette a képet és ki juttatta el a WPP-hez. Az ismeretlen fotósnak letétbe helyezte a szervezet az első díjjal járó pénzösszeget, de soha nem jelentkezett érte senki. Lehetne ugyan szépíteni, de ha valaki lefotóz két birkózót, nem az az érdekes, amikor a végén összeölelkeznek, hanem amikor folyik a vér és eltorzulnak az arcok. Bár igényeljük a szépséget, de nem díjazzuk.

Karinthy Ferenc könyvtárában 1956 februárjában

-Nemrégiben az óbudai Godot Kortárs Művészeti Intézetben Kleb Attila portrékiállításán csinált tárlatvezetést, és a világhírű jazz-zenészek láttán azt mondta: „Még sok tanulnivalóm van”. Számomra lenyűgöző volt, hogy bár a fotókon látható művészek többségét nem ismerte, mégis ráérzett a lényegükre.

-A fotóval mindent el lehet mondani! Vannak olyan fotográfusok, akik el tudják mondani, hogy mit akarnak, és Attila ezek közé tartozik. Nem véletlenül vállaltam el a tárlatvezetést, mert ő ugyanazt a nyelvet beszéli, mint én. Megértem a jeleit, hogy mi ragadja meg, hogy mit gondol arról az emberről, akit fotografál. Másképpen, mint én, de ebben éppen az a jó, hogy nagyon sokféleképpen lehet ugyanazt elmondani és úgy, hogy azt értse mindenki. Engem csak az bosszant, hogy eddig messzire elkerültem a jazzt és hogy miért nem kaptam fel korábban a fejem ezekre a világnagyságokra. Egészen furcsa dologra jöttem rá: a 60-as években óriási megtiszteltetésnek számított, hogy én fotografálhattam a Táncdalfesztivált, nemcsak a műteremben, hanem magát az eseményt is élőben. Úgy irigyeltek, hogy azt nem lehet elmondani, nekem pedig egy kín volt. Teljesen idegen volt számomra, és valahogy belém égett, hogy „könnyűzene nem”. Most kezdem felfedezni a YouTube-on, hogy itt egészen másról van szó. Valószínűleg az is benne volt, hogy a jazz forradalmiságát elzárták előlünk, legfeljebb Rhoda Scottot kaptuk.

A mi forradalmi gondolkodásunkat Bertolt Brecht jelentette, Kurt Weill dalaival, az összeset kívülről tudom ma is. Életem legszebb pillanata volt, amikor Brecht özvegyét, Helen Weigelt fotografáltam Budapesten. Mostanra már elfelejtettük.

Két alapélménye volt a magyar színjátszásnak az elmúlt évtizedekben: az egyik a Brecht-mítosz, amit Major Tamás vezetett be, a másik pedig Peter Brook társulatának látogatása – onnantól kezdve csak bőrruhában lehetett játszani. Jó barátnőm volt Schäffer Judit jelmeztervező, ő mondta, hogy megöli Brookot, mert mindenki bőrt akar…

-Már egy újabb kiállítás gondolata is megszületett Önben.

-Reméltem, hogy ezen a nyáron belefoghatok, de sajnos a covid nagyon közbeszólt. A téma a család: hogyan éljük meg mindennapjainkat? Nagyon inog ez a fogalom. Ma már alig van példa arra, hogy összejön a család a vasárnapi ebédre és megbeszélik az élet történéseit. A járvány viszont furcsa módon nagyon összehozta a családokat: rájöttek, hogy van egy öreg nagyszülő, egy beteg édesapa, akiről gondoskodni kell – eddig ez fordítva volt. Tehát ez nem a művészvilágról fog szólni, bár lesznek benne művészek, mert, mint megbeszéltük, ők is ugyanolyan emberek. És szeretném a kiállítást a Godot-ban megrendezni, teljesen beleszerettem a helybe. Jó a tér, jó a hangulat és nem kell benne emelkedettnek lenni…

 


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk