KULT

Hosszú Katinka és az Iron Lady tudatosan felépített alteregói egymásnak – interjú Pálinkás Norberttel, a Katinka című dokumentumfilm rendezőjével

Pálinkás Norbert nemcsak a dokumentumfilm forgatásáról mesélt, hanem arról is, milyennek ismerte meg a közös munka során, és hogyan látja ő Hosszú Katinkát.


Magyarország nincs híján sportlegendáknak, és többekről is emlékezetes portréfilmek készültek. Annak idején országos szenzációt keltett Kósa Ferenc Küldetés című filmje az olimpiai és világbajnok öttusázó Balczó Andrásról (1976), vagy a Pofonok völgye, avagy Papp Lacit nem lehet legyőzni, a Gulyás-fivérek munkája (1981). 2000-ben Egerszegi Krisztina is filmvászonra került Zákonyi S. Tamás és ifj. Elek Ottó jóvoltából. Ők azonban akkorra már mind befejezték aktív versenyzői pályafutásukat. Első ízben fordul elő, hogy egy olyan bajnok arcképét rajzolják meg a filmesek, aki ma is a világ legjobbja a maga sportágában, és ötödik olimpiájára készül.

Pálinkás Norberttel, a Katinka című film rendezőjével beszélgettünk alig két héttel a tokiói játékok kezdete előtt.

- Hosszú Katinka nem csupán a 21. századi úszósport egyik legnagyobb alakja, hanem egyben közszereplő, országimázs-arc és médiasztár is. Hogyan fogtak hozzá ehhez a portréfilmhez, a körülmények minden előnyével és hátrányával együtt?

- Alkotói szempontból mindenképpen jó, hogy nem utólag készítünk valakiről filmet. Egy dokumentumfilm-rendező álma, hogy benne legyen a történetben. Ennek a munkamódszernek a hátránya, de egyben az izgalma is, hogy nagy benne a bizonytalanság. Sokszor azt sem tudjuk, mi lesz másnap. Katinkát producerünk, Lajos Tamás győzte meg közel másfél-két év alatt, hogy ez a legjobb pillanat, hogy készüljön róla egy film. Ezzel párhuzamosan meg tudta győzni a Nemzeti Filmintézetet, a fő finanszírozót, hogy ez egy nemzetközi érdeklődésre is számot tartó film lehet. Az eredeti tervek szerint elkezdtük a forgatást 2020 január elején egy dél-afrikai edzőtáborban. Azt gondoltuk, hogy fél évig forgatunk, elkísérjük Katinkát az olimpiáig, aztán jönnek az utómunkálatok és 2020 karácsonya előtt bemutatjuk a filmet.

- Erre jött egy világjárvány...

- Bezárt az egész világ, a sportélet, bezártak az uszodák, nem lehetett repülni, nem voltak edzőtáborok, versenyek. Katinkának a fő edzésmódszere a nagyon sok, rendszeres versenyzés. A riói olimpia előtt szinte kéthetente indult egy versenyen, ezeket edzésre használta. Tehát kihúzták a szőnyeget a talpa alól. Azt sem tudtuk, lesz-e olimpia valamikor, azt sem, hogy ez Katinkát hogy érinti, kiesik-e formájából, veszít-e vagy sem a motivációjából. E sok kérdőjel sűrűjében kellett egy olyan mezsgyét találni, amely mentén tudunk előre haladni.

- Egy ilyen portréfilm kicsit olyan, mint egy életmű-interjú. Mindkettőnek alapvető eleme a riportalany és a riporter közötti erős bizalmi légkör. Ezt hogyan sikerült megteremtenie Katinkával?

- Őszinte leszek: az első néhány forgatási napon ez még nem volt meg. Sok mindent tudtam róla, ráadásul majdnem földim: ő bajai, én pedig egy Baja melletti kis faluban nőttem fel, de személyesen addig nem találkoztunk. Van egy kolléganőm, Hatala Csenge, aki nemcsak a kutatás részével foglalkozik, hanem szerkeszt és válogat az utómunkálatokhoz. Mindent elolvastunk, ami megjelent róla, de a sajtóból nemigen jön át az, hogy milyen személyiség.

Az első alkalom úgy indult, hogy a dél-afrikai edzőtáborban egy reggeli edzés után leültünk és végigbeszéltük, hogy ki mit gondol erről a filmről. Úgy tűnt, hogy ugyanazt gondoljuk, de az első forgatási napokon kiderült, hogy a forgatási gyakorlatban ez mégsem így van.

Ő azt hitte, hogy sokkal nagyobb távolságot tartunk, én pedig, hogy sokkal közelebb jutunk egymáshoz. Ő úgy gondolta, hogy éli a szokásos életét, mi pedig ezt a „távolból” felvesszük, vagyis részéről nem kell beletenni semmi pluszt, hogy esetleg elhangozhatnak olyan kérdések, amelyekről eddig még ő sem gondolkodott.

Kellett egy folyamat, hogy erre ráérezzen, és nekem is meg kellett éreznem, hogy mikor léphetek beljebb és beljebb. Aztán talán a negyedik alkalommal, egy nizzai verseny végén készítettünk vele interjút egy üres uszodában, és a végén azt mondta: „Milyen jót beszélgettünk.” Efelé haladtunk tovább és most már megvan a bizalom egymás iránt.

- A Katinkát „hivatalos életrajzi dokumentumfilmként” hirdetik.

- Azért, mert Katinka beleegyezésével és részvételével zajlik, és vélhetően ez az utolsó olimpiája, hiszen 32 évesen is már az idősebb úszók közé tartozik. Ennyi sikerrel a háta mögött aligha vállal még egyet. Ezért is nagyon jó az időzítés, és szerintem ezért is vállalta a filmet. Most már Tokióban van, és dacára annak, ami az elmúlt másfél évben történt, felszívta magát és feláll a rajtkőre.

- Az élet alaposan beleszólt a forgatásba, de nyilván volt azért egy előre felépített váza a filmnek.

- Egy párhuzamos történetvezetésre gondoltunk. Egyfelől feldolgozzuk a múltat: hogyan lett a bajai kislányból Iron Lady, hogyan lehet egy bájos 30 ezres magyar vidéki kisvárosból, a Petőfi-szigeti uszoda 25 méteres medencéjéből eljutni a világhírnévig, a világcsúcsokig, milyen állomásai, csúcspontjai és buktatói voltak ennek a pályafutásnak. A másik szál pedig a jelen, a forgatás kezdetétől az olimpiáig. Ha ezt a két szálat jó érzékkel vágjuk keresztbe a film elejétől kezdve, jó dinamikával adagoljuk a múltat és a jelent, egy olyan lüktetést kap a film, amelyre a néző újra és újra felkapja a fejét.

A múltbéli szálat egészen pontosan meg tudtuk írni előre: tudtuk, hogy mikor mi történt vele, kik voltak azok a fontos szereplők, család, barátok, edzők, társak, szerelmek, akik körülötte voltak, segítették, esetleg gátolták céljai elérésében. A jelenből csak annyit tudtunk, hogy lesznek versenyek, edzőtáborok, válogatók. Ez összeomlott, és itt tényleg az élet írta a forgatókönyvet. Borzasztó, amit ez a járvány az egész világban okoz a mai napig, kár minden áldozatért, de filmesként csak azt tudom mondani, hogy dramaturgiai szempontból jót tett a filmnek.

Ez a járvány benne lesz a történelemkönyvekben, és mi ennek a történelemnek egy kis szeletét a főhősünkön keresztül be tudjuk mutatni. Így válik egy olimpiára készülő bajnok történte kordokumentummá.

- Volt-e a forgatás során olyan érdekes, kedves sztori, amit elmesélhet?

- Nyilván a legjobb poénokat nem akarom leleplezni, de nagyon sok ilyen esetet megéltünk. Számomra nagyon megható az a bensőséges viszony, ami a mai napig megvan Katinka és a nagypapája között. Laci bácsi, akit már a stáb is csak „Papának” szólít, tanította meg Katinkát úszni, ő volt az első edzője. 83 évesen is lejár úszni, gyakran biciklivel megy, van véleménye Katinka úszásáról, formájáról. Nagyon szép élmény volt visszamenni a régi általános iskolájába. Előszedtek nekünk egykori osztálynaplókat, amiket Katinka nem is látott, és egy volt osztálytársával kezdte visszalapozni a hatodikos, hetedikes naplókat.

De azt is érdekes volt megfigyelni, ahogyan Katinka mozog a nemzetközi úszóközegben, ahogy frappánsan megold minden helyzetet, ahogy üzletasszonyként tárgyal. Felépített egy céget, egy sok száz gyereket tanító úszóiskolát, van egy csapata, amely indul az Úszóliga versenyein, reklámarca több híres márkának. Valóban világsztár! Van 500 ezer követője a Facebookon, és ennek fele külföldi.

- Vannak-e tabutémák?

- Egyelőre nem volt olyan, amiről ne beszélhettünk volna. Van, amit még tartalékolunk, mert úgy éreztük, nem a legjobb időzítés lenne bizonyos dolgokat előhozni az olimpiai felkészülés közben. Nyilván az egész ország kíváncsi az ő magánéletére, volt egy eléggé médiazajos válása, amiből talpra kellett állnia, most van egy új szerelme. Ezekről is szó lesz, de a legfontosabb – és ezt már az elején megígértük Katinkának – hogy semmi olyant nem teszünk, ami kockáztatja az ő munkáját. Éppen ezért folyamatosan mérlegelnünk kellett, hogy meddig mehetünk el, mekkora léptekkel léphetünk be az ő magánszférájába.

- Ki lehetett-e kerülni a politikát? Mert bármennyire is megosztott az ország, úgy gondolom, hogy a sport egyike azoknak a dolgoknak, ami ezt a megosztottságot felülírja. Ilyen volt a foci EB, és az olimpián is az egész ország várja a magyar aranyérmeket.

-Igen, ki lehetett, több szempontból is. Egyrészt nem botlottunk bele a forgatás során olyan témába, amiről úgy éreztük, nem szabad beszélni, másrészt semmi olyan kérés nem érkezett hozzánk, amivel kedveznünk kellett volna a politikának, ha már állami finanszírozású filmet csinálunk. Ha Katinka nyer az olimpián, az önmagában pozitív üzenet, nemcsak magának szerez dicsőséget, hanem Magyarországnak is, nem kell azt még plusz politikai töltettel ellátni.

- A másfél éves közös munka alatt milyen embernek ismerte meg Hosszú Katinkát?

- Mindenekelőtt zárkózottnak, amit nem gondoltam volna egy közszereplőről. De akit megkedvel, vagy a bizalmába fogad, azzal nagyon kedves, jó fej, van humora, jókat tud spontánul, felszabadultan nevetni. Iszonyú céltudatos mindenben, amit csinál. Ha nem úszó lett volna, hanem például divattervező vagy építész, abban is a világ legjobbja lenne. Hihetetlenül tud küzdeni az előtte álló célért, ezáltal nagyon magas a fájdalomküszöbe és a tűrőképessége, úszóként nyilván jól bírja a monotonitást, és ez valószínűleg minden tevékenységében benne van. És imád versenyezni, magáért a versenyért is. Például mond magának egy időt, és nekiáll edzésen, hogy teljesítse. Ha sikerül, vége az edzésnek, nem kell további 6000 métert leúsznia.

- Mindehhez persze óriási kitartás is kell legyen benne, a tehetség mellett.

- Nagyon erős mentálisan is. A vezérmotívuma lesz a filmnek a Hosszú Katinka vs. Iron Lady kérdés, a két személyiségtípus egy emberben. A Bajáról elszármazott kislány és az Iron Lady, aki meghódítja az úszóvilágot. Gyakran visszatérek erre a témára vele és remélem, hogy a film végére a nézők is meg fogják érteni, hogy ez a két személyiség egy és ugyanaz, vagy párhuzamosak, tudatosan felépített alteregói egymásnak.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk