KULT

Időnként kacagtató módon szomorú történet – beszélgetés Gothár Péterrel Hét kis véletlen című filmjéről

A filmrendező közel két évtized után jelentkezett újra mozifilmmel. Ezúttal sem hagyta el jól ismert, szeretettel vegyes iróniája és az abszurd iránti érzéke.


 Hihetetlen és valóságos, nyers és romantikus, röhögtető és szívszorító, néha már-már zavarba ejtő, máskor mélységesen érzelmes Gothár Péter új filmje, a Hét kis véletlen. Vagyis mondhatjuk, minden ízében „gotháros”.

Nemcsak az élő vetítés a Kino moziban volt önmagában is felüdülés, hanem a beszélgetés a filmrendezővel egy kávézó teraszán, májusi napsütésben. Még a máskor kellemetlen háttérzajok is jól estek. Mivel jól tudjuk, hogy véletlenek valójában nincsenek, nem merültünk el a cím megfejtésébe, de így is jócskán akadt miről beszélnünk a filmről és azon túl is.

– Első benyomásként azt tudom mondani a filmről, hogy nagyon tömény, tipikusan az az alkotás, amit érdemes többször megnézni.

– Hát ez jó hír, hogyha többször is meg lehet nézni ezt a filmet. Remélem, úgy jó ez a többszörös, ahogy egy könyvben visszalapozol, aztán még sokáig otthagyod az éjjeliszekrényen, mert gyakran eszedbe jut, hogy belenézz.  Igyekeztünk formanyelvi jeleket adni, amikből időben kiderül, hogy nem azonnal kell a nézőnek megértenie minden részletet, akár nem is a moziban ülve, hanem később, visszagondolva fogja tudni ő maga a mesét történetté kerekíteni. Talán ez a szemlélet eredményezett érzelmes, időnként kacagtató módon szomorú történetet, melynek szereplői közép-kelet-európai értelmiségiek. Összezárva élnek a családi lakásban, az ismert szeretetmentő megoldásokat zongorázzák végig, hogy fáradt érzelmi helyzetüket rendbe tegyék.

Mondhatnánk, hogy ez egy „pre-karantén történet”. De nem mondjuk.

– Az irónia egyes kiszólásokban is benne van, amelyekre az ember azonnal „asszociál”. „Aki Magyarországon él, az magyar, aki nem Magyarországon él, az nem magyar” – mondja a férj felesége Angliából betoppanó tanítványára. De ilyen a mentős diszpécser-hang: „Maradjon velünk, ön fontos számunkra.”

– Sok szlogen határolja gyakran élesen napi mozgásterünket. Bár ez valami helyett van, de ad némi globalizációs sablon-bájt, hogy minden mentőszolgálat ugyanazt a szlogent használja – és ugyanaz a feladata is: a mi személyes megszólításunk. Persze tudjuk - nyilván nem csak a maszktól -, nem tudjuk egymást megszólítani. A filmbeli történetek felvetésével az is célunk volt, hogy ezt a hiányzó személyes hangot előtérbe hozzuk.

– A korábbi filmjeiben is jellemző volt az abszurd humor, amely többek között abból táplálkozik, hogy nem értjük egymást, elbeszélünk egymás mellett.

– Mikor mindenki a saját rutin-világában pörög reggeltől estig, és nem csupán mi szenvedünk kommunikáció-hiányban, hanem a velünk való kommunikáció is nagyon rossz, akkor az együtt élők folyamatosan próbára teszik egymás türelmét. A lét csak kellő iróniával tud működni. Erős érzelmi kötődés alapon mégis - bármilyen nagy a feszültség - öt perc múlva már hiányzik a másik, és be nem fejezett, meg nem hallgatott történeteik segítségével, ha felszabadul a fürdőszoba, némán kiengesztelődnek és összeborulnak. Amikor mindez annyira összegyűlik, hogy tarthatatlanná válik, a mi fikciónk szerint a véletlen az, ami megoldást hoz. Valamit elmozdít, amitől tudok valamit csinálni, amire családtagjaim végül talán tisztelettel tekintenek.

Az érzelmi alapú sikeres megfelelés az, ami az egyik napot, meg az egyik lábat a másik után teszi. A hirtelen meghozott döntések nem biztos, hogy előre viszik a dolgokat, de a rendszeres kínlódás elvezet egyfajta rutinhoz, amiből a legkisebb kilépés is örömet, feltöltődést jelent.

Ez a rutin gyakran megzavar, nem is biztos, hogy megtörtént, amit megpróbáltunk előidézni, hogy tudjunk nyitottak lenni és tudjunk szeretni. Kamaszként belenéztük a tükörbe és azt mondtuk:” Elvis Presley vagyok” - aztán mentünk az iskolába, és már nem voltunk azok, de belül igen.

– A korábbi filmjeiben is, a Megáll az időtől a Tiszta Amerikáig fontos motívum volt, hogy valaki elmegy, vagy el akar menni az országból. Ezúttal az egyik hősnő, Albán kimegy Angliába, majd rövid időre hazatér, hogy felkavarja az állóvizet, de végül visszamegy.

– A 60-as években, amikor a Megáll az idő játszódik, azt írták fel az emberek a „kéménybe füsttel”: Amerika. Akkor az elmenetel végleges döntés volt. Megkönnyítette az életünket Elvis, és szerettünk volna mi is azokból a harmóniákból részesülni. Azt gondoltuk, ami itt nem sikerül, az ott igen. Albán első generációs külföldön élő, kórustá-borban szeretne részt venni, és nem marad sokáig. Amiért hazajön, az a zene, esetünkben Bartók – kulturális örökségünk. Ma könnyebb megvalósítani, hogy az ember kipróbálhassa magát olyan közegben, ahol a személyes ambíciók és adottságok – innen nézve – könnyebben érvényesülnek.

-Ezúttal is kiváló kortárs írók a szerzőtársai.

– Bognár Péterrel és Németh Gáborral többször dolgoztam színházi előadásokon. Az akkor kialakult kölcsönös inspirációs folyamat vezetett ahhoz, hogy a Hét kis véletlen könyvét együtt írjuk. Amellett, hogy szenvedélyesen próbálom megismerni és terjeszteni a kortárs irodalmat, szükségesnek érzem, hogy a film alapszövege támasz, erős irodalmi bázis legyen. Gondolom, nem véletlen, hogy írókkal filmeken dolgozva inspiráljuk egymást.

Munkáim során talán Bereményi Gézával volt a legkönnyebb együtt dolgozni – neki filmes agya van. Nagy előny, hogy a közös élmények, amikből számomra filmeket írt, és azok, amiket együtt írtunk, eleve forgatókönyvnek készültek, filmek akartak lenni. Bodor Ádám regényével, novelláival találkozva az adaptáció volt a tanulás, a szellemi izgalom. A szöveg pontos értése, a rávezetés volt számomra a kötelező feladat. Úgy érzem, az irodalom csak alázatos interpretálással ad teret nála a filmes fantáziának, a képekbe rejtett történeteknek.

Esterházy Pétert megpróbáltam párszor a film felé fordítani, mert úgy gondoltam, hogy rendkívüliek azok a szövegek, amiket a felvetett képekhez, „igaz történetekhez” adott. A figyelemre méltó jelentéstartalom mellett jelen volt ezekben a humor, játékosság, az egészséges infantilizmus - ami nélkül a filmcsinálás nem működik.

Egy film mindig az idő függvényében él – az a kérdés, érvényes lesz-e még filmnek 20-30 év múlva is. Egy-egy vetítés alatt hallom azokat a barátaimat, alkotótársaimat jelezni, zizegni, akik nincsenek ott, de mégis hallom a nevetésüket - Esterházyét mindig, vagy például a rötyögő harákolást, ami Makk tanár úr sajátja.

– Ön csaknem két évtizedig nem rendezett mozifilmet, a 2002-es Magyar szépség volt az utolsó.

– Az ember ösztönösen védekezik bizonyos csalódások ellen. A belső vetítő, a „filmezés” azért állandóan megy, és mikor rászánja magát, hogy valamit kiemeljen és pályázzon vele, „beadjon” abból, ami a fiókjában van, és amit esetleg másoknak is megmutatna, az nagyon nehéz pillanat. Sok múlik a véletlenen, hogy a szerencséd miként találkozik a belső, filmcsináló kényszereddel. Beadtam, mert nem utolsó sorban a tanítványaim szerették volna, ha forgatok, én pedig mindenképpen helyzetbe szerettem volna hozni őket.

– És a generációs különbségek csak erősítették a film ihletettségét.

– Táborosi András operatőr tanítványom volt az egyetemen, ez az első nagyjátékfilmje - szerepe van abban is, hogy ebbe a munkába belefogtam. Több kulcsfontosságú feladatot bíztunk nagyon fiatal emberekre a filmben, ilyen munkatárs Szórád Máté vágó, Torma Mária látvány-, Tihanyi Ildi jelmeztervező. A forgatás során elsősorban mégsem az életkorunkból adódó különbségek emelkedtek ki, inkább az egymás látásmódjára való kölcsönös kíváncsiság, a munkában való elmerülés közös öröme. Ugyanúgy egyenrangú alkotótársaim ők, mint Selmeczi György zeneszerző, akivel több, mint negyven éve dolgozunk filmeken, színdarabokon, tanításban együtt.

– Feltűnik a filmben Znamenák István, a hajdani Köves Dini, és a film végén az autós szerelmi jelenet szintén a Megáll az időt idézi fel. Hogyan látja ma ezt a nemzedéki kultuszfilmet?

– Igen, a színészek ilyenek, feltűnnek - mit tehetünk, az ember nem válogathatja meg a barátait. Talán ösztönös törekvésem, hogy a színielőadások, filmek, amiket készítek, ne hasonlítsanak egymásra – mindenesetre ez a szándék. A többi a véletlen műve.

Minden képi elbeszélésnek van egy nem megírt, önmagától kikövetelt saját formája, és a kész filmnek azon a helyen, azon a hangon kell megszólalnia. Ebben a városban egy Gellért-hegy, egy Erzsébet híd van, a helyszínek ugyanúgy meghatározzák az életünket, mint az egyéb beépült motívumok és körülmények.

Ma is úgy látom, hogy szerencsés pillanatban és fontos tartalommal tudott elkészülni a Megáll az idő. Viszonylag fiatalok voltunk, mikor forgattuk, mégis tudtuk, hogy történelemről készítünk játékfilmet. Az idő, amiben élünk, meghatározza a gondolkodásunkat - tematikusan tehát az idő jó alap történetmesélésre. Pláne, ha olyasmi hordozza, koronázza ezt a korszak-időt, mint a 60-as évek zenéi. Már régebben elhatároztam, hogy nem nézem meg többet a Megáll az idő-t, nem is „szerepelek vele”, mert ez a közös munka nagyon erős emlék, pillér az életünkben. Sokat tanultam belőle. Nem szeretnék rajta felfedezni mostanában keletkezett sérüléseket, melyek bármit kérdésessé tesznek vele kapcsolatban.

– Ön tv-filmekkel kezdte a pályáját. Mostanában a Duna TV-n, az M5 csatornán nagyon sok olyan tv-játékot ismételnek meg, amelyek a 60-as, 70-es, 80-as években készültek és ezek ennyi idő után komoly értéket képviselnek. Én úgy érzem, hogy ez a műfaj nagyon hiányzik ma.

– Mikor a 60-as 70-es években a televíziózás úgymond a csúcspontján volt, a műfaj megvalósulási szempontból sem technikailag, sem egyéb lehetőségében nem tartozott az első vonalbeli lehetőségek közé - bár kétségtelenül vannak kivételek és születtek értékek. Képernyőre kerültek a klasszikus magyar irodalom ismertebb alkotásai az akkori lehetőségekhez igazított kiválasztásban és színvonalon. Ez a 45 perces műfaj hiányzik a ma televíziójából éppúgy, mint az alkotók, szakemberek életéből. Nagyon gazdag a magyar irodalom, lenne ezen a téren néhány tudáspótló feladat ma is.

– E film után hogyan tekint a jövőbe?

– Terv, mondanivaló van. Dolgozni kell tovább akkor is, ha korábbi feladataimra több idő jutott, mint amennyi a hátra levőkre kinéz.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk