KULT

A Fishing on Orfű hőskorát hozta vissza a Happy Fisherman Camp

Olyan volt, mintha visszarepültünk volna az időben 15 évet: ennyire családias hangulat utoljára ekkor, a legelső Fishing idején lehetett a fesztiválnak otthont adó kempingben.


Az idei volt zsinórban a harmadik év, hogy a Fishing on Orfű csapata egy kisebb fesztivált is szervezett az általuk nemrég megvásárolt Panoráma Campingbe. Először 2021-ben hirdették meg a Minifishinget, miután kiderült, hogy a járványügyi korlátozások enyhítésének köszönhetően már júniusban is lehet rendezvényeket tartani (a nagy Fishing ekkor augusztus végén volt). Tavaly pedig a Kispál és a Borz visszatérésére húztak fel egy kétnapos rendezvényt Kispál on Orfű néven.

Az utóbbin abszolút teltház volt – annyi embert engedtek be, ahányan elférnek a Nagyszínpad előtti domboldalon –, és emlékeim szerint az előbbin is sikerült nagyjából hozni azt a létszámot, amiben limitálták a befogadóképességet. Nem csoda, hiszen az volt az első nagyobb fesztivál a karantént követően, szóval mindenki ki volt éhezve a bulizásra. A Kispál pedig önmagában is akkora húzónév, hogy valószínűleg jóval több jegy is elment volna rájuk.

Valószínűleg a fenti pozitív példák miatt döntött úgy a stáb, hogy idén sem szakítják meg a hagyományt. Ezúttal Happy Fisherman Camp néven hirdettek háromnapos nyárzáró bulit az augusztus 20-i hétvégére, de az egyértelműsítés jegyében később a Minifishinget is hozzácsapták az elnevezéshez. Én egy napot voltam ott a háromból, ez alapján írom le most a benyomásaimat.

A létszámkorlátot 3000 főben szabták meg, azonban nemhogy a teltház táblát nem kellett kirakni, érzésre még félház se volt: ilyen kevés embert és sátrat még soha nem láttam a kempingben, pedig 2010 óta járok ide.

Értelmezhető méretű tőmeg a Nagyszínpad előtt is csak az esti fő fellépőkre (pénteken az Esti Kornélra és az Elefántra) gyűlt össze, előtte még a fél 7-es sávban is csak szellősen álldogáltak az emberek. És ez nem is a szokásos fő nagyszínpad helyén volt, hanem az eleve kisebb nézőterrel rendelkező második számúén.

A megszokottnál csekélyebb érdeklődés egyik oka az lehetett, hogy relatíve kevés volt a húzónév: kimondottan a tehetségmutatásra és a feltörekvő előadókra helyezték a hangsúlyt, ami alapvetően tök jó cél, de ha mellette nincsenek ott a megszokott sztárok is a programban, a jelek szerint nem bír elegendő vonzóerővel. Külön furcsa, hogy Lovasi András a Fishing történetében először nem lépett fel sem a Kiscsillaggal, sem más formációval, valamint kimaradt a másik pécsi húzónév, a 30Y is.

Közrejátszhatott emellett az is, hogy nyár végére már mindenki kifesztiválozta magát és elköltötte az erre szánt pénzét máshol (vagy június végén ugyanitt). Az ugyanezen a hétvégén zajló Alterába és Fekete Zaj pedig szintén szívhatott el potenciális résztvevőket.

Adódott egy előre nem látott fejlemény is: kapunyitás előtt néhány nappal jelentették be, hogy halaszthatatlan felújítási munkák miatt le kellett zárniuk a kemping felső részét, ahol az eredetileg tervezett négy helyszínből kettő (Borfalu, A tűzhöz közel) lett volna. Senkinek nem mondták le a koncertjét, de újra kellett tervezni a kezdési időpontokat és azt is, ki hol lép fel.

Kényszermegoldásként a Borfalu előadóinak egy részét a Nagyszínpad délutáni sávjaiba tették át, így fordulhatott elő, hogy olyan zenekarok (például a Grabovski, a Sorbonne Sexual, a Felső Tízezer és a Csicskakoporsó) is a fő helyszínen játszottak, akik eddig vagy egyáltalán nem, vagy csak kivételes esetben kaptak ilyen lehetőséget akár itt, akár máshol. A 15:40-kor és 17 órakor kezdődő sávban viszont még tényleg csak néhány ember lézengett a nézőtéren, valószínűleg a tűző nap is sokakat távoltartott.

A Nagyszínpad mellett csak két másik helyszín volt, a már jól ismert Amondó, valamint egy Panoráma színpadnak keresztelt zsebkendőnyi pódium az ételutca túlsó végén (ide kerültek A tűzhöz közel fellépői). A névválasztásnak vicces kontextust adott, hogy míg a Művészetek Völgyében a legnagyobb színpadot hívják így, itt a legkisebb viselte ezt a nevet.

Off programokat ezúttal egyáltalán nem hirdettek meg (szemben az első Minifishinggel, amikor sör- és fröccstúrákat is tartottak), a napközbeni legmelegebb órákat így valószínűleg mindenki a tóparton, vagy a kemping valamelyik árnyékos részén hűsölve töltötte.

Az árak viszont a jelenleg megszokott átlagos fesztiválszinthez (különösen a pár nappal korábban zárult Szigethez) képest egészen normálisak voltak: korsó sör 1000, borok decije 500 forint, a fröccshöz a szódát ráadásul ezúttal is ingyen adták. A mini borutca egyik standjánál pedig mindössze 2500 forintért egy üveg rozét és egy liter szódát is lehetett kapni, ami ár/érték arányban messze a legjobbnak bizonyult. Hot dogot 1000 forintért, sajtos-tejfölös lángost 1500-ért kínáltak, ennél már a balatoni büfék is drágábbak.

Én végül nem jutottam el rá, de kifejezetten izgalmas kezdeményezésnek tűnt az Orfű összehoz, aminek keretében minden nap 2-2, előzetes közönségszavazással összepárosított zenész adott közönség koncertet – olyanok, akik korábban soha nem játszottak még együtt. Csorba Lóci Kamával, Kiss Flóra Egyedi Péterrel, Lee Olivér pedig Jónás Verával került össze, mindenképp érdemes lesz megnézni a felvételeket, ha majd közzéteszik őket. A koncepcióban pedig bőven van még potenciál, remélhetőleg a jövő évi nagy Fishing programjába is átmentik.

A Happy Fisherman Camp felért egy időutazással: bár abban az évben még nem voltam, nagyjából ilyen léptékűnek képzelem a 2008-as első fesztivált. Nekem kifejezetten jól esett, hogy 2-3 koncertet leszámítva bármikor különösebb erőfeszítés nélkül előre tudtam menni akár a legelső sorokig is, és a pultnál se kellett fél órákat várnom a kiszolgálásra.

Nem mernék nagyobb tétben fogadni rá, hogy jövőre is megrendezik, de ha kiegyensúlyozottabbá tennék az elsővonalas és a feltörekvő előadók arányát (ami most erősen az utóbbiak felé lejtett), simán nőhet az érdeklődés, és akár 2500-3000 embernek is lehet ez az ideális nyárzárása. A helyszíntől a feelingig minden más adott hozzá.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk