KULT

Horváth Boldi: "Egy nagyon picit vissza fogunk térni a megosztó énünkhöz"

A Kelemen Kabátban énekese egyebek között elárulja, hogyan lettek brahizenekarból komoly együttessé, és mi a titka, hogy ilyen sikeresek a közösségi oldalakon. Interjú.


Az együttes tagjai sokáig viccnek gondolták, de mára bebizonyították, hogy véresen komolyan veszik a zenekart. A Kelemen Kabátban új látvánnyal és egy Dér Henivel közös duettel nyitotta meg a Budapest Parkban a szezont, de már készül az új lemez is. Horváth Boldival, a zenekar énekesével beszélgettünk.

– Kevesen tudják, hogy a zenekar története egészen a gimnáziumi éveitekig nyúlik vissza. Hogyan indultatok?

Alapvetően az, amit most Kelemen Kabátbannak hívunk, nyomaiban sem hasonlít ahhoz, ami ott akkor elkezdődött. Ez a gimiben inkább egy baráti viccelődés volt, az utunk kezdete szerintem egyre kevésbé fontos és egyre kevésbé van szerepe abban, amerre most megy a zenekar.

De válaszolva a kérdésedre, pillanatok alatt összedobott vagy internetről leszedett alapokra gyakorlatilag freestyle-oztunk, és megpróbáltunk minél durvább káromkodásokat felmondani. Ezeket megmutogattuk néhány tíz barátunknak és ebben kb. ki is merült ez a felállás.

– A Nyári dallam volt az első olyan szám, amivel szélesebb közönséghez is eljutottatok, a klip forgatásában pedig a Vodafone is segédkezett. Hogy jött ez a lehetőség?

Az egy érdekes projekt volt. A lényeg, hogy volt egy Trash Fesztivál Budapesten, a Roham Magazin fesztiválja. A fesztiválon volt képzőművészet és zene is, több, trash zenével foglalkozó produkció is szerepet, mint amilyenek mi is voltunk akkoriban. Aztán elkezdett egy nagyon szűk, véleményvezéreket is magába foglaló társaságban divattá válni a zenénk. Ennek köszönhetően, teljesen véletlen valaki egy házibuliban DJ-zte ezeket a dalokat, ahol meghallotta egy srác, aki a Vodafone-nál dolgozott, és az volt a feladata, hogy készítsen egy gerillakampányt egy új csomaghoz.

A Nyári dallamot szemelte ki ehhez. Leforgattuk a klipet, ami vírusvideóként kezdett terjedni, és nagyon hamar országosan is ismert lett a Kelemen Kabátban név. Majd a Vodafone pár hét múlva kilépett mögüle, mert a dolog már túlnőtt önmagán és nem tudták abba a mederbe terelni, amibe szerették volna. Így inkább úgy döntöttek, nem folytatják velünk ezt az együttműködést.

– És hogy tudtátok megfogni A nyári dallam sikereit?

Akkor igazából sehogy, sodródtunk az árral, ezen nincs mit szépíteni. Olyan dolgokat vállaltunk el, amiket most már nem tennénk, mert nagyon csábító volt szegény egyetemistaként, hogy relatív sok pénzt lehet ezzel rövid idő alatt keresni. Igazából mindent elvállaltunk, amire felkértek minket, a legaljasabb bulvárműsoroktól kezdve a hakni fellépésekig.

A legelején vicces volt, de egy pár hónap után elkezdett motoszkálni bennünk, hogy alapvetően mi a zenéről másképp gondolkozunk. És alapból pont ehhez a világhoz, amibe éppen ekkor csöppentünk, inkább ironikusan állunk hozzá vagy kifigurázzuk, minthogy bármiféle értékes zenei produktumnak tekintenénk. Igazából ez egy folyamat, ami talán még most is tart.

– Hogyan tudtátok az emberekben is tudatosítani, hogy nem egy poénzenekar vagytok?

Ez az egyik legnehezebb feladata a zenekarnak a mai napig. Az elmúlt években elég nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy ezt különböző eszközökkel elmondjuk az embereknek.

"
Én azt látom, hogy ahogy ebben egyre sikeresebbek vagyunk, egyre többen tudják meg, hogy e mögött a név mögött mi van valójában, úgy nő a közönségünk is erőteljesen.

Az ilyen humorzenekarokkal az a helyzet, hogy az emberek nem mernek mellé állni, nem mernek rajongani érte és eljárni koncertekre, mert félnek attól, hogy ez esetleg ciki lehet. Nagyon sokan alapból el is utasítják, ha egy Nyári dallam szintű dallal találkoznak, meg se hallgatják a többit. Mi ezt elkezdtük szépen lassan átalakítani.

– Ezen az sem változtatott, hogy most már kicsit divat ironikusan szeretni a dolgokat, például egyetemi napokon Kozmixra, Cetlire járni?

Nem gondolom, hogy divat lenne. Az, hogy poénból elmennek valakire néhány egyetemi rendezvényen, az nagyon kevés fellépést jelent egy zenekarnak vagy előadónak. Erre nem lehet felépíteni egy karriert. Ettől függetlenül ez egy külső és üzleti szempontú megközelítés. Viszont a mi változásunk mögött egy sokkal fontosabb dolog áll, mégpedig, hogy belőlünk milyen dalok jönnek.

A zenealkotásra sosem piaci szempontok alapján tekintettünk, és néhány éve ösztönösen megjelentek az érettebb témák a szövegekben és a zenében egyaránt. Ezek a témák most kezdenek eljutni a közönséghez, és kezd valamiféle egységesség kialakulni a zenekar megítélésével kapcsolatban.

"
Már rég nem azért járnak emberek Kelemen-koncertre, mert hogy ez mekkora baromság, és "haha, Nyári Dallam".boldi (4)

– Már a Nyári gyerekek is egy tök más hangzású dal, ahogy a Szívdöglesztő lemez is.

Három lemezünk jelent meg eddig. Ebből csak az első egy teljes „baromállatság” - ez igazából egy válogatás, ami felöleli a 16 évestől 22 éves korunkig írt ösztönös poéndalokat. A második - Maradjatok Gyerekek - volt az első koncepció lemez. Ez a lemez hangzásában és narratívájában is sokkal komolyabb - és lám, ez hozta el azt a sikert, ami megágyazott annak, ahol most a zenekar tart. Annak a lemeznek a nyomán lettek nagy számban élő fellépéseink, és jelentünk meg olyan fórumokon, ahol normális zenekarok szoktak. Felvállaltak olyan nagy rádiók és országos csatornák, amik már nem a poénkodásról szólnak.

A Szívdöglesztő pedig egyrészt ezt erősítette, másrészt egy csomó olyan dal vagy téma volt rajta, amivel egy új közönség számára érdekessé váltunk. A most készülő új lemezünkön egy nagyon picit vissza fogunk térni a megosztó énünkhöz, de nem abban az értelemben, ahogy a Nyári Dallammal tettük. Jobban beszólogatunk, picit karakteresebb, erősebb társadalomkritikai dalok is lesznek, akár politikai (de isten ments, hogy magyar belpolitikai!) tartalmak is meg fognak jelenni.

Hangzásában pedig szerintem egyre inkább kiforrott a zenekar, sikerült létrehozni egy olyan sajátos és felismerhető kelemenes megszólalást, ami mégis sokszínű és érdekes. Főleg koncerteken szembetűnő, de a stúdiófelvételekre is igaz.

– Akkor az új dalok már az új lemez előfutárai?

Így van, novemberben szeretnénk lemezbemutatót tartani. Csepegtettünk már róla dalokat, az első ilyen volt az Indián nyár, aztán a Felkel a város, és most a Dér Henivel közös Félreismertem. Ez kicsit ambivalens helyzet, mert mi nagylemezekben gondolkozunk és fontosnak tartjuk, hogy egyszerre több dalt kapjon a közönség, ők viszont nem szeretnek egy évet várni és hirtelen megkapni egy tucat dalt. Most arra álltunk rá, hogy kb. 10 dal van egy lemezen, amiből 4-5 már korábban megjelenik. Így lesz rajta bőven újdonság, de addig sem kell új Kelemenek nélkül élni.

– Mesélnél még a Félreismertemről?

A tesómmal (Horváth Gáspár szintén a csapat tagja, zenei producere - a szerk.) mindig tartunk egy alkotótábort, ahol megmutogatjuk egymásnak, hogy az elmúlt években ki milyen zenei és szövegötleteket írt. Ilyenkor összeütköztetjük és összepasszintjuk őket, így születnek a dalok. Tesómnak korábbról volt egy ötlete, egy ’70-es évekbeli, LGT-s zongora riff, ami nekem nagyon megtetszett. Ebből a demóból mindkettőnknek egy picit feszült, vitatkozós, mégis felszabadult hangulat ugrott be, és nagyon hamar, kb. egy órán belül felvázoltuk, hogy miről szól majd a dal, és hogy ez egy fiú-lány duett lesz.

Ez után elkezdtünk gondolkodni, hogy kivel szeretnénk megcsinálni, és nagyon adta magát, hogy Dér Henivel. A hangkaraktere és a zenei arculata is nagyon passzolt a dalhoz. Szerencsére elvállalta.

– Ez hogy működik: a zenekarban te döntesz a szövegről, tesód pedig a zenéről, vagy közösen a többiekkel?

Inkább az előbbi. Most pont van egy nagyon friss munkamódszer, ami évek alatt alakult ki, és azt gondoljuk róla, hogy ez a legjobb. Először megírjuk a dal demóját és a dalszöveget Gazsival, majd ezt áteresztjük a zenekaron.

Meghallgatjuk, hogy szól élőben, jól tud-e működni majd koncerteken, ötletelünk a zenészekkel. Ha a szerkezet és az egyéb apró részletek összeállnak, akkor a folyamat végén jönnek a felvételek, és a végleges hangszerelés, keverés. Így sokkal egységesebbek - zenekarosabbak - lesznek a dalok, mondhatni egyből színpadra íródnak.

kelemenkabátban

– Anno írtatok a tesóddal több promó dalt a Bisztrónak is. Ma is vállaltok még ilyen jellegű felkéréseket?

Most azt hiszem, éppen nincs ilyen közös projekt, de mindenképpen csinálunk külön-külön különböző alkalmazott zenei feladatokat. Ő a három aktív saját szerelemprojektje (Jumo Daddy, Kelemen, Irie Maffia) mellett ráadásul nagyon sokat. Alapítottunk egy kiadót kb. egy évvel ezelőtt, és nem titkolt szándékunk, hogy magyar előadóknak, énekeseknek írjunk dalokat és dalszövegeket csomagban. Ez már folyamatban is van, elkezdtük felvenni a kapcsolatot több előadóval is.

– Te is és testvéred is alapvetően hosszú éveken keresztül tanultatok komolyzenét. Hogyan fordultatok végül a pop felé?

A komolyzene egy szigorú és kemény, versenysporthoz hasonló világ. Nem igazán passzolt a személyiségünkhöz, ettől függetlenül nagyon komoly alapokat adott. Ezzel szemben a könnyűzenében felszabadultan lehet tombolni a színpadon irgalmatlan hangerővel szóló pop-rock zenére. Én a cselló után egyből, kb. még azon a héten kerestem magamnak egy könnyűzenekart. Akkoriban jamaicai és mindenféle fekete gyökerű zenéknek a mámorában éltünk, és találtam magamnak egy reggae-zenekart (Riddim Colony), amiben aztán két évig zenéltem.

"
Utána léptem tovább, mert akkor már kezdett bennem kibontakozni az a fajta nyitottság, ami a Kelemenben is benne van, és már kevésnek éreztem, hogy csak a reggae-ben és a rokon műfajaiban lehet alkotni. Akkor fordultam igazából a popzene irányába.boldi (7)

– És a csellót végleg a hátad mögött hagytad?

Igen, végleg. Az egy nagyon más világ, én nem vagyok annyira fegyelmezett, amennyire ahhoz kellene, hogy valaki sikeres karriert építsen egy komolyzenei hangszeren.

– Zenész családból származol. A kisfiadnak is javasolnád később ezt a pályát?

Abszolút, mindenképpen. Elég sokat énekelget annak ellenére, hogy másfél éves, úgyhogy még az is lehet, hogy valami átragad rá ebből. Általában abból jó szokott kisülni, ha apáról fiúra szállva ugyanazzal foglalkozik a család - én nagyon szeretem az ilyen családokat, és valamennyire irigylem is őket. A mi családunkban én második generációs zenész vagyok, mert az apukám hangmérnök-zenész, de az ő szülei orvosok, tehát ott nagy váltás történt. De vannak olyan családok, mint például a Szepsy család, akik 16. generáció óta foglalkoznak borral. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy bármiféle nyomást gyakorolok rá, hogy ezt csinálja, de semmiképpen sem tiltom tőle.

– Mostanában mintha sok zenekar küzdene azzal, hogyan mozgassa meg a közönségét annál jobban, mint hogy megosztanak egy facebookos játékot - de úgy fest, nektek ez könnyedén megy. A Forintos Farsanggal, de a Felkel a város közönség által beküldött jeleneteivel is sikeresen mozgattátok meg a rajongóitokat. Mi a titok?

Egyszerűen személyünkből adódóan mindig is törekedtünk arra, hogy egyfajta baráti kapcsolatot ápoljunk a közönségünkkel. Ez nem azt jelenti, hogy folyamatosan bratyizunk vagy együtt iszunk reggelig, de nem is jellemez minket „sztárkultusz”. Ezt szerintem egyrészt lehet is érezni a velünk való találkozáskor, de a social media-kommunikációnkban is megjelenik. És ezért azt látjuk, hogy amikor interaktív ötletünk van, akkor valahogy közelinek érzik magukhoz az emberek, és mernek küldeni ilyen dolgokat. Egyébként mi is meglepődtünk kicsit, amikor a Felkel A Város klipjéhez százas nagyságrendben érkeztek felvételek.

A Forintos Farsang egy picit más történet, ott elég komoly nyeremények voltak, valószínűleg ez annak is köszönhető. De ott is meglepődtünk, hogy milyen mennyiségű és mennyire profi jelmezekben jöttek az emberek. Egészen elképesztő volt az a kreativitás és hozzáállás, amit hozzáadtak a bulihoz. Az biztos, hogy Forintos Farsang lesz jövőre is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk