KULT

Imádják külföldön a magyar zenekart, akik szállás nélkül vágtak neki Nyugat-Európának

Az odalépős rockzenét játszó DLRM-nek Franciaországban van a legtöbb rajongója, de most induló turnéjukon fellépnek cseh, német, holland és spanyol klubokban is.


Viszonylag kevés magyar zenekar mer belevágni egy több héten át tartó külföldi koncertkörútba, arra pedig még kevesebb példa van, hogy valaki rövid időn belül többször is visszatér Nyugat-Európába.

A DLRM viszont bevállalta, eddig több mind ígéretes eredménnyel. Eleinte még nem egyszer előfordult, hogy szállásuk se volt az adott városban, ahol játszottak, teljesen spontán módon kéredzkedtek be valakihez a közönségből.

Most viszont helyenként már négycsillagos szállodákban alszanak majd. A tagok közül a két alapító, vagyis Szabó Márton (ének, gitár) és Petróczi-Farkas Ádám (gitár), valamint Eklics Krisztián, menedzser és koncertszervező válaszolt a kérdésekre.

– Mi inspirált benneteket, hogy magyarként ebben a nálunk nem kimondottan elterjedt stílusban utazzatok?

– Egyszerűen csak az, hogy ilyesmi zenéken nőttünk fel. Nyilván később is értek ilyen-olyan hatások, de az, hogy ilyen zenét kezdtünk el csinálni, egész egész egyszerűen azzal magyarázható, hogy ezt szeretjük. Szerintem sohasem volt egyikünk sem a „divatzenék” vagy az éppen aktuális zenei trendeknek a híve/követője. Nekünk a stílus az nagyon lassan alakult ki, sőt igazából még jelenleg is formálódik.

Ha összehasonlítjuk azokat a dalokat, amiken most dolgozunk és mondjuk az első kislemezünk, a 'Dear Danube' dalait, elég nagy progresszió figyelhető meg. Elmondható végül is, hogy mindig olyan számokat írtunk, amit mi is hallgatnánk, az ízlésünk pedig szüntelen formálódik. Igazából nincs nagy tudatosság a dalszerzésünkben, tehát

az, hogy Magyarországon nem terjedt el ez a stílus, nem nagyon befolyásolt minket.

– Magyar nyelvű dalokban egyáltalán nem gondolkodtok?

– A dalokkal mindig is úgy voltunk és leszünk is mind zeneileg, mind szövegileg, hogy mindenképpen csak olyat adunk ki a kezünkből, ami őszinte. Sosem döntöttük el előre, hogy milyen nyelven szeretnénk dalokat írni. Marci írja a szövegeket, és nagyon személyes dolognak tartja az írást. Jelenleg angolul jönnek a dalok, de ha ezt el kéne dönteni előre, valószínűleg nem is tudna ilyen jó és őszinte szövegeket írni. Az elején például teljesen más stílusú zenéket csináltunk, és voltak is magyar nyelvű dalok, akkor épp azt a világot éltük, ami azóta természetesen formálódott és a legutóbbi anyag hangulatában és szövegében is angol volt. Nem zárkózunk el semmilyen stílustól, nyelvtől vagy világtól, úgyhogy biztosan csak azt tudom mondani, hogy bármi lehet a jövőben.

– Kezdettől fogva preferencia volt számotokra a külföldi mozgolódás?

– Valahol igen. Bár alapvetően nem volt ilyen preferencia, de mindannyian rettentően szeretünk úton lenni, szeretünk különböző nemzetiségű emberekkel, idegen helyeken barátkozni és egy elég sok nyelven beszélő, alapvetően is nagyhangú, szószátyár zenekar vagyunk. (nevet)

Kezdettől fogva hajtott minket a kalandvágy, hogy külföldön is játszunk, és mivel a zenében nincsenek határok, meg is ragadjuk a lehetőséget, hogy minél többet turnézzunk külföldön.

Ennek ellenére ugyanúgy imádjuk a hazai pályát is, csak ugye a két dolog teljesen más terep és az emberek többségének nyilvánvalóan az tűnik fel, ha külföldre merészkedünk.

dlrm1

– Mondhatjuk, hogy Nyugat-Európában többen ismernek benneteket és több rajongótok van, mint Magyarországon? Ha igen, hogyan élitek meg ezt?

– Azt állítani, hogy többen járnak a koncertekre mint mondjuk Budapesten, túlzás lenne. Ugyanakkor a fővároson kívül eső hazai koncertjeinkhez viszonyítva már elmondható, hogy nagyobb az érdeklődés kint. Ha egész Nyugat-Európát vesszük akkor természetesen mások az arányok, mivel egyre több várost érintünk a turnék során, ezek összességében nagyobb lefedést jelentenek.

Ha egyenként vizsgáljuk, akkor úgy néz ki, hogy éppen átlépjük azt a pontot, amikor a kinti koncertjeinken is hasonló mértékű érdeklődőre számíthatunk, mint Budapesten. Persze főleg ott, ahová már harmadszor megyünk vissza, de akadnak olyan állomások, ahol már eleve egy jól működő klubban, ottani zenekarokkal játszunk, így több emberre számíthatunk, mint ahol majd egymagunk lépünk fel, és először látogatunk az adott városba. Ilyen például Dél-Franciaország és Barcelona.

Ha a tavaszi turnénk állomásait megnézzük, akkor látható, hogy a 30 állomásból mindössze 3-4 hazai koncertünk lesz, ezzel szemben viszont Franciaországban 6 állomásunk van, tehát mondhatjuk, hogy ebben a tekintetben már aktívabban működünk arrafelé, mint itthon.

dlrmtour

– Mit gondoltok, miért pont Franciaországban ennyire vevők a zenétekre?

– Ötletünk sincs, egyszerűen csak eszméletlen jó fogadtatásban volt része a koncertjeinknek és nekünk magunknak is. Annyi rossz sztereotípiát hallottunk mindannyian ezelőtt a Franciákról, és hál'istennek tökéletesen rácáfolt erre a valóság. Buliznak, tudják a szövegeket, megvendégelnek, és mondhatni úgy várnak minket vissza, mintha valami rég nem látott rokonaik lennénk. Ezt nagyon jó megélni.

Az első turnénkon nagyon sok "random" dolgot vállaltunk be, például nem foglaltunk előre szállást, vagy volt, hogy koncertet sem szerveztünk adott napra és városba, hanem ott a helyszínen jártuk körbe a klubokat, így találtunk helyeket, ahol aznap felléphettünk.

Végül még szállást is kaptunk. Ez azért más országokban nem volt annyira jellemző. Egyszerűen bejött nekik, hogy itt ez a magyar zenekar a világ végéről, megálltak a hely előtt a busszal, teljes felszereléssel, hogy játszanának. Imádták ezt a szituációt, és az csak fokozta a "rajongásukat", hogy mikor megkérdezték, hol alszunk, azt válaszoltuk, hogy még nem tudjuk. Azonnal felajánlották, hogy aludjunk náluk. Volt, hogy többen is, mi pedig több felé osztódtunk, ami szintén segítségünkre lett a következő turnénk során, mivel több barátság köttetett, akik most külön-külön is segítenek az utunk során. Ugyanakkor még csak az északi országrészben jártunk, délre még csak most tavasszal térünk ki, amiről az a hír járja, hogy egészen más a kultúra, mint északon. Meglátjuk, az előzetes kommunikációk alapján pozitívak a tapasztalataink.

Egy koncertfelvétel az A38-ról:

Videós beszámoló a tavaly nyári nyugat-európai turnéról:

– Milyen volt a fogadtatás, amikor először kilincseltetek a nyugati klubok szervezőinél? Egyből mondta mindenki, hogy jöhettek, vagy ennél azért nehezebben ment a szervezés?

– Mindenhol különbözőképpen fogadtak, vagy éppen nem fogadtak. (nevet) Ami biztos, hogy már korábbi visszacsatolások nélkül elég nehéz bármit is elérni. Ebben az esetben volt korábbi hivatkozási alap ami már egy kiindulópont, emellett ha ismersz hazai zenekarokat, akik turnéztak kint, érdemes velük is beszélni. Elmondják a tapasztalataikat, kapsz egy képet az adott klubról – amiben egyébként az internet is nagy segítség lehet, ha megnézzük a hely eseményeit, fotóit, videóit, már nagyjából tudjuk, hogy itt szívesen látnának-e minket.

A teljesen ismeretlen területekkel sokkal több a munka: kimegy sok száz email, amiből aztán 5-10 válasz érkezik, amiből leginkább a "sorry" kezdetű a jellemző. Azonban ha már 1-2 érdeklődés beesik, onnan már el lehet indulni.

Kitartóan kell csinálni, az biztos. De megtaláljuk azokat az arcokat, akik bizalmat szavaznak nekünk, aztán oda kell tenni a bulit, és sínen lesznek a dolgok. (nevet)

– Anyagilag ki tudtok jönni pozitívan egy ekkora volumenű külföldi turnéból? Mi kell ahhoz, hogy ez sikerüljön?

– Az elején ez szinte lehetetlen volt, de a befektetett energia meghozza a gyümölcsét. A jelenlegi turnénk már egészen máshogy épült fel, mint a tavaly nyári, vagy őszi. Itt már a korábbi helyek és tapasztalatok, amire lehetett építeni, és kalkulálható, míg korábban sok volt a kockázatvállalás.

Ennek a turnénak a jelentősebb részét már biztosabb alapokra helyeztük, és egy töredéke a "kísérletezés", a teljesen új helyszíneken – bár ezek közül is szerencsére a legtöbb olyan feltételeket tudott ajánlani, hogy a szállásunk és ellátásunk, valamint némi útiköltség hozzájárulásunk biztosítva van. Emellett lettek szponzoraink, támogatóink, akik ilyen-olyan formában hozzájárultak az egész turné megvalósításához.

dlrm2

– Mennyire van képben vele a külföldi közönség, honnan jöttetek? Ha tudják, hogy viszonyulnak hozzá?

– Ez is egy érdekes tapasztalat. Mint ahogy azt talán előre elképzeli az ember, ha megfordul egy nyugat-európai országban, hogy miként viszonyulnak majd, ha bemutatkozol és elmondod, honnan jöttél. Az, hogy egyáltalán ismerik-e vagy tudják, hol helyezkedik el a térképen Magyarország, az attól is függ, milyen messze vagy innen, vagy mennyire nyitott és kulturált emberekkel találkozol.

Sokaknak csak annyi van meg Magyarországból, hogy Budapest, Gulyás, meg hogy kicsit ilyen "Kelet-Európa" és emiatt gyakran meglepődnek, és tetszik nekik, hogy mi ezt csak így bevállaljuk, és ilyen mentalitással csináljuk.

Azt szűrtük le mindebből, hogy ha az országról egy képet szeretnénk mutatni azok számára, akik nem ismerik, vagy nem igazán tudják, mi van itt, akkor ilyen módon abszolút pozitív benyomást lehet kelteni az emberekben. Leginkább azt váltja ki belőlük, hogy szeretnének ellátogatni hozzánk, megnézni honnan jöttünk.

– A hozzátok némileg hasonló zenét játszó Run Over Dogs már Amerikába is eljutott. Ti gondolkoztok tengerentúli turnén?

– Éppen nemrég beszélgettünk erről. Természetesen nagyon jó lenne, ugyanakkor próbálunk odafigyelni arra, hogy ha most ennyi időt és energiát fektetünk abba, hogy Európa szerte megismerjenek minket, fontos, hogy rendszeresen vissza-vissza térjünk az adott városokba, különben kihűl a dolog, és nagyon könnyen el lehet veszíteni a bázist mindenfelé.

Már most is meglehetősen kompromisszummal teli döntések sokasága jellemzi azt, amikor meghatározunk egy irányt, például egyszerűen nincs annyi naptári nap egy szezonban, hogy kellőképpen összehangolhassuk az európai állomásokat a magyarországiakkal.. Ebbe most még csak úgy tudnánk beilleszteni egy tengerentúli turnét, hogy az kárára válna az európai építkezésünknek. A tervek szerint viszont 1-2 éven belül már szeretnénk megvalósítani, mert Amerika egy nagyon izgalmas hely.

dlrm4

Koncertfotók: Bátori 'Jim' Gábor

dlrm7

– Miben lesz más a most induló nyugat-európai kör az eddigiekhez képest? Melyik állomást várjátok legjobban?

– Az összeset. De tényleg. Lesz pár hely, ahova harmadjára térünk vissza és rengeteg barátunk van, illetve lesznek helyek amik az újdonság varázsával kecsegtetnek. Mindkettőnek megvan a maga szépsége úgyhogy konkrét állomást nem tudok mondani csak azt hogy az egész túrát várjuk a legjobban úgy ahogy van.

Annyiban mindenképpen más lesz, mint az előzőek, hogy most még egy héttel megtoldottuk. Ezáltal lesz lehetőségünk eljutni Dél-Franciaországba és Barcelonába. Mindig nagyon izgalmas új helyekre érkezni, azt hiszem van is egy ilyen fétisünk. (nevet) Ezen kívül van egy olyan szegmense is már ennek a turnénak, hogy kezd kiforrni az egész, ezáltal komolyabb, színvonalasabb klubokba is eljutunk, egy fokkal profibb hozzáállással tudunk dolgozni.

Így például helyenként már 4 csillagos szállodában leszünk elszállásolva, ami elég erős kontraszt ahhoz képest, hogy korábban még mindenféle konkrét szállás nélkül vágtunk bele.

– Mennyire szenvedély és mekkora mértékben hivatás számotokra a zenélés jelenleg? Célotok, hogy ebből éljetek meg?

– Teljes mértékben szenvedély és egyre inkább hivatás. És természetesen mindannyiunknak az a célja, hogy abból keresse a kenyerét, ami a szenvedélye, és amit a legjobban szeret csinálni. Nem igazán lehetne anélkül ilyen eredményeket elérni, ha nem lenne szenvedélye az embernek ez az egész.

dlrm5

– Külföldre is költöznétek akár, ha kapnátok egy nyerő ajánlatot egy jó nevű nyugati producertől vagy stúdiótól?

– Jó kérdés... Egyelőre nem gondoljuk indokoltnak, tekintve hogy már nincsenek hagyományos értelemben vett határok. Mondhatni bármikor ki tudunk menni koncertezni, vagy ha arról van szó, innen is le lehet szerződni bármilyen nemzetközi kiadóhoz. Egyébként a jelenlegi producerünk Nóniusz Gábor, akiről túlzás nélkül lehet mondani, hogy bőven nemzetközi színvonalú anyagokat készít, ennek is van szerepe abban, hogy jól tudunk működni a nemzetközi színtéren.

Másik szempont még, hogy jelenleg iskola, munkahely, barátnő, miegymás köti ide a tagokat, ezt mind összehangolni egy esetleges költözéssel egy egész zenekarnak meglehetősen nagy falat.

Ami azt illeti, az általunk ismert példák inkább azt mutatják, hogy az esetek többségében egy ilyen döntésre inkább rámegy a zenekar, mint nem.

Egyelőre tehát semmi nem indokolja, hogy külföldre költözzünk. Nagyon szeretünk itthon lakni, és igazából itthonról is tudunk mindent ugyanúgy csinálni.

Legközelebb Budapesten február 23-án lehet élőben elcsípni a zenekart a Robot klubban, innen indul aztán a 30 állomásos európai turné, érintve Ausztriát, Csehországot, Németországot, Hollandiát, Belgiumot, Franciaországot, és Spanyolországot is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk