KULT

Harcsa Veronika: a sztereotípiák helyett a nyitottság a legfontosabb

A jazzénekesnő elárulta, miért vesz részt mostanában komolyzenei projektekben, mit gondol a kultúrsznobokról és mit szól ahhoz, ha bájosnak nevezik.
Dömötör Nikolett - szmo.hu
2016. október 21.



- Ha az ember beüti a neved a keresőbe (ahogy én is tettem, amikor a beszélgetésre készültem), rengeteg cikket, interjút talál rólad-veled. Amellett, hogy szuperlatívuszokban emlegetnek mint az ország egyik legtehetségesebb, legkarizmatikusabb és legsikeresebb fiatal jazzénekesnőjét, feltűnt, hogy a neved elé gyakran odabiggyesztik a „bájos” jelzőt. Szerinted is ez határozza meg az imidzsedet?

- Hát, remélem, nem a bájos az egyetlen jelző, amit lehet hozzám társítani (nevet).

- Érdekes, mert nekem a színpadi jelenlétedből, a számaidból, a hangod tónusaiból nem biztos, hogy ez jutna először eszembe rólad. Nagyon sokszor inkább az, hogy mennyire határozott és dögös vagy, te és amit csinálsz.

- Nem igazán foglalkozom ezzel, inkább az köti le az energiáimat, hogy iszonyú sokat dolgozom. Lehet, hogy ha valaki csak felszínesen, rádióban, tévében, itt-ott elkapott pár percnyi műsoridőt rólam, az jön le neki, hogy jé, itt egy helyes lány, milyen aranyos és kedvesen mosolyog. De ha eljön egy koncertre, az erőbedobásunkból és abból, hogy sugározzuk, mennyire komolyan vesszük, amit csinálunk, talán lejön valami árnyaltabb is.

- A szüleid anno pusztán azért írattak be a zeneiskolába, hogy az általános műveltséged egy fokkal jobban pallérozva legyen. Szeretted a zongoraórákat?

- Abszolút szerettem, de végül a szaxofon és aztán az ének kapcsán találtam rá az igazi hangszeremre, a hangomra. Nekem sosem volt nyűg zeneiskolába járni, de nem kaptam meg tőle az önkifejezés élményét.

"
Azt akkor ismertem meg igazán, amikor rátaláltam az éneklésre, és ezzel együtt megszűnt a közvetítő csatorna a hangképzés és a hang megszólalása között. Valamiért arra volt szükségem, hogy a testemen belül legyen a hangszerem, ne azon kívül.

És hát az az igazság, hogy borzasztóan izgultam minden megmérettetéskor, remegett a kezem, a gyomrom, nagyjából a harminc százalékát produkáltam annak, amit otthon nagyszerűen el tudtam játszani zongorán vagy szaxofonon. Biztosan megvan a pszichológiája, de mindez az énekléssel teljesen megszűnt. Annyira természetes kifejezési formává vált számomra, hogy a görcs pozitív, dopping-szerű izgalomba váltott át.

bhp

- Ez az oka, hogy a fellépéseiden a mai napig nem játszol se zongorán, se szaxofonon?

- Azt hiszem, igen. Bár otthon természetesen van zongorám, a dalszerzéshez, gyakorláshoz használom is. A többit inkább rábízom a profikra. (nevet)

- Szombaton, a Concerto Budapest zenekara által szervezett komolyzenei koncertsorozaton, a Hallgatás Napján te is fellépsz. Nem annyira szokványos, hogy klasszikus zenei eseményen részt veszel fellépőként – hogy jött az ötlet erre?

- Nem ez lesz az első alkalom, hogy együtt zenélünk a Concerto Budapesttel, hiszen Luciano Berio huszadik századi olasz zeneszerző Folk Songs című darabját már júniusban is előadtuk ugyanott, a Budapest Music Centerben. A közel félórás műben tizenegy népdalt dolgozott fel különféle nációk tradícióiból merítve. Nem egy hagyományos értelemben vett klasszikus darabról van szó, igaz, én magam sem vagyok sem népdalénekes, sem klasszikus énekes. Keller András, a Concerto vezetőjének ötlete volt, hogy lenne abban valami különleges, ha nem egy bel canto énekhangon szólalna meg, hanem egy természetesebb, más típusú hangszínen, technikával. Már a júniusi produkcióra való felkészülés is óriási élmény volt számomra, ahogy maga a koncert is, nagyon örülök, hogy másodszorra is elhangzik majd. Egyébként valami miatt úgy alakult, hogy az elmúlt évben több felkérést is kaptam a klasszikus zene irányából; léptem már fel több alkalommal a Liszt Ferenc Kamarazenekarral, illetve egy svájci produkció keretében a bázeli fesztiválon egy huszadik századi operát viszünk színpadra.

bhp_4459

- Egy korábbi interjúdban azt mondtad: hacsak nem jön megkeresés, biztosan nem lett volna bátorságod, hogy a klasszikus zene területén is kipróbáld magad. Milyen fajta bátorság kellett ehhez? Eddigi munkásságod alapján nem tűnsz olyannak, aki megriad a kísérletezéstől, az új műfajoktól és különböző fúzióiktól…

- Ehhez bátorság és biztatás kellett, igen. Bár nekem mindig sokat jelentett a klasszikus zene, többek között inspirációt is, de a tisztelet, amit érzek a muzsikusok és a zeneszerzők iránt, megakadályozott abban, hogy el tudjam képzelni ezeket a műveket a saját interpretációmban. Kellett az, hogy az ő oldalukról érkezzen a felkérés, hogy megbízzanak bennem, és én is megérezzem ezt a bizalmat.

- Egy viszonylag kötött szabályrendszerben működő klasszikus zenei darabba hogyan tudod beletenni a Harcsa Veronikaságot? Mennyire van lehetőséged arra, hogy szabadon mozogj ebben a keretrendszerben?

- Amikor például Gyémánt Bálinttal játszunk duóban, az egyik legmeghatározóbb elem a spontaneitás. Sok az improvizáció, nagyobb tér nyílik arra, hogy az adott pillanatnak megfelelően interpretáljunk és hozzunk létre valamit. A Concertóval való közös munkában pedig éppen az esik rendkívül jól, hogy valaki más zenei akaratának kell alávetnem magam: egyrészt a zeneszerzőnek, másrészt a karmester elképzeléseinek, szándékának. Jót tesz, ha előadóként többféle szerepben is kipróbálhatom magam, akár úgy is, hogy egy erős, már kialakított koncepcióba megpróbálok belepasszolni.

A Harcsa Veronikaságra visszatérve: mivel én nem tudok klasszikusan énekelni (bár persze tanultam róla, de nem ismerem és nem tudom úgy űzni, mint egy operaénekes), csakis a saját eszközeimmel operálhatok. Nyilván dolgoznom kell azon, hogy ez előnyére és ne hátrányára váljon a megszólaltatásnak - de pont emiatt gyönyörű feladat, és pont emiatt töltök olyan sok időt a felkészüléssel.

- A Folk Songs mellett Beriótól előadtok még Beatles-számokat is, klasszikus átiratban. Mennyire áll hozzád közel ez a fajta zenei világ?

- Zeneileg abszolút passzol, a Beatles harmóniavilágában tökéletesen megtalálhatóak az európai klasszikus zene hagyományai. Énekhangban nehéz feladat, mert egyrészt a fülemben vannak az eredeti változatok, amelyek jazzénekesként közelebb is állnak hozzám, mint klasszikus feldolgozásaik. Másrészt pedig ezek a dalok Cathy Berberian-nak, a fantasztikus szopránénekesnőnek íródtak, tehát magas a hangfekvés, ami megköveteli, hogy egy klasszikusabb hangszínt használjak. Nem lehet rock and roll-os lendülettel előadni.

- A dalaidat nagyrészt te írod, a szöveget és a zenét is. Hogy zajlik nálad az alkotás folyamata? Mi születik meg először a fejedben, egy-egy sor vagy a dallam?

- Általában egyik vagy másik indít, visszahatnak egymásra. Ritkán történik meg, hogy egyszerre jelenik meg szöveg és dallam a fejemben.

bhp_4491

- Milyen impressziók alapján jön az ihlet?

- Sokféleképpen alakul egy-egy dal sorsa. Van, hogy évekig áll lejegyezve a füzetemben egy ötlet, amivel nem kezdek semmit, nem tudom tovább bontani, és aztán hirtelen jön egy lökés, ami továbbviszi a kezdeményt. Az inspiráció lehet teljesen szakmai - sokszor előfordul, hogy zenei élmények indítják be a kreatív energiákat, de nálam inkább az érzelmi alapú megihletődés a jellemző, főleg ami a szöveget illeti. Legkönnyebben olyan témákról tudok írni, amelyek szenzitíven hatnak rám.

- Eleve angol nyelven születnek a szövegeid?

- Igen, általában kapásból angolul írom őket. Nagyon érdekes, néha teljesen intuitív módon eszembe jut egy szó, a hangzása miatt, aztán utólag rájövök, hogy tartalmilag is tökéletesen illik ahhoz, amit én elképzeltem. Ilyenkor a tudatalatti hoz létre valamit, amire aztán a tudat később rácsodálkozik. Egyébként terveztem magyarul is írni szöveget, amiből az lett, hogy komolyan elkezdtem huszadik századi magyar költők verseivel foglalkozni. Így született két lemezem is, a Lámpafény és a Kassák Lajos-album. Az angol nyelv, úgy érzem, sokkal engedékenyebb. De lehet, hogy ezt azért látom így, mert a magyar az anyanyelvem. Magyar nyelven sokkal szigorúbb vagyok magamhoz is.

- Több tucat külföldi országban léptél már fel, tanultál Brüsszelben és most Londonban élsz. A különféle nemzetekről keringenek bizonyos karakterológiai jellemzők, például a németek kimértségéről, az angolok hűvösségéről, a svájciak pontosságáról, az olaszok szenvedélyességéről – szerinted az adott ország közönségén, egy koncertszituációban is le lehet mérni ezeket? Máshogy „hallgat” egy berlini közönség, mint egy magyar?

- A sztereotípiákkal érdemes óvatosan bánni, ugyanakkor az nyilvánvaló, hogy a körülmények - az általános jólét, az anyagi lehetőségek - hatnak egy adott ország, város hallgatóságára. Egyáltalán nem mindegy, mennyire megterhelő valakinek megvenni két koncertjegyet. A nem materiális oldalon pedig ott sorakoznak az egyes országok közötti kulturális különbségek, amelyeknek része a már kialakult és élő zenei hagyomány is.

"
Nekem mindig is az embertől emberig elérő kommunikáció számított, az, hogy az egyes személyekre hogyan hat a koncert. Ez bármelyik országban alakulhat így is, úgy is. A sztereotípiák helyett a nyitottság a legfontosabb, előadóként és hallgatóként is.

- Manapság a jazzkoncertre, pláne komolyzenei koncertre, operába járás némileg összekapcsolódott a kultúrsznobizmus fogalmával (holott például a jazz hőskorában, a kezdetekkor ez még elképzelhetetlen lett volna). Legalábbis Magyarországon. Te is tapasztalod ezt a jelenséget? Mit gondolsz róla?

- Ha sznobizmusból jönnek, ha nem, akkor is ott vannak. Én ugyanazzal a hiteles énemmel próbálok rájuk hatni, és ha sikerül, legközelebb talán lelkesedésből térnek vissza, mert olyan történt meg velük, amire akár nem is számítottak. Mi, előadók annyit tehetünk, hogy nemcsak a klubba meg a hangversenyterembe megyünk el, hanem minél többféle helyszínre, közegbe visszük a zenénket.

- Nagyon aktív vagy Facebookon, a közösségi oldaladra gyakran posztolsz, a kommentelőknek is igyekszel egyenként válaszolni. Innen tudtam meg azt is, hogy egy nemrég megjelent szakácskönyvben is szerepelsz: egy nyers süti receptjét ajánlod. Ennyire fontos számodra a tiszta, tudatos táplálkozás és életmód?

- Tizenhárom évig vegetáriánus voltam, nem olyan rég váltottam rá vissza. A szerző, Bede Anna tudott a „múltamról”, így kerültem bele a könyvbe mint interjúalany. Szerintem remek hozadéka az elmúlt évtizedeknek, hogy egyre több ember figyel a táplálkozásra, annak minőségére, egyáltalán: az élet minőségére. Ugyanígy az sem mindegy, hogyan nézünk az emberekre az utcán. Ezek által magunkat is komolyabban vesszük, értékesebbnek.

- Ugyanezen a platformon folytatod a tavaly elkezdett Hősök Tere-kihívást, aminek az a lényege, hogy 30 napon keresztül ismeretlen emberekkel váltasz egy-két kedves szót az utcán, teljesen hétköznapi szituációkban. Előfordul, hogy felismernek?

- Általában nem, illetve ha igen, teljesen másképp sül el a dolog. Épp az a lényeg, hogy teljesen ismeretlenül elegyedjünk egymással szóba, egyikünk se tudjon a másikról semmit. Ahogy azt sem, hogy a találkozásból egy poszt születhet vagy bármi nyoma lehet.

- Neveket ugyan sosem említesz ezekben a posztokban, de előfordult már, hogy valamiképp eljutott a történet a „főszereplőkhöz”?

- Persze, többször is. Tavaly például írtam a zöldségárus nőről, akihez gyakran járok, neki egy munkatársa mutatta a történetét, ami a Nők Lapjában meg is jelent, hozzá így visszajutott. Amikor legközelebb mentem hozzá, mondta is, hogy jaj, de huncutnak tetszik lenni, művésznő… Mindketten nevettünk rajta egy jót, azóta pedig még eggyel közvetlenebb a kapcsolatunk.

- Számodra mi a legfontosabb hozadéka ennek a kihívásnak? Miért döntöttél úgy, hogy a tavalyi után idén is folytatod?

- Azt hiszem, nem tudjuk elégszer figyelmeztetni magunkat arra, mennyire egyoldalúan, szűrőkön keresztül látjuk a világot. A 30 napos kihívás nekem arra ad remek alkalmat, hogy egy-egy apró pillanatra teljesen más életekbe leshetek be. Bizonyos szempontból

"
felszabadító tapasztalás látni, hogy mások mennyire boldogan léteznek egy teljesen más típusú életben, mennyire máshogy boldogok.

- A színpadról is sugárzik belőled a – látszólag kimeríthetetlen forrásból jövő - pozitív energia, amivel a közönségedre is óhatatlanul és azonnal hatsz. Honnan meríted?

- Ugyanúgy élek meg hullámokat, mint bárki más, de abból a szempontból iszonyú szerencsés vagyok, hogy a munkám, bár rengeteg energiát és fókuszt követel, rengeteget vissza is ad. Az a fajta foglalkozás, ami feltölti az embert. Ehhez még hozzájön a család, a barátok, a közvetlen környezet, a munkatársakkal való jó viszony, amelyek mind-mind alapvető pillérek.

Ha tetszett az interjú, oszd meg másokkal is!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk