KULT

Jónás Vera: sokan még ma is úgy jönnek oda hozzám, mintha valami ufó lennék

Az Artisjus Junior-díjas énekesnő idén jóformán az egész országot bejárja zenekarával. Elárulta, hogy bírja a pörgést, és lesznek-e magyar nyelvű saját dalai is.


A Jónás Vera Experiment tavaly megjelent Tiger, Now! című lemezével robbant be igazán a köztudatba. Az album szinte csak pozitív kritikákat kapott, rengeteg új rajongót és meghívást hozott a zenekarnak, sőt még a Fonogram-díjat is elnyerték vele. Az idei évet végigkoncertezik: már túl vannak egy klubturnén, ott lesznek az összes nagyobb fesztiválon, és a Nagy-Szín-Pad tehetségkutató mezőnyébe is beválogatták őket.

Verával a Művészetek Völgye és a Kerekdomb Fesztivál apropóján ültünk le beszélgetni, ahol szintén játszanak majd, de szóba került még sok más téma: mesélt arról, milyen mélységeket élt meg fiatalabb korában, hogyan tudott kikeveredni ebből, és mit szeret leginkább a turnézós életformában.

– Milyen emlékeid vannak Kapolcsról és a Művészetek Völgyéről?

– Gimnazistaként jártam ott először, anyukámmal mentünk le egy családi barátunk hívására. Akkor még nagyon sok falu vett részt, engem pedig elsőre megfogott a teljesen nomád hangulat. Egy emlék különösen megmaradt: David Yengibarian már akkor is nagy kedvencem volt, az ő koncertjén voltam egy művházban, ahova alig lehetett beférni, mert kint eset az eső, ezért mindenki odazsúfolódott. Szuper élmény volt.

Fellépőként pedig először 2011-ben vagy ’12-ben hívtak meg. Akkor már megvolt a Jónás Vera Experiment, bár még csak trió formátumban, a Palya Udvarban játszottunk. Szerintem ez volt az első igazi fesztivál, ahol lehetőséget kaptunk. Azóta minden évben voltam, a saját zenekarom mellett a Random Trippel és a Subtones együttessel is koncerteztem már. Egyedül azt sajnálom, hogy 1-2 napnál többet sosem tudok lent tölteni, pedig nagyon szívesen maradnék tovább is. Remélem, idén legalább egyet ott tudok majd aludni, és lesz időm elvegyülni kicsit.

– Évekig Londonban éltél és jártál egy zenei képzésre. Mit adott neked ez az időszak?

– Azt hiszem, eddigi életem legnehezebb évei voltak. És ezt nem csak az iskolai követelmények okozták, hanem hogy teljesen egyedül voltam. De utólag visszanézve ez egy szükséges magányos időszak volt.

"
Szerintem mindenkinek hasznos, ha egyszer átél egy ilyet: amikor csak magára számíthat és önmagát kell felépítenie, szembenézve a korlátaival.

Én eléggé megszenvedtem, de abszolút megérte. Maga az iskola egyébként nagyon jó volt, rengeteg dolgot tanultunk: mivel az iskola filozófiája szerint egy zenésznek sok lábon kell állnia, a vonósnégyes-hangszereléstől kórusművek írásán át a filmzeneszerzésig minden szóba került.

DSC_9550

– Mindig is zenész akartál lenni, más pálya nem vonzott?

– Egyáltalán nem akartam az lenni, vagyis inkább mondjuk úgy, hogy nem mertem akarni. Mindig emberekkel foglalkoztam, sokáig táboroztattam gyerekeket, illetve tolerancia és anti-diszkrimináció témájában is több projektben részt vettem. Abszolút benne volt a pakliban, hogy ezt fogom folytatni, illetve a szüleim erősen próbáltak tolni a jogi pálya felé, de szerencsére abból nem lett semmi. Végül antropológia szakon diplomáztam, nem bánom azt a három évet, de leginkább arra volt jó, hogy rájöjjek, mit nem szeretnék csinálni.

– Elfogadták ezt a döntést a szüleid?

– Természetesen először úgy álltak hozzá, ahogy a szülők nagy része tenné, tehát hogy a zenei pálya egy lehetetlen út. Az volt a véleményük, hogy nagyon-nagyon kimagaslónak kell lennem ahhoz, hogy bármit is elérjek. Nem tudom, ez mennyire sikerült, mindenesetre végül belenyugodtak, hisz a zenémből élek. Még az Experiment előtt rögzítettem néhány demót Amszterdamban, egy nemzetközi társasággal. Miután ezt meghallgatták, akkor mondták először, hogy talán valóban jól döntöttem.

– A mostani stílusodhoz hogyan jutottál el?

– Én abszolút a hálószoba-gitározás irányából jövök, miután megvettem az első MacBookomat, azonnal felfedeztem rajta a Garageband nevű programot. Ezzel kezdtem el gitársávokat, zajokat és beatboxot felvenni, amit a mai napig szívesen csinálok. Miután Fenyvesi Marcival, a zenekarom korábbi gitárosával találkoztunk, ő is sokat segített a zeneírásban és hangszerelésben. Ahogy ez a folyamat zajlott, majd az Experiment is megalakult, egyre inkább éreztem, hogy még energikusabb, még odatevősebb zenét szeretnék csinálni. Így jutottunk el a mostani hangzáshoz, amiben egyaránt megtalálható az intim, bensőséges hangulat – például a Find Your Keys című dalban –, valamint a fejrázós rock n’ roll is.

– A tavaly megjelent lemezetek hozta meg az igazi áttörést a zenekarnak, a közönség és a kritikusok szerint is. Van rajtad emiatt nagyobb nyomás, hogy felül tudod-e múlni a következővel?

– Érdekes módon nem érzek nyomást, bár valóban teljesen normális volna.

"
Inkább azt érzem, hogy na, akkor most kell még intenzívebben tovább dolgozni, hogy fenntartsuk a ránk irányuló figyelmet.

Egyelőre úgy tűnik, sikerrel: idén gyakorlatilag megduplázódtak a koncertjeink, nyárra teljesen tele van a naptárunk. Engem ez nagyon inspirál.

– Az említett albumon a Szél hozott, szél visz el az egyetlen magyar nyelvű dal. Miért pont ezt dolgoztátok fel, illetve tervezel-e saját magyar szövegeket is?

– Ez a dal gyerekkori nagy kedvencem, hatalmas léggitározásokat nyomtam rá otthon, ahogy azt kell (nevet). Aztán pár évvel ezelőtt eszembe jutott az a dallam, ami a mi verziónk gerince lett, elkezdtem ráénekelni, és rájöttem, hogy tök jól működik együtt. El is határoztam rögtön, hogy megcsináljuk zenekarral. Jelenleg készülnek saját magyar nyelvű számok is, a szövegüket nem én írom. Nagyon izgalmas számomra az a zenei nyitás, amit egy dalszövegíróval együtt dolgozva átélek. Grecsó Krisztiánnal és most főleg Hegyi Gyurival gyúrjuk a képeket, talán egyszer belőlem is megindul a magyar dalszöveg.

– A nemzetközi karrier mennyire perspektíva számodra?

– Idén januárban játszottunk a hollandiai Eurosonic fesztiválon (itt a zeneipar szinte minden fontos szereplője képviselteti magát, felfedezésre váró zenekarokra vadászva – a szerk.), ebből töltekezve próbálunk most tovább építkezni. Ez egy nagyon sokat kilincselős, keményen utánajárós időszak, de szerintem vannak lehetőségek a színtéren számunkra. Megyünk nyáron is többször külföldre, majd meglátjuk, mi lesz belőle.

– És itthon a Nagy-Szín-Pados szerepléstől mit vársz?

– Leginkább azt szeretném elérni, hogy közelebb kerüljünk a potenciális közönségünkhöz.

"
Nagyon sokszor érzem azt még mostanában is, amikor vidéken játszunk, hogy úgy jönnek oda hozzám, mintha valami ufó lennék. Felhúzott szemöldökkel kérdezik, hogy én így mióta létezem, miért nem hallottak soha rólam, és hasonló dolgok.

Tény, hogy nem nagyon játszik bennünket rádió, ami ezek szerint még mindig fontos tényező az ismertségben. Ezen a téren mindenképp segíthet a Nagy-Szín-Pad, reméljük ki tudjuk hozni belőle a maximumot.

jonasvera2

– A közeljövőben leszel 30 éves, jelent ez bármiféle fordulópontot az életedben?

– Úristen, még soha senki nem szembesített ezzel... (nevet) Egyébként különösebben nem foglalkoztat... Az mondjuk tök jó, hogy a müpás koncertünk pont a születésnapom előestéjén lesz, szóval másnap úgy kelhetek majd fel, hogy már magam mögött tudom a húszas éveimet. Abban mondjuk biztos vagyok, hogy nem szeretnék újra 20 éves lenni. A 18 és 25 év közti időszak nekem elég kemény volt mindenféle szempontból, elég nagy kilátástalanság és elveszettség jellemzett akkoriban. Csak a 25-öt betöltve kezdtem megtalálni önmagam, ezt inkább tartom vízválasztónak az életemben. De úgy érzem, hogy azokra az új kihívásokra is készen állok, amik 30-on túl várnak majd rám.

– A dalaidat személyes élmények alapján írod?

– Persze, a többségük azokból jön. De legtöbbször szerintem olyan dolgokat élek meg, amivel mások is könnyen azonosulni tudnak. Nyilván elég sokan voltak hozzám hasonló helyzetben a húszas éveikben: csak éltek egyik napról a másikra és fogalmuk sem volt arról, mihez kezdjenek magukkal. Mindazonáltal nem szeretnék olyan előadó lenni, aki fájdalomból alkot, szerintem a művészet lényege, hogy túllendítsen dolgokon.

"
Nekem legalábbis egy dal befejezése mindig azzal az érzéssel jár együtt, hogy „hú de jó, letettem végre ezt a fájdalmat, problémát vagy bármi mást, tovább tudok lépni”.

Szeretném, ha a közönségnek is minél inkább ez jönne át. A legjobban az olyan visszajelzéseknek örülök, amikor valaki azt mondja, hogy ez vagy az a dalom segítette őt át egy nehéz élethelyzeten. Számomra ez jelenti az igazi elismerést.

jonasvera5

Fotó: Ács Zoltán

– Mit emelnél ki az idei nyárból, melyik koncerteket várod leginkább?

– Leginkább azt a lendületet várom, hogy folyamatosan úton legyünk. Érdekes, hogy sok zenész ismerősöm számára inkább fárasztó rutin a fesztiválozás, én egyáltalán nem így vagyok vele, nagyon élvezem. Nekem a rutin nem unalommal jár együtt, sokkal inkább biztonságot ad. Ha sokat játszom, egyre jobb leszek. Az egyik első fesztiválunk a Kerekdomb lesz Tállyán, ami azért is izgalmas, mert így már a legelején beszállhatunk és tanúi lehetünk tulajdonképpen a születésének. Kapolcson a Harcsa Veronika udvarban játszunk majd, ahol két éve is. Azon a koncerten elég erős volt a kettősség: a zúzós részeken túl még a nyugis, kertben ülős fíling is erősen jellemezte.

"
Emlékszem, a végén odajött egy idősebb hölgy, és csak annyit mondott, hogy a ’67-es párizsi diákforradalom jutott eszébe rólunk.

A zenekarommal még sosem léptünk fel a Szigeten, úgyhogy ez biztosan különleges élmény lesz. És megyünk még nagyon sok helyre, a Nagy-Szín-Pad is hozza magával a lehetőségeket, illetve attól függetlenül is egyre több meghívást kapunk. Sokról egyáltalán nem tudok semmit a dátumon kívül, de nem bánom. Rettentően élvezem a mostani állapotot, mindig erre vágytam. Sőt, jöhetne még több buli: a menedzsmentnek is azt szoktam mondani, hogy koncerteztessenek szét nyugodtan, én ezt bírom... (nevet)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk