KULT

Harcsa Veronika ősszel Berlinben is bemutatkozik

Az egyedi hangú énekesnővel Kapolcson beszélgettünk a jazz műfaj itthoni helyzetéről és aktuális terveiről.


- Hányadik alkalommal vagy itt a Művészetek Völgyében – akár nézőként, akár fellépőként – és milyen emlékeid vannak az előző évekből?

- 17 évesen voltam itt először, akkor épp egy zenész fiúval jártam, akinek koncertje volt, én pedig elkísértem őt. Ezt követően sokszor jártam vissza, nézőként is, de elsősorban fellépőként. Viszont a legtöbbször csak egy-egy napot maradtam, hosszabb időt sosem töltöttem lent, és bár nagyon tetszett, így nem tudtam mélyebben megismerni a Völgyet. Emiatt ért különösen nagy meglepetésként, amikor felkértek a szervezők, hogy vegyem a nevemre a korábban gazda nélkül működő jazzudvart. Hatalmas megtiszteltetés volt számomra, ez egy teljesen új szerep, amit óriási örömmel vállaltam el.

- Hogy állt össze a program és milyenek az eddigi tapasztalataid? (Megjegyzés: az interjú a fesztivál hétfői napján készült)

- Szuper jó minden. Igazából most vagyunk az egyharmadánál, úgyhogy még sok minden hátra van, de fantasztikusan élvezem. Gyakorlatilag egy teljes évet dolgoztunk a megvalósításon, mivel pont a tavalyi fesztivál során, a koncertem után kaptam a felkérést a szervezőktől. Akkor rögtön el is kezdtem gondolkodni a koncepción, és október végére már összeállt a program. Maga a műsor megtervezése nagy élmény volt, hiszen a kedvenc zenekaraimat hívhattam el koncertezni, ami kiváltságos helyzet. Emellett természetesen én magam is itt vagyok tíz napig, három nagy koncertet adok a különböző formációimmal, de vendégként szinte minden este feltűnök a színpadon.

harcsav2

- Kikből áll a közönség, vannak-e ismerős arcok?

- Ma van a negyedik nap, de már látok visszatérőket, akikkel ezek szerint hasonló az ízlésünk. Illetve délutánonként tartunk workshopokat, amik szintén kezdenek beindulni, nagyon sokan kíváncsiak rájuk. A témák között volt már a Hősök Tere nevű civil kezdeményezés, de általában inkább egy-egy fellépővel beszélgetek zenei dolgokról. Továbbá a Magyar Írószövetség is szervezett programokat a délutánokra, főként irodalmi beszélgetések, verses koncertek és gyerekprogramok formájában. Külön örülök, hogy nemcsak a koncertek, de ezek iránt is nagy az érdeklődés.

- Hogy látod a jazz műfaj helyzetét ma Magyarországon, bővült-e az erre nyitottak köre az utóbbi időben (akár a te munkásságodnak köszönhetően)?

- Ez sosem egy előadóhoz köthető, de szerintem abszolút bővült, én kimondottan jó tendenciát látok az elmúlt pár évet nézve. Persze nagy csodákra nem szabad számítani, a jazz egy rétegműfaj és ez mindig is így fog maradni, soha nem lesz belőle tömegdivat. Ezzel együtt van egy nagyon stabil réteg, aki nyitott rá, és azt veszem észre, hogy állandón jönnek új arcok. Az utóbbi 5-6 évben mintha egy teljesen új réteg is kialakult volna – főleg fiatalok –, akik elkezdtek jazzkoncertekre járni. Hozzátartozik azért a képhez, hogy ez nem csak a klasszikus értelemben vett jazzt jelenti. Velem együtt sok olyan előadó van a porondon idehaza, aki más műfajokat kever jazz elemekkel, miközben változatlanul fontos számára az alapját adó improvizáció. Ezért is hívtam meg például a Random Tripet, akik egyáltalán nem jazzt játszanak, ugyanakkor a zenéjük alapkövét jelenti az improvizálás.

A kérdésre visszatérve, jazz-zenésznek lenni nyilván nem életbiztosítás. Az én esetem szerencsésnek mondható, de sok zenésztársam kényszerül másodállást vállalni, hogy meg tudjon élni szenvedélye mellett. Ezzel együtt egyáltalán nem reménytelen a helyzet: vannak fiatal együttesek, akiknek felfelé ível a pályája, holott egyáltalán nem a legkönnyebben befogadható zenét játsszák. Illetve létezik több kifejezetten kísérleti műfajú koncertsorozat is Budapesten, például a Jazzaj a Mika Tivadar Mulatóban. Utóbbi keretein belül direkt olyan formációk lépnek fel, akik csak arra az estére jönnek össze. A spontaneitás és kísérletezés áll az egész középpontjában, ennek ellenére sikeres a sorozat: van stabil közönsége, ami szintén egy rendkívül pozitív jel.

harcsav3
Névjegy

Harcsa Veronika 1982-ben született Budapesten. 2008-ban diplomázott a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola jazz tanszékén, majd a Brüsszeli Királyi Konzervatórium mesterképzésére iratkozott be. 2005-ben alapította saját jazz zenekarát, mellyel még ugyanabban az évben elkészítették Speak Low című, jazz standardeket feldolgozó lemezüket.

A lemez 2007 júliusában jelent meg Japánban a Nature Bliss kiadónál, és rögtön a legnagyobb japán lemezbolthálózat vokális jazz eladási listájának élére ugrott. Az énekesnő 2008-ban megjelent, You Don’t Know It’s You című albumán már saját szerzeményei szerepeltek. Az album szintén listavezető lett Japánban, Magyarországon pedig jazz-platinalemez. Legismertebb dala, a Too Early 2008 februárjában vezette az MR2 Petőfi Rádió játszási listáját is. A 2009-es Fonogram díjátadón az év hazai jazz albumának választották.

Harmadik, Red Baggage című lemeze hasonló sikereket ért el mind itthon, mind Japánban, ahol a lemezmegjelenéseket két bemutató turné is követte. 2011 májusában jelent meg a Harcsa Veronika Quartet negyedik, Lámpafény című lemeze, melyen a zenekar 20. századi magyar költők verseit dolgozta föl. Ez volt az énekesnő első magyar nyelvű albuma.

A Quartet mellett a 2010 óta működő, Bin-Jip nevű kísérleti elektronikus zenekarnak is tagja, illetve Gyémánt Bálint gitárossal duóban is koncertezik. Harcsa Veronika eddig húsz ország fesztiváljain és klubjaiban lépett fel. Neves hazai produkciók meghívott vendége, dolgozott együtt Nicola Conte olasz producerrel, kortárs tánc produkciók, színházi előadások, filmek zenei szereplője.

Videó: Bin-Jip koncert az A38 hajón

- A két zenekarod (Bin-Jip és Harcsa Veronika Quartett) közül melyik milyen helyet foglal el az életedben, mi a választóvonal közöttük?

- Az igazat megvallva mostanában a két legfontosabb projektem a Bin-Jip és a Gyémánt Bálinttal közös duó. A Quartettel 2011-ben jelent meg utoljára lemezünk, úgyhogy ez most nem annyira aktív, bár itt pont koncertezem velük is. Úgy fogalmaznék, hogy a fenti két formáció nagyon jól kiegészíti egymást. Természetesen mindkettővel nagyon más színpadra lépni: a duó egy színtisztán akusztikus projekt, loopert használunk, de egyébként egyáltalán nincs széteffektezve a hangzás. Mindkét zenekar dalközpontú, a duó jazzesebb, míg a Bin-Jipben nagyobb hangsúly teszünk az elektronikus megszólalásra. Utóbbi kicsit más közegekbe is visz el: jobban lehet rá mozogni, így fesztiválokon is működik, szemben a duóval, amire inkább csak leül az ember és végighallgatja. De mindkettőt nagyon szeretem, egyaránt megvan bennük az a fajta spontaneitás, amire nekem feltétlenül szükségem van.

- Dalszerzőként melyikben mennyire vagy aktív?

- A duóban nagyrészt én vagyok a szerző, míg a Bin-Jip esetében kiegyenlítettebbek a szerepek. Illetve ott Andrew J, a producerünk a hangzás fő felelőse, míg a szövegírás többnyire az én feladatom, a dalszerzést pedig hárman közösen csináljuk.

- Nagyon sok helyen koncerteztél már külföldön is, mi a helyzet mostanában ezen a téren, van tervben nemzetközi turnéd?

- Igen, augusztusban például egy román turnénk lesz a duóval. Erdélyt is útba ejtjük, de elmegyünk egészen a Duna-deltáig. Emellett szeptembertől bérelek egy szobát Berlinben, mert az egyik ottani kiadó megjelentette a Lifelover című lemezünket, és ezt a lehetőséget kihasználva szeretnék kicsit beépülni a zenei életbe. A Collegium Hungaricumban indul majd havi rendszerességű klubestem, ahová a helyi zenészek közül tervezek vendégfellépőket hívni, minden alkalommal mást.

- Tavaly december végén egyetlen koncertre összeállt az Erik Sumo Band, aminek hatalmas sikere volt, ennek ellenére kimondtátok, hogy nincs szó folytatásról. Azóta sem gondolkodtatok rajta?

- Természetesen felmerült a dolog, de részemről biztosan csak alkalomszerű lehet, mert egyszerűen nincs kapacitásom jelenleg további projektekbe beszállni. Tehát azt ne várja senki, hogy újra stabilan összeáll az Erik Sumo Band, ugyanakkor számunkra is nagy élmény volt az a koncert, úgyhogy egyáltalán nincs kizárva, hogy lesz még ilyen. De ez elsősorban Tövisházi Ambrus döntésén múlik.

harcsav4

- A már elmondottakon kívül milyen terveid vannak még az elkövetkező időszakra?

Készülni fogok az említett dolgokra, például a berlini klubomra, emellett Budapesten lesz még néhány fellépésünk a nyár folyamán. Rögtön a Völgy után, augusztus 5-én játszunk Gyémánt Bálinttal a Kobuci Kertben, ahol egyébként a Lezuaso nevű belga vokális zenekar lesz a vendégünk, akik itt is fellépnek. Szintén a Kobuciban, augusztus 16-án koncertezünk a Bin-Jippel is. Velük december 21-én a Művészetek Palotája nagytermében mutatjuk be a második lemezünket, annak a koncertnek Erik Truffaz lesz a vendége, ugyanúgy mint itt a Völgyben. További különlegesség, hogy a látványvilágért a Kiégő Izzók csapata felel majd, akik több Planetárium-beli fellépésünkön is bizonyítottak már, szóval ezúttal is garantált a nem mindennapi vizuális élmény.

Ha tetszett az interjú, nyomj egy lájkot!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk