KULT

Johnny Depp túl sokszor veri szét a lakást, és késsel fenyegetőzik a Johnny vs Amberben

Mégsem értjük, ezt miért kéne látnunk. Tudunk nem elfogultak lenni? El tudjuk engedni, amit egy éve gondoltunk? Erre tesz kísérletet ez a dokumentumfilm.


Az HBO Max kínálatában szerepel a Discovery+-sorozat, mely valójában kettő, két részes miniszéria: az egyik a Johnny vs Amber, a másik a Johnny vs Amber - The US Trial, azaz Az amerikai per alcímet viseli. Az első két részt még a tavalyi tárgyalás előtt forgatták, a második doksi konkrétan a virginiai perről készült. A közös formai döntés: mindkét sorozat első része először Johnny Depp oldaláról mutatja meg a sztorit, a második pedig exneje aspektusából. Legalábbis ez a koncepció.

Aki picit is követte a híreket a két sztárról, az tudja, miről van szó velük kapcsolatban 2015 óta: Amber Heard és Johnny Depp házassága egy távoltartási végzéssel ért véget, a legkomolyabb dráma azonban csak ezután következett a nyilvánosság irányába. A mai napig adják be egymás ellen a kereseteket. Idézzük fel: Deppnél az adta meg a végső lökést, hogy beperelje volt nejét, miután Amber Heard 2018-ban a Washington Postnak írt véleménycikkében leírta: családon belüli bántalmazás áldozata volt, és még őt alázzák miatta. És mivel Depp, akit ezért "feleségverőnek" stigmatizáltak, elveszítette két fontos franchise-ban a szerepét, illetve a jó hírnevét, beperelte Heardöt. Cancel culture, túltolt (?) metoo, toxikus kapcsolat, minden volt itt, ami aktuális.

Az ügy mocskos részleteit már tavaly megismerhettük, a dokumentumfilm egyes epizódoknak szándékosan nem is szentel nagy figyelmet. A bizonyítékok elhiteltelenedésének folyamata például nagy hiány, akárcsak Heard pszichológiai elemzésének megmutatása - pár másodpercig halljuk a szakértőt, aki a bipoláris és a hisztrionikus személyiségzavarra hivatkozik, és kész -, így sajnos nem is kaphatunk a doksi alapján teljes képet az ügyről.

Valamiféle képet valamiről azonban mégis. Miről is? A megmutatott video- és hangfelvételek alapján egy sérült férfi és egy sérült nő mindkét kapcsolatáról, amibe mintha az elejétől bele lett volna kódolva, hogy csak rosszul sülhet el.

Vannak azért megdöbbentő pillanatok, amiket már egy év távlatából más szemmel láthatunk, csak kérdés, el tudjuk-e dobni az előítéleteinket: ilyen Heard összeomlása, amikor felidézi azt, Depp hogyan követett el ellene szexuális abúzust egy üveggel, ezt nehéz végignézni. Ha hazudik, azért, ha igazat mond, azért, noha nekem az volt a benyomásom, hogy bárcsak láttam volna ilyen hiteles alakítást inkább tőle a vásznon. A film egyik erénye, hogy a végső állásfoglalást a nézőre bízza.

A másik drámai pillanat az, amikor Depp elmeséli, miként csonkolta le az ujját "Ms. Heard". Ezt sem éreztem megkonstruáltnak. Ki mond igazat? Teszi fel végig a kérdést a dokumentumfilm? Miért ne mondhatnának mindketten? Akinek megkérdőjelezték valaha az állítását bármiben, tudja, milyen nehéz ügy ez. Meg egyáltalán, mi a fittyfene az igazság? Tények vannak, megélések vannak, bizonyítékok sajnos ebben a doksiban viszont elvétve. Csak bizonyítékként kezelt állítások.

Persze, mondhatja a konyhapszichológus Mari néni, mindenki cipeli a maga csomagját, ettől még nem feltétlenül kell, hogy két ember komoly fizikai és verbális csatározásba kezdjen nonstop. Amber Heard és Johnny Depp azonban bizonytalan érzelmi hátterű családból, feltehetően indulatkezelési problémákkal, dühvel, feldolgozatlan múlttal, függőségekkel érkezett a viharossá vált kapcsolatba, instabilak voltak, és láthatóan egyik sem tudott támasza lenni a másiknak, ezt megtudjuk a soriból is. Szerintem ennyi biztosan történt. A többi sárdobálás és nagy kérdőjelek.

Ami a két dokumentumfilmből mindenképp kiderül, azt talán eddig is tudtuk: senki sem tudhatja, pontosan mi az igazság, a papírra került bírósági ítéletek ellenére, csak az a két ember, akik négy fal között töltötte azt a pár évet, ami leszállópályára tette őket lelkileg és mindkettejük karrierjét. A többi csak voyeurködés, amiben részünk lehet, ha szeretjük az ilyesmit:

például minimum nyolcszor láthatjuk, amint a Heard által rögzített felvételen Depp részegen, őrjöngve rugdossa a konyhabútort, valamint belenézhetünk pár gyűlölködő üzenetbe, amit a színész küldött Heardről a barátainak arról, mit tenne volt neje szétégetett hullájával.

Meg végighallgathatunk egy hátborzongató, illuminált rantet arról, hogy Depp késsel a kezében meg akarja vágatni magát Hearddel, aztán saját magát, a nő meg kérleli, hogy ne csinálja.

A pár által "terápiás" célból készített video-és hangfelvételek arról árulkodnak, hogy a végletekig elfajultak a dolgok, és a legrosszabbat hozták ki egymásból. Az utolsó rész végére csak annyit lehet világosabb a korábbi, nyilvánosságra hozott információkhoz képest, hogy mekkora ereje van a nyilvánosságnak, a social mediának és a pénznek, illetve hogy a saját farkába harapó kígyó - legyen az az elsődleges narratíva szerint Amber Heard, vagy akár Depp is, akire épp ez a dokumentumfilm nem veti a legjobb fényt - csak és kizárólag egyetlen dolgot tud: a saját farkába harapni, ami neki nem feltétlenül jó.

Ha magamtól kell választ adnom a kérdésre, hogy ki mond igazat, azt mondanám, tökre nem ez a lényeg, és idáig már ők ketten is eljuthattak volna. Az a sárdobálóverseny, ami arra megy ki, legközelebb ki lesz sárosabb, és attól a másik hátha tisztább lesz, csak úgy végződhet, hogy mindenki full sárosan kulloghat vissza a balettbe ugrálni.

Azért elhangzik pár érdekes infó, például hogy a tárgyalásra azért került sor Virginiában, mert ott Depp megkerülhetett egy komoly jogi csapdát, ami Hollywoodban a végeredményt az ő hátrányára befolyásolhatta volna (Depp nyerte a rágalmazási pert).

Vagy az, hogy az esküdtek, akik a tavalyi per végén döntöttek, minden egyes nap végén hazamentek a tárgyalásról. "Amber hazudik és színészkedik, Johnny jó fej, milyen vicces és laza a tárgyaláson, milyen jó fej az ügyvédje", ez ömlött a social mediából a tavalyi tárgyalás alatt.

Elképzelhető, teszi fel a költői kérdést az egyik szakértő az utolsó rész végén, hogy miután xy esküdt hazament, nem beszélgetett a családjával az ügyről és nem ment fel a social mediára hetekig? Ergo nem befolyásolta a mindenhonnan ránkzúduló közhangulat, ami Deppet hősként, Heardet mocskolódó hazugként bélyegezte meg a közmegegyezéses narratívában?

De tegyük félre a feltételezéseket, én egyvalamit tudtam ebből a nettó négy órából leszűrni: nem lehet egy szerteágazó történetről dokumentumfilmet készíteni ennyi repetitív részlettel, ugyanakkor kihagyott, szűrt információkkal, ilyen rövid filmidőben. Ebből csak annyi tudható meg, hogy egyszer volt két ember, akik régen jóban voltak, aztán már nem, aztán elindult a hadjáratuk egymás ellen. És hát legyünk őszinték: két színészről van szó. Ki hazudik? Vagy: ki játszik jobban?

Először az egyikük indult előnnyel a #metoo hátán lovagolva áldozatként, másodszor a másikuk (Depp), aki a legdrágább és legjobb jogi teammel, a tömeg szimpátiájával és a sármjával adta Amber alá a lovat a tavalyi tárgyaláson. Heard tárgyalásbeli viselkedését így is, úgy is lehet elemezni-értelmezni: kamu, vagy a kamuval való megbélyegzés alatti nyomás súlya. Deppét ugyanígy: erős önbizalom, mert tudja, hogy igaza van, vagy kompenzált önbizalom. Sokkal több nem derül ki a doksiból, csak az, hogy nincs rendes bizonyíték, sem erre arra az oldalra.

Ki mond igazat? Teszi fel az elején a kérdést a dokumentumfilm? Mit tudom én! Talán ez az oldala tud működni a doksiknak: megkérdőjelezzük, amit tavaly gondoltunk, még ha csak egy pillanatra is. Mert tutira gondoltunk, sőt, sokan meg voltunk győződve róla, hogy az egyik hazudik, a másik áldozat. De miért is?

Kik nekünk ezek az emberek, akik akkor sem fogják elmondani a lényeget, azaz a valós történetet, ha harapófogóval próbálják kihúzni belőlük, egyébként meg csak cikkek, videók és mémek juttatják őket közelebb hozzánk?

Ebből a doksiból fogjuk utoljára megtudni, ki az az Amber Heard vagy Johnny Depp (nekem néha az is kérdés, ők tudják-e).

A Johnny vs Amberből nem sok minden derül ki, bár értelmezhető részlehajlóként is a doksi Amber irányába, főleg, mert mindkét sorozat az ő oldalával zárul. Még a provokatív kérdést is felteszi az egyik szereplő záróakkordként: nem tényleg az történt-e a tárgyalás végegerdményével is, amit Amber leírt anno a cikkében: azaz megírta, hogy bántalmazták, aztán emiatt szív. Én annak drukkolnék, hogy hosszú távon mindketten a saját a tehetségükhöz méltóan tudjanak még adni a közönségnek, ha már ez a hivatásuk. Vagy a köznek. Mert sem ez a dokumentumfilm, sem a tavalyi nyilvános per, amit élőben nézhettünk (Depp ügyvédei nem engedtek Heard kérésének, hogy ne engedjék be a kamerákat) nem sokat adott a népnek, csak cirkuszi látványosságot. Kár, hogy ezt a doksit ennél nem lehet komolyabban venni.

Egyébként meg valószínű az van, mint az életben: van, amiben A mond igazat, van, amiben B, és van, amire mindketten rosszul emlékeznek. Vagy azért, mert rosszul akarnak, vagy mert annyira be voltak állva.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk