KULT

Hétköznapi emberségek Itáliája – üdítően jó napjaink olasz mozija

Újraélednek az „aranykor” erényei a mai olasz filmben.


Boldog kiskamasz koromnak meghatározó része volt az olasz kultúrával való élő találkozás, ezen belül is a mozi, amely az 1960-as években még a neorealizmus és a commedia all’italianával kápráztatta el a világot. Ez volt egyben nagy epizódos filmek korszaka, ekkor értek művészetük csúcsára olyan legendák, mint Sophia Loren, Claudia Cardinale, Monica Vitti, míg a „férfikar” szólistái Marcello Mastroianni, Vittorio Gassman, Ugo Tognazzi, Nino Manfredi és Alberto Sordi voltak. A nagy művészfilmesek, Fellini, Antonioni, Pasolini mellett ott voltak azok a „kismesterek”, Monicelli, Comencini, Nanny Loy, akik hétköznapi történeteket és figurákat vittek filmre, hol kacagtatóan, hol tragikomikus hangnemben, de mindig nagy szeretettel és az olaszokra oly jellemző öniróniával mutatták be a nagyravágyó, ám valójában kisstílű életművészeket, a született balekokat, a javíthatatlan álmodozókat. Még ma is a fülemben csengenek ezeknek a filmeknek egyes mondatai, amelyeknek legfeljebb a szó szerinti tartalma lefordítható, az igazi olasz zamatuk aligha.

Bár naivság lenne azt gondolni, hogy az olasz mozinak az az „aranykora” valaha is visszatérhet, az idei, XX. Olasz Filmfesztiválon látott filmek mellett a magyar televízióban és mindenekelőtt a Netflixen bemutatott friss termés azt sugallja nekem, hogy a közel 60 évvel ezelőtti olasz film legfőbb erényeit a mai itáliai alkotók is képesek tovább vinni, és biztosan lesznek közöttük olyan művek, amelyek bekerülnek a filmtörténet arany lapjaira.

A Fesztivált nyitó Nyolc hegy (Otto montagne), amelyet Paolo Cognetti magyarul is megjelent regényéből a belga Felix von Groeningen és Charlotte Vandermeersch rendezett, az eltéphetetlen barátságról szól, amelynek szó szerint csak a halál vethet véget.

Alessandro Borghi és Luca Marinelli mintha maguk lennének a filmbeli Bruno és Pietro. A hegyipásztor Brunónak az aostai fenséges, olykor felszabadító, olykor félelmetes táj és minden élőlénye az élete, míg nagyvárosi Pietrónak kezdetben csak a vakációt jelenti. A közöttük kiskamasz korban kialakult összetartozást azonban minden távolság, minden egymás nélkül eltelt év csak tovább erősíti, nem állhat közéjük sem a társadalmi különbség, sem az egy nő iránti szerelmük, de még az sem, hogy miután mindketten megszakítják kapcsolatukat apjukkal, Bruno éppen Pietro boldogtalan, magányos apjának végakaratát teljesíti egy hegyi ház felépítésével. És persze nem kérdés, hogy Pietro maga ajánlkozik kőművessegédnek. Olyan barátság az övék, hogy bármikor képesek ott folytatni, ahol abbahagyták, még a két találkozást összekötő szavakra sincsen szükség. Bruno meg is találja a helyét ott, ahonnan elindult, még ha végül bele is pusztul, Pietrónak viszont sokfelé kell bolyongania a világban, mire rátalál önmagára, hazájától távol, Nepálban. Ahogy a keleti mondás tartja, a hegyi fiúnak elég volt a legmagasabb csúcsra feljutnia, hogy lássa mindazt, amihez a másiknak nyolc hegyet kellett megmásznia.

A Cannes-ban a zsűri nagydíját elnyert spirituális mélységű alkotás két és fél órás, nincsenek benne a nagy párbeszédek, különleges vizuális effektusok, még a hagyományos értelemben vett drámai csúcspontok is alig, a két főszereplő puszta lényükkel, valamint a lélegzetelállító alpesi és himalájai felvételek szinte röptetik az időt, a néző észre sem veszi, hogy vége a nagy utazásnak. Talán azért, mert a film időt hagy nekünk is elgondolkodni azokon a fontos, mégis sokszor elhanyagolt dolgokon, amelyek igazán emberré tesznek bennünket.

Látszólag egymástól független sorsok fonódnak össze Paolo Virzí Szárazság (Siccitá) című filmjében, amely egy klimatikus-egészségügyi katasztrófa főszereplőjévé teszi Rómát és lakóit.

Az Örök Városban három éve nem esett az eső, már közel a nap, amikor teljesen leáll a vízszolgáltatás. A rendező abszurd, ugyanakkor kegyetlenül ironikus képet fest arról, hogy ki hogyan éli meg ezt a válságot a sürgősségi osztály orvosaitól az önimádó influenszerig, a médiának behódoló hidrológustól a vízhiányban is medencés partikat rendező előkelőkig, a szomjúságtól deliráló taxistól az afrikai bevándorlóig. A film egyik főhőse egy a börtönből véletlenül kizárt elítélt (Silvio Orlando), aki végigbolyongja Rómát, egy családot keres, akikről senki sem tud semmit. Végül kiderül, hogy az ő lánya (Sara Serraiocco) a sürgősségi osztály várandós asszisztensnője, ő pedig a lány édesanyjának megöléséért tölti életfogytiglani büntetését. Viszontláthatjuk egy önelégült celeb szerepében Monica Belluccit is. A történet a tragikus események mellett nem nélkülözi a fekete humort sem az emberi önzésről, szűk látókörűségről, és amikor a film végén özönvízszerű eső zúdul Rómára, egyfajta isteni kegyelemre gondolhatunk, mert az emberektől aligha várhatjuk, hogy kilépnek már nem is létező komfortzónájukból.

A Szárazság alighanem az utóbbi évek legjelentősebb játékfilmje az emberiséget fenyegető veszélyekről, amelyeket ideje lenne már komolyan venni.

Ugyancsak Sara Serraiocco az egyik főszereplője Renato de Maria A könyörtelen (Lo spietato) című filmjének, amely a calabriai ’ndrangheta egy valóságos „bűnbánójának” történetén alapul. A filmbeli Santo (Ricardo Scamarcio), akinek munkát kereső apja Milánóba viszi családját, úgy lép a bűn útjára, hogy egy szilveszteri baklövés után az apa nem hajlandó érte menni a rendőrségre, megtagadja őt. A fiatalkorúak börtöne pedig jó iskola arra, hogy Santót befogadja földijeinek egyik klánja. És nincs megállás: lopások, betörések, emberrablások, heroinüzlet, közben egyre több, szinte gondolkodás nélkül elkövetett gyilkosság. Hiába a szerelem – Santót esküvőjéről hurcolják el a rendőrök, miközben a pap kétségbeesetten hadarja a házassági formulákat, hogy legalább a már várandós menyasszony becsülete megmaradjon – a gyerekek, az asszony kitartása, férjét már csak az érdekli, hogy minél magasabbra jusson, miközben szeretőt tart és olyan lila értelmiségi társaságba jár, ahol lenézik őt. A mélységesen hívő Mariangela még férje bűneit is magára vállalná, hogy megmentse az ő lelkiüdvét – Serraiocco legerősebb jelenetei éppen azok, amikor a sikertelen öngyilkossági kísérlettől eljut e küldetésig – végül, miután mindenkit elvesztett, eljut odáig, hogy vádalkut kössön, feladja az egész hálózatot, majd börtönbüntetése letöltése után egy isten háta mögötti franciaországi településen kezdjen új életet.

A film nem nélkülözi a vért, a durva jeleneteket, de ezeket a rendező nem hatásfokozóként alkalmazza, sokkal inkább annak illusztrálására, hogy a bűn világában az erőszak az élet elkerülhetetlen, természetes velejárója.

A Netflix és az olasz állami tv-csatorna, a RAI Uno közreműködésével ugyancsak számos figyelemre méltó film készült Itáliában a szeretet megtartó erejéről, miként arról is, hogy mennyire meg tudjuk nehezíteni saját életünket, emberi kapcsolatainkat.

A hagyományokhoz való ragaszkodás, a család összetartó ereje mozgatója a Lélegzetnyi friss levegőnek (Una boccata d’aria). Alessio Lauria filmjének középpontjában egy szicíliai testvérpár áll: Salvo (Aldo Baglio) Milanóban nyitott pizzeriát, Calogero (Giovanni Calcagno) otthon maradt a családi birtokon, amelynek sorsa kezükbe került apjuk halála után. A csőd szélén álló Salvónak jól jönne a birtok eladása, amelyre vevő is lenne, a helyi polgármester, aki magát „természetimádónak” állítja be, erről azonban öccse, a „mihaszna falusi bunkó”, hallani sem akar, ráadásul a két testvér egy kamaszkori sérelem miatt évek óta nem állnak szóba egymással. A találkozáskor még apjuk hamvainak szétszórásában sem tudnak megegyezni.

Lassan azonban eloszlik a gyűlölködés, Lillo kezdi levetkőzni kisebbségi érzéseit, és a végső lökést az adja meg, hogy a polgármester stadiont építene a birtok helyén a legfeljebb ezres lélekszámú falunak.

Ugyancsak az apai örökség körül bonyolódik Roberto Capucci filmje, a Testvéri szeretet (Mio fratello, mia sorella). A végrendeletben ugyanis az áll, hogy a tekintélyes fizikus professzor fia és lánya, Nikola és Tesla csak akkor juthat hozzá jussukhoz, ha egy évre összeköltöznek, holott látni sem bírják egymást. Az elvált, szigorú elvek szerint élő asszonynak van egy skizofrén fia, akit nagy csellista tehetségnek tartanak, és aki a Marsra akarja vinni a zenét. Fivére viszont a világ linkje, aki hol itt, hol ott keresi kenyerét szörf-oktatóként, lassan azonban kiderül róla, hogy hatalmas szíve van, aki ráadásul a fiúval is képes szót érteni.

A közelmúlt történelme is megjelenik a mai olasz filmekben. 2020-ban forgatták a Rózsa-szigetet (L’incredibile storia della Isola Rosa), amely Giorgio Rosa 1968-as kísérletének állít emléket: a fiatal, csodabogárnak tartott mérnök több elvetélt ötlet után az olasz Adria-partok közelében, de már a felségvizeken kívül egy tengeri platformon önálló „köztársaságot” hoz létre hozzá hasonló útkeresőkből, és „államát” az ENSZ-szel is el akarja ismertetni. Ebből egy groteszk, a politika és a nemzetközi jog útvesztőit kigúnyoló, a különcöket szerető mosollyal bemutató film lett, Sydney Sibilia rendezésében, Elio Germano főszereplésével.

Germano oknyomozó újságírót, Sara Serraiocco pedig az egyetemi lázadások emberi jogi aktivistáját játszik Gianni Ameliónak a fesztiválon is bemutatott filmjében, A hangyák urában (Il signore delle formiche). Aldo Braibanti költő és drámaírót, aki biológusként a hangyák társadalmát tanulmányozta, egyik tanítványa homoszexuális elcsábítása címén ítélték 1968-ban négy évig tartó per után 9 évi börtönbüntetésre. Annak idején szinte az egész haladó olasz értelmiség és a 68-as radikálisok is kiálltak mellette, végül 1971-ben szabadult ki.

A film vádirat egyrészt a mássággal, és nem utolsósorban a szabad gondolkodással szembeni toleranciahiányról, másrészt pedig az olyan társadalmakról, ahol hatalmasok, a befolyásos emberek minden bűnüket megúszhatják, a sebezhető kisembereknek azonban bűnhődniük kell.

„Ahhoz, hogy ez a szemlélet megváltozzon, civilizált emberi lényekként kell viselkednünk, akik nem ártanak másoknak, de kikövetelik maguknak a nekik járó jogokat. A társadalmak gonosszá váltak, fő hajtóerejük a gyűlölet. Szörnyű, hogy milyen gyakran hallunk védtelenek által elszenvedett fizikai erőszakról. Miért nem lázadunk fel ez ellen? Azt szeretném, hogy a filmem bátorságot adjon mindazoknak, akik félnek” – mondta egy korábbi interjúban Amelio.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk