50 éve halt meg Jimi Hendrix: Nem játszott a Marson, de lehozta a Földre az égitesteket
Jeffery a következő három évben szinte minden hozzáférhető Hendrix-anyagot piacra dobott a család tiltakozása ellenére – a rajongók persze még e torzó remekműveknek is örültek – de 1973-ban váratlanul meghalt egy repülőgép-szerencsétlenségben.
Akadtak olyanok is, akik szerint Jimi, aki évek óta Angliában élt, de koncertezni és felvételeket készíteni hazajárt, az amerikai titkosszolgálat „halállistáján” szerepelt a radikális fekete csoportok, mindenekelőtt a Fekete Párducokkal való kapcsolatai miatt.
Perdöntő bizonyíték egyik verzióra sincs, immár 50 éve. Hiába próbálnak meg azóta is szinte minden évben újabb és újabb szálakat előszedni az összeesküvés-elmélet hívői és a bulvárlapok.
Jimi Hendrixre azonban aligha érvényes a „Halj meg és nagy leszel” jelszava. Alig öt éves pályafutása alatt a balkezes, fekete és cherokee indián felmenőkkel rendelkező, autodidakta muzsikus nemcsak a modern gitárjátékot vitte át teljesen más dimenziókba, nemcsak a korabeli hangtechnika minden vívmányát használta ki korlátlanul, hanem olyan dallamokat, hangsorokat, összhangzatokat, akkord- és ritmusképleteket produkált, amelyek hallatán nem tűnik túlzásnak a kijelentés:
Jimi egyenesen az univerzumból kapta az ihletet, mert ezeket megtanulni nem lehet.
Aki meghallgatja az Electric Ladyland album 1983 című felvételét, a Third Stone From The Sunt, amelynek fő motívumát azóta is gitárosok százai szeretik idézni (a másik „kötelező” kedvenc a Purple Haze kőkemény riffje) vagy a már halála után megjelent Hey Baby (New Rising Sun) bevezetőjét, valóban egy térben és időben végtelen utazáson érezheti magát.A "Stone"-nal lelkes YouTuberek még azt is megcsinálták, hogy fordítva játszották le és így is rendkívüli élmény.
Jimi Hendrix - Third Stone From The Sun (1967) from Oliviero 'Olli' Rocca on Vimeo.
Jobb híján „pszichedelikusnak” nevezték zenéjét, de elég nehéz lenne bárhová is besorolni például az amerikai himnusz kataklizmatikus átdolgozását, a Machine Gunt, amely többet árult el a vietnami háború lényegéről, mint száz hiradó vagy dokumentumfilm, vagy a Voodoo Chile-t, amelyben megmutatta, hogy a legnagyobb káoszban is lehet rendszer.
A már jól bejáratott stílusokat, a bluest, a funky-t is a feje tetejére fordította, elég csak olyan klasszikusaira gondolni, mint a Red House, vagy a Foxy Lady, még az eredetinél is sejtelmesebbé tette Bob Dylan All Along The Watchtowerét. De ő írta talán a legszebb spirituális-szerelmes dalt, a Little Winget, és a rock-balladák terén is nagyot alkotott – nemcsak a Hey, Joe-t érdemes ezredszer is újra hallgatni tőle, hanem a második, Axis: Bold As Love albumon hallható Castles Made of Sandet, vagy a posztumusz Cry of Love-ról az Angelt.
Visszhang-zuhatag alá küldött minket a Burning of The Midnight Lamp-ben, valósággal beszéltette gitárját a Rainy Day, Dream Away-ben és a Who Knows?-ban, az If 6 was 9-ban pedig – ami az Easy Rider egyik betétdala volt (ha hallom, magam előtt látom a hídon átszáguldó két motorost) olyan többszólamú labirintusba visz be, hogy ember legyen a talpán, aki kitalál belőle.
Valójában két Jimi Hendrix létezett. Az egyik a féktelen energiájú, különleges szépségű szex-szimbólum zenész, aki a színpadon olyan elsöprő erejű koncerteket ad, amelyekben az ő látványa, ösztöneit szabadjára engedő viselkedése legalább olyan fontos, mint maga a zene. Örökre elválaszthatatlan marad a klasszikus nagy rockfesztiváloktól, Monterey-től (1967), Woodstock-tól (1969) és a Wight-szigettől (1970).
Jellemző, hogy már az elsőn sem mertek utána fellépni. A másik az örök kísérletező, aki a stúdióban napokat tudott eltölteni azzal, hogy megtalálja a tökéletes hangszínt, hangolást, akinek egyik lemeze sem volt önismétlés, de az előző folytatása sem. Nem csoda, hogy zenekarai, az Experience vagy a Band of Gypsys tagjai nem mindig tudták követni elképzeléseit.
Woodstock-i koncertje, különösen az utolsó 20 perc e két, egymástól sokszor távol lévő egyéniség találkozásának ritka pillanata volt. Utolsó felvételeiből, az előkerült töredékekből még csak sejteni sem lehet, hogy merre ment volna tovább, ha kap még néhány évet, évtizedet.
Jimi Hendrix azon muzsikusok közé tartozik, akiknek hatása halála után fél évszázaddal is felmérhetetlen - Carlos Santanától Prince-ig, Steve Ray Vaughantól Joe Bonamassáig végtelen a sora azoknak a gitárosoknak, akik belőle merítettek – ugyanakkor senki nem tudta, vagy nem merte az ő örökségét tovább vinni. Az előtte tisztelgők azonban gondoskodnak róla, hogy Jimi zenéje az új nemzedékek előtt se merüljön feledésbe. Magyarországon a 60-as évektől a szintén tragikusan rövid életű Radics Béla volt első „helytartója”, később a Tátrai Tibor és Tóth János Rudolf fémjelezte Magyar Atom „szabadidő-zenekar” tett sokat a Hendrix-örökség emlékezetéért. Napjainkban az egyes műfajok között szintén könnyedén hajózó Halper László az, aki a legnagyobb alázattal közelíti meg ezt a hagyatékot, nem az „egy az egyben” lehetetlenségét kísérti meg, hanem szellemét viszi tovább Hendrix darabjai mélyrétegeinek feltárásával.
Gyakran emlegetik Jimi egyik kedvenc mondását: „Szeretnék én lenni az első, aki bluest játszik a Marson”. Sajnos nem érte meg Elon Musk álmát, ezért inkább lehozta nekünk a bolygókat, vagy még inkább az ősrobbanás hangjainak több milliárd fényévre élő foszlányainak. Lehet, hogy ez a minden emberi mércénél nagyobb feladat emésztette fel ilyen gyorsan az erejét?
