Minden eddiginél komorabb és felkavaróbb lett A majmok bolygója-sorozat legújabb része
A 2011-es A majmok bolygója – Lázadás annak idején igazi meglepetésfilm volt: az égvilágon senki nem volt kíváncsi rá, hogyan próbál meg Hollywood sokadszorra is életet lehelni egy évtizedek óta halott franchise-ba, de a végeredményt látva a szakma és a közönség is leborult a film előtt, annak kisebb-nagyobb hibái ellenére.
Ehhez nyilvánvalóan a takarékon tartott elvárások is hozzájárultak, de nem szabad alábecsülni a Lázadás érdemeit sem. Elvégre valami olyasmit tett, ami Hollywoodban egyre inkább ritkaságszámba megy:
az – egyébként forradalmi – látványelemeket szigorúan a történet szolgálatába állította, ahelyett, hogy a kísértésnek engedve CGI-parádét csináljon a filmből.

Pedig a trükkök a maguk nemében forradalmiak voltak. Andy Serkis idestova 15 éve CGI-hősök „megformálásából” él, ez volt azonban az első alkalom, amikor teljes egészében övé lett a főszerep, olyannyira, hogy hozzá képest az emberszereplők alulírtnak, sablonosnak tűntek. Kimondhatjuk tehát, hogy Caesar megalkotásával a Weta CGI-történelmet írt.
Igaz, mai szemmel nézve egy-két jelenetnél már kilóg a lóláb, de Andy Serkis motion capture-rel rögzített játékának köszönhetően az érzelmek ma is ugyanolyan erőteljesek, átélhetőek. Nem véletlenül szurkoltunk a moziban egy emberként a majmoknak, ergo az emberiség kihalásáért.

Andy Serkins munka közben
A 2014-es A majmok bolygója – Forradalom aztán minden szempontból magasabbra tette a lécet. A látvány még élethűbbé, a dráma pedig még átélhetőbbé vált.
Persze a hollywoodi szabályok előtt fejet hajtva a folytatás még nagyobb és még hangosabb volt az előzőnél – még mindig élénken él az emlékezetben a lóháton vágtázó, géppisztollyal lövöldöző csimpánzok látványa –, de eközben az első rész érdemeit is megőrizték, sőt, elmélyítették. A történet jóval komplexebb lett, a szereplők kidolgozottabbá váltak, még az emberek is, akik az előző részben alig voltak többek néhány felskiccelt karikatúránál.

A második részt lezáró csetepaté után minimum háborús eposzt vártunk A majmok bolygója – Háborútól, de az előző részt jegyző Matt Reeves felülírta az elvárásainkat. A Háború olyan
komor, lassú folyású film lett, amelyben a cím inkább Caesar belső háborúját jelöli,
és inkább idézi a II. világháborús fogolytábor-filmeket, mint a csatatéren játszódó mozikat.
Azért persze nem kell megijedni, nagyszabású akciójelenetekből is van itt bőven: elég csak a vietnami háborús klasszikusok előtt fejet hajtó nyitányra gondolni, ahol egy sűrű erdő mélyén csapnak össze a szemben álló felek, a katonák sisakját pedig a majmokkal vívott háborúra utaló feliratok díszítik.
A történet az évek óta dúló háborút bemutató jelenetek után kicsit visszavesz a tempóból, egy meghiúsult merényletet követően ugyanis Caesar hátrahagyja a falkát, hogy a családja életére törő Ezredes (Woody Harrelson) nyomába eredjen. Igen ám, de Caesar hamarosan ellenfele fogságába esik, aki – mint kiderül –, egy hatalmas munkatáborban dolgoztatja a majmokat.

A majmok bolygója – Háború már azzal kiemelkedik a fősodorból, ahogyan a film ellenáll a hollywoodi blockbusterek konvencióinak. Az akciódús előzetes ellenére a franchise legújabb darabja az előző részhez mérten jóval visszafogottabb, szemlélődőbb, sokkal több benne a csendes, érzelmes pillanat, és ezúttal párbeszédekből is kevesebb van, pedig hőseink eddig sem voltak túl szószátyárok.
Ráadásul Caesar is jóval komplexebb figura lett.
Az első részben az emberekből, a másodikban a majmokból is kiábrándult hősünk ezúttal egy jóval „emberibb” arcát mutatja:
a személyes bosszút űzve önző módon hátrahagyja a népét, döntésének pedig súlyos következményei lesznek. Ugyanakkor a Háborúban minden eddiginél látványosabbak a bibliai áthallások is, Caesar pedig valódi megváltóvá válik a történet végére. Mindeközben a folyamatos technikai fejlődésnek köszönhetően Serkis és a vásznon látott Caesar között is egyre kevesebb az „akadály”. Amikor az Ezredes először találkozik vele, mintha a nézők nevében beszélne, amikor azt mondja: „Micsoda szemek! Szinte emberi.”

Kár, hogy ezúttal éppen az emberek sikerültek sablonosabbra, ami a Forradalom után mindenképpen visszalépésnek minősül. Egyedül a Harrelson által megformált Ezredes rendelkezik némi mélységgel, akit az Apokalipszis most Kurtz ezredese ihletett, de a majmok mellett még ő is kidolgozatlannak hat.
Elgondolkodtató, hogy a nyári popcornmozis felhozatalban éppen egy falka CGI majom bizonyul a legösszetettebb személyiségnek, de hát ilyen az élet.

Sajnos a történetvezetés terén is történtek visszalépések: a film a nyitánnyal nagyon sokat markol, de amikor megérkezünk a fogolytáborba, a történet leül, hiába jópofa ez a klasszikusokat – többek között A nagy szökést – idéző cselekményszál. Ennél is nagyobb probléma, hogy a film innentől kezdve olyan kényelmes fordulatokkal él, amelyek sajnos eléggé aláássák a történet hitelességét, és sokat rontanak az élményen. Igaz, a franchise eddig sem a különösebben fordulatos cselekményéről volt híres, de az olyan lusta megoldások, mint amilyeneket a Háborúban láthatunk, eddig nem jellemezték a sorozatot.
Összességében azonban még ez sem tudja elrontani a filmet, az alkotók ugyanis minden más szempontból kiválóan teljesítettek. Ennek köszönhetően a Háború
érzelmességével és összetettségével még így is magasan kiemelkedik a hollywoodi blockbusterek sokaságából.
A Háborúval fordulóponthoz érkezett a franchise, bizonyos szálak a végpontjukhoz értek, de ha lehet hinni a híreknek, a sorozat addig fialja majd a folytatásokat, amíg a nézők kíváncsiak rá – ha ez továbbra is ilyen nívójú filmeket jelent, akkor még biztosan hosszú évekig.

A film előzetese:
Képek: Intercom