„Mi köszönjük, átvettük a díjat, ők pedig éhen halnak”
Pápai Rómeó és Farkas Franciska
– Ebben a filmben előfordulnak olyan szituációk, amikkel ti esetleg a való életben is találkoztatok?
– Pápai Rómeó: Igen, volt pár olyan jelenet, ami az életből is ismerős volt. Van egy rész – ugyan ez nem az én karakteremmel történik meg –, amikor az egyik szereplőt a boltban követi a biztonsági őr pusztán a bőrszíne miatt. Ilyenek azért velem is megtörténtek, sőt nap, mint nap történnek.
– Farkas Franciska: Egyáltalán nem. Ez egy megírt, fiktív történet...
– Még úgy is előfordulhat nyomokban hasonlóság a valósággal, hogy ismert emberek vagytok?
– PR: Igen, de nekem nagyon fura dolog ez a kettősség, hogy egy ideig nem ülnek mellém, a közelemben szorítják a táskájukat, aztán szerepelek egy napi sorozatban, és hirtelen mindenki a közelembe jön, szóba elegyednek velem. Ezt a váltást feldolgozni nem könnyű dolog nekem.

– Mi az, ami leginkább megfogott benneteket a történetben?
– FF: Nagyon érdekes, mert ugye a film a Cigány magyar előadás ötlete alapján íródott. Annak a szövegkönyvét pedig mi írtuk, akik szerepelünk benne, úgyhogy belülről ismerjük az egészet. A forma azonban rendkívül különleges, az, hogy filmben kell eljátszanunk, teljesen más eszközökkel. Tehát amíg például az előadásban elmesélsz egy történetet, addig azt a filmben vizuálisan tudják ábrázolni, egyszerűen meg tudják mutatni. Ugyanakkor fontos, hogy az üzenet így is ugyanaz legyen.
– A Cigány magyarnak ez egy az egyben átültetése, vagy valami át lett benne írva?
– FF: Sok minden változott és még bővült is valamennyit. Öt karakter gyerekkorától a mostanáig tartó időszakát kell bemutatnunk, ez időben azért nem fért bele, ezért mindenkinek csak egy-két története maradt meg. Plusz az egészet egy külön szituációba helyezték, és még hozzáírtak egy csomó olyan dolgot, ami az eredetiben nem volt benne.
– Spoiler nélkül mit lehet tudni a karakterekről, hogyan lehet őket röviden leírni?
– PR: A történet szerint a szerepem egy vidéki srác, aki élvezi, hogy filmet, színházat csinálhat, de összességében szerintem egy csalódott figura, mert a feldolgozatlan traumáival szembesül. Ennél jobban azért nem tudom megfogalmazni, mert az egész film valahogy olyan, hogy nincs igazi története, a dolgok csak megtörténnek a szereplőkkel. Így a karakteremre sem tudok semmi konkrét dolgot ráhúzni. Pont erről beszélgettünk az egyik kollégámmal, hogy
ez a film valahogy egy projektálós műfaj. Vagyis te magad a saját belső világodat rakod rá a figura arcára. Itt és most nem nagy játékok vannak, hanem csak egy nézés vagy egy momentum van, amire mi a belsőnkből rá tudunk ültetni ezt-azt.
És persze történnek fix dolgok, de az egész a belső megélésről szól.

- Olyan része volt egyáltalán a filmnek, amivel kevésbé tudtatok azonosulni?
– PR: Van benne táncos rész, nem is egy. Nekem van egy izomsorvadásos betegségem, amitől kicsit nehézkes a mozgásom – hát ettől féltem, bevallom. De – ennyit spoilerezhetek – ezt a jelenetet már felvettük, és nagyon jól sikerült, olyan is lett, amilyet szerettünk volna. Ez egy nehezebb rész volt, már csak az is, hogy felvállaljam a vékony lábam, a fura járásom. De felvállaltam, és nem bántam meg!
– FF: Vannak a filmben nagyon megterhelő jelenetek, amik azért azok, mert nagyon mélyre kell lemennem magamban ahhoz, hogy hiteles legyen. De a legnehezebb, hogy ne fáradjak el ebben a témában. Mert
néha magamban elbizonytalanodom, hogy még mindig erről kell beszélnem, ezzel kell foglalkoznom, ugyanakkor mikroszinten látom a fejlődést, és ez az, ami kicsit megnyugtat.
– Meg lehet fogalmazni röviden a film fő üzenetét vagy mondanivalóját?
– PR: Erre nagyon nehéz válaszolni. Ha egy mondatban akarom megfogalmazni, akkor az, hogy: vedd észre! Egyrészt magadat, akár azt, hogy benned milyen rasszizmus, kirekesztő magatartás, előre projektált dolog él. És bizony én, cigány emberként is felfedezek magamban néha rasszista gondolatokat mással szemben. Ezt észrevenni magadban, esetleg beszélni róla nagy munka. Még nagyobb munka, ami utána jön: hogy észrevedd, hogy a sajnálat, meg hogy néha beszélsz erről, vagy hogy egy évben egyszer elmész egy színdarabra, és ezzel kipipálod az ezzel való foglalkozást, az kevés. Csak a gondolkodásod megváltoztatásával tudsz tenni ellene.
– FF: Szerintem főleg a rasszizmusról és annak következményeiről szól a film. A kizsákmányolásról, a periférián élő emberek involválásáról, hogy mennyire nehéz asszimilálódni, vagy akár mennyire lehetetlen.
– Mennyire lehetetlen?
– FF: Teljes mértékben. Vannak olyan szintek, ahonnan egyszerűen lehetetlen fellépni. Vagy csak valami isteni csoda folytán. Arról is szól, hogy van odakinn egy világ, amit sokan a kényelmes kis életükből elképzelni sem tudnak tulajdonképpen. Mindezt egyébként a film egy nagyon különleges formanyelven fogalmazza meg.
Azt gondolom, hogy ezzel történelmet írunk, és ezt teljes meggyőződéssel mondom. Ezt a művet odarakjuk most a magyar filmtörténelem polcára – szerintem ez ott lesz valahol A tanú mellett, bocsánat, hogy ezt mondom...
Az is nagyon erős vezértéma a filmben, hogy a művészet hogyan zsigereli ki ezeket az embereket. Nagyon sok film készült és készül a témában. De hogy utána mi van, azt kevés mutatja be. Amikor lemennek Ózdra, leforgatják a filmjüket, nyernek vele három díjat, aztán hazamennek az öröklakásukba a bekötött víz és villany mellé, és a Benetton pulcsiban lemennek vacsizni a négy évszakba – ők pedig ugyanúgy ott maradnak. Ott volt valami stáb, ők kaptak ötezer forintot, és aztán ott maradnak a nyomorban... Azt nem is tudják, hogy hány fesztiválon látják őket emberek és tapsolnak nekik... És velük azóta mi van?
Mi köszönjük, átvettük a díjat, ők pedig éhen halnak.
– De ezek szerint ez a film nektek is egy tanulási folyamat.
– PR: Persze, egy csomó mindenre rádöbbenek közben én is. Úgy színészileg, mint emberileg vagy lelkileg is.
– FF: Nekem is van benne tanulás, holott nekem van rutinom a forgatásban is, és hát a történetet is jól ismerem. Most volt először, hogy nem egy castingon elmondott két sor alapján válogattak be, és nem láttam az egészből semmit, vagy nem ismerek senkit a szereplőgárdából, hanem egy teljesen ismerős szerepet kell átültetnem egy új környezetbe. És az egészet látom, hogy ki mit akar kihozni belőle az operatőrtől a rendezőn át a színészkollégákig.
– "Technikailag" mi a legnagyobb kihívás a szerepben?
– PR: Nekem elsősorban az, hogy
rájöttem, hogy nem kell túl „nagyokat” játszani, vagy mélyen a karakterbe menni, mint a színházban, hanem egy odamozgás, egy arckifejezés, ez mozdulat is elég sokszor.
Azt megszokni, hogy nem kell lejátszani a csillagokat az égről könnyűnek hangzik, de valójában iszonyatos meló.
– Nehéz ezt előre megmondani, de szerintetek mekkorát üthet a film?
– PR: Amennyit most látok belőle, szerintem nagyon jó lesz. Mondanám, hogy a műfaján belül mindenképp, de az az igazság, hogy nem tudom egyértelműen műfajba sorolni. Nagyot fog csattanni, méghozzá azzal a hangulattal, amit majd hozni fog. És a kérdései mellett sem tudsz egyszerűen elmenni. És mindezt úgy, hogy nincs az arcodba tolva a nagy igazság vagy a megoldások, hanem elgondolkoztat, és ez a legnagyobb érdeme. Szerintem akár külföldön is nagy pályát befuthat. Ezt hasonlóan gondolom, mint Wieland Speck, mert a film olyan kérdéskört érint, ami most a világban különösen forró téma.
– FF: Azt gondolom, hogy ez minimum Berlinben fog nagydíjat nyerni, de lehet, hogy Cannes-ban is. (Nevet.) De természetesen lehet nagy siker bárhol, hiszen
nem csak a cigányokról és a nem cigányokról szól, hanem a művészi világról, a színészetről magáról, színházról, filmről.
Arról, hogy a szociográf anyagokkal hogyan bánik a művészet. És még megannyi más, átfogó témáról.