Hiába nem foglalkozunk politikával, a politika foglalkozik velünk - megnéztük a Kabaré bemutatóját a Vígszínházban
A cikk kisebb SPOILEREKET tartalmazhat!
Érdekes műfaj a musical. Miközben óriási népszerűségnek örvend, az alkotók nevét ritkán jegyezzük meg. Kíváncsi vagyok, Andrew Lloyd Webberen kívül ki hány külföldi musical komponistát és dalszövegírót tud felsorolni.
A Kabaré a musical irodalom egyik leghíresebb, legikonikusabb darabja. A dalokat jegyző John Kander és Fred Ebb a Gilbert és Sullivan pároshoz mérhető tehetségű és sikerű duó volt (aki őket sem ismeri, használja bátran a Guglit).
A Kabaré filmváltozatát majdnem mindenki ismeri, Liza Minnelli, Joel Grey és Michael York meg sem állt a világhírig, de színházban is olyan nevek játszottak benne az évtizedek során, mint Alan Cumming, Will Young, Judy Dench, Brooke Shields vagy Emma Stone.
A magyarországi névsor is impozáns: Németh Sándor, Galambos Erzsi, Feleki Kamill, Harsányi Gábor, Paudits Béla, Básti Juli, Psota Irén, Garas Dezső, Hirtling István, Kisfaludy Zsófia, Járai Máté mind színpadra léptek a darab különböző változataiban.



Érdeklődéssel vártam a Vígszínház produkcióját, különösen, mivel nemrég láthattam Béres Attila rendezésében egy másik musicalt is, a Lövések a Broadway-nt a Tháliában (erről itt írtam bővebben). Összességében a Vígszínház előadása jobban tetszett, egyszerűen azért,
A rendezőnek már az első pillanatban sikerül meglepnie. Nem gondoltam volna, hogy a darab első jelenetében, a Wilkommen dalban sok hely maradt az újításnak. Nem szeretnék spoilerezni, mert mindenkit arra biztatok, nézze meg az előadást. Legyen elég annyi, hogy úgy hozza be Seress Zoltánt a színre, hogy arra mindenki felkapja a fejét.
Béres Attila nem csak ebben szakít a hagyományos megoldásokkal, ha úgy tetszik, „Kabaré-klisékkel”. „Idebent az élet gyönyörű, a lányok gyönyörűek, még a zenekar is gyönyörű!” Mindenki ismeri az ikonikus szöveget, ami egyben a darab egyik kulcsmondata, hisz
Ennél a mondatnál a filmben és a legtöbb színházi előadásban is „lehull a lepel” a zenekarról, amely lengén öltözött hölgyekből áll. Seress azonban ennél a sornál csak egy lefitymáló gesztussal a zenekari árok felé mutat.
Bevallom, az első, némileg gonosz gondolatom az volt, egyszerűen kispórolták a női zenekart. De most már úgy érzem, ez is tudatos szakítás lehet a kánonnal. Mire az első dal véget ér, már tudjuk, érezzük, hogy ez nem egy szokványos Kabaré előadás.
Ezt az érzést erősíti Seress Zoltán alakítása is, aki a legférfiasabb Konferanszié, akit valaha láttam. Ez elsőre meglepő annak tükrében, hogy forrónadrágban és női harisnyában lép színpadra. A ruha a show része, viszont abban a néhány pillanatban, amikor kvázi „civilként” jelenik meg a darabban – például amikor széttépi a Náci párt belépési nyilatkozatait, amiket Herr Ludwig osztogat a társulat tagjai között –,
Így csak még hangsúlyosabb és fájóbb pálfordulása. Ő ugyan nem áll be énekelni, hogy „a holnap enyém lesz már”, de amint veszélybe kerül az egzisztenciája, a poénjait azonnal az új igényekhez alakítja, és kidobja az új urak szemében nemkívánatos kollégákat.
Szilágyi Csenge alakításában Sally Bowles nemcsak hebrencs, kallódó fruska, hanem olyan nő, aki otthon van a lebujok velejéig romlott világában, és látszólagos sodródása tulajdonképpen tudatos túlélési technika. Sajátos Stockholm-szindróma: ez a világ fogva tartja, kiszipolyozza, sokszor megtapossa, de Sally mégsem képes nélküle élni. Hiszen lehetőséget kap egy egészen más, boldogabb életre: csak el kéne utaznia Clifforddal (Brasch Bence), amihez nagyon erős motivációt adhatna a nácik előretörése. Ő azonban marad.
Újabb szakítás a megszokottal. Ez a dal általában úgy jelenik meg, mint a mulató (a filmben Kit Kat Klub, a Vígszínházban egy összekacsintással Kék Angyal) műsorszáma, ennek megfelelően a mulató díszletei között. Béres Attila azonban ezen a ponton leengedi a függönyt, és Csenge ott marad a közönség előtt, kiszolgáltatva, így énekli el nekünk, hogy "az élet kabaré".
"Senki, csak e fa" - mondja Cyrano. Senki, csak e dal, mondhatná Szilágyi Csenge, aki korosztálya egyik nagy tehetsége (a Pesti Színházban nemrég bemutatott A kő című előadásban is érdemes megnézni, Nagy-Kálózy Eszterrel nagyszerű párost alkotnak), minden esély megvan rá, hogy Sally Bowles legendás szereppé és alakítássá váljon a pályafutásában.
Mindenképp ki kell emelnem Kern András és Igó Éva kettősét. Kern játssza a zsidó zöldségest, Schneider urat. András hozza a tőle megszokott vicces játékstílust, hangsúlyozást, de nem viszi túlzásba. Átmenetileg elfelejteti, hogy ő a darab talán legtragikusabb sorsú figurája, és csak annál szívbe markolóbb figyelemmel kísérni a sorsát.



Igó Éva véleményem szerint az egyik legjobb magyar színésznő,
Gyerekkorom óta nagy rajongója vagyok, amikor is ő volt Audrey Hepburn magyar hangja a My Fair Ladyben.
Igazi jutalomjáték a kettősük, és egy nagyszerű színházi geget is sikerült becsempészniük az előadásba, amit nem szeretnék lelőni. Tessék megnézni, már csak azért is, mert Herr Schneider és Frauline Schultz (a dalaikkal együtt) kimaradtak a filmből.
Említést érdemel a Kost kisasszonyként színre lépő Rudolf Szonja (más szereposztásban ő alakítja Helgát), az Ernst Ludwigot alakító Horváth Szabolcs és Csapó Attila, aki Bobbyt, a meleg pincért játssza.
Külön kiemelem a "Kisfiú"-t, Orbán Hunort, azt a fiatalembert, aki "A holnap enyém lesz már" című dalt énekelte. A rendező beültette a nézők közé, itt, a széksorok között kezdi el a dalt, innen megy fel szép lassan a színpadra. Amellett, hogy nagyon szépen énekelt, ehhez óriási bátorság kell. Le a kalappal.
Nagyon tetszett Cziegler Balázs díszlete, különösen a körbe-körbejáró kisvasút.
Sokat töprengtem azon, hogy mi adja az előadás aktualitását. Könnyű lenne azt válaszolni, hogy az örökbecsű darabok mindig érvényesek. De a magam részéről azt gondolom, azok az igazán jó előadások, amelyek a konkrét, napi aktualitásokra is reflektálnak valamilyen módon.
Amitől számomra frissé vált a mondanivaló az a folyamat, ahogy a radikális ideológia mozgalommá szerveződik és beszövi az embereket. Ahogy a hétköznapi figurákból, a szomszédunkból, a barátunkból, akár a szerelmünkből egyszer csak ellenség lesz.
Persze könnyű lenne a szélsőséges nacionalizmust lefordítani konkrét magyar politikai erőkre és szereplőkre, de úgy érzem,
Akiknek a céljuk valójában az uralkodás, a mások eltiprása, amihez erkölcsi alapot keresnek maguknak. Ők mindig itt lesznek, és mindig találnak maguknak használható ideológiákat.
A másik fontos üzenet: hiába vonulunk vissza a buborékjainkba, hiába mondjuk, hogy mi nem foglalkozunk politikával – a politika foglalkozik velünk, és ha nem követjük aktívan az eseményeket, nem lépünk időben, menthetetlenül kiszolgáltatottá válunk.
Azon érdemes mindenkinek elgondolkodnia, hogy a darabban látható folyamatok melyik fázisában tart az ország, és hol tartunk mi magunk, személy szerint. A fiktív konfliktusokban hol állnánk? Adnánk, kapnánk a pofonokat, vagy csak kívülről, tétlenül néznénk?