Hang nélkül: megnéztük az év meglepetéshorrorját
Amikor egy filmről már három héttel a bemutatója után eldöntik, hogy folytatást készítenek hozzá, az ember odafigyel. Pláne, ha a szóban forgó film ez idő alatt a gyártási költségeinek tízszeresét hozta vissza. Az év meglepetéshorrorja, a Hang nélkül ilyen: egy high concept-horror, ami már az alapötlettel bevonzza a nézőket a moziba.
A film egy hihetetlenül egyszerű, de bárki számára azonnal átélhető és rendkívül hatásos alapötletre épül. Világunkat olyan látszólag sebezhetetlen lények foglalták el, akik teljesen vakok, de a hallásuk olyan kifinomult, hogy a leghalkabb zörejekre is felfigyelnek, akit pedig meghallanak, azokat egyből elkapják. Egy szó mint száz, aki ebben a filmben tüsszent egyet, annak annyi.
A történet középpontjában egy öttagú család áll, akik az apokalipszis eljövetelével sem mondanak le addigi életükről. Elhatározzák, hogy teljes csendben folytatják tovább mindennapjaikat, legkisebb fiuk elvesztése után pedig a szülők csak még elszántabban védik életben maradt gyermekeik életét. Hamarosan azonban kiderül, hogy az édesanya (Emily Blunt) várandós, ez pedig értelemszerűen az egész családot nem várt nehézségek elé állítja.
A film felett producerként, forgatókönyvíróként, rendezőként bábáskodó John Krasinski (aki nem mellesleg a főszerepet is eljátszotta) saját bevallása szerint a szülői lét félelmeit akarta megragadni a történetben. A Hang nélkül tehát az utóbbi évek felkapott horrorfilmjeihez hasonlóan - Babadook, Tűnj el, A boszorkány, Anyám! - erősen szimbolikus történetet mesél el, jelen esetben azonban a „mondandó” sokkal közelebb áll a lehető leghagyományosabb amerikai üzenethez: hogy tudniillik történjék bármi, a családi egységet semmi sem kezdheti ki.
Mindezzel egyébként a világon semmi gond nincs - néha a legegyszerűbb filmek szólnak a legnagyobbat – a Hang nélkül számomra mégis csalódást okozott, főleg azután, hogy a nemzetközi sajtó piedesztálra emelte.
Persze van itt mit szeretni: az például már eleve szimpatikus egy hollywoodi stúdiófilmtől, ha formai szempontból megpróbál letérni a kitaposott ösvényről. A Hang nélkül esetében szereplőink a játékidő nagy részében halálos csendben vannak, és csak a legritkább esetekben beszélnek, így a rendező kénytelen képekkel elmesélni a történetet, ezáltal pedig felértékelődik a csend és különböző zörejek (valamint kisebb mértékben a zene) feszültségkeltő szerepe.
A film első felében a rendező ezzel olyan dermesztő atmoszférát teremt, hogy szabályosan agyvérzést lehet kapni a mellettünk popcornt rágcsáló idegenektől. Sajnos azonban Krasinski végül mégiscsak félgőzzel viszi végig ezt a koncepciót, ahogyan ugyanis egyre gyakoribbá válnak a találkozások a szörnyekkel, nagyon hamar eluralkodnak a filmen az olcsó ijesztgetések, és egymást érik az úgynevezett jump scare-ek, amikor a film hirtelen hangeffektekkel sokkol.
Hiába tehát a friss alapötlet, az alkotók végül mégis a jól bevált trükkökkel riogatnak.
Emlékeim szerint a tavalyelőtt Magyarországon is bemutatott – egyébként nem túl acélos - Vaksötét jobban kihasználta a hasonló koncepcióban rejlő lehetőségeket, pedig az a film jóval szerényebb ambíciókkal rendelkezett.
Mégsem ez volt az, ami visszatartott attól, hogy a film igazán magával ragadjon. Sokkal inkább az zavart, hogy az ijesztgetésekhez hasonlóan a forgatókönyv is felemásra sikeredett. Most el szeretnék tekinteni attól, hogy a könyv telis-tele van logikai bukfencekkel, egyrészt mert kerülni szeretném a spoilereket, másrészt pedig az már az alaptörténet alapján nyilvánvaló kell legyen, hogy a film maradéktalan élvezetéhez elengedhetetlen, hogy elfogadjuk a Hang nélkül világának olykor egészen valószínűtlen szabályait.
A filmet nézve azonban még így is az az érzés kerített hatalmába, hogy egy okos filmet nézek, ami buta embereknek készült.
Úgy tűnik, a több-kevésbé eredetinek mondható koncepció hátulütője az, hogy az alkotóknak biztosra kellett menniük, hogy a cselekményt a legegyszerűbb néző is könnyedén tudja követni.
Ezért aztán minden egyes információt sokszorosan aláhúztak, a szereplők viszonyrendszerét, mozgatórugóit, céljait pedig a végletekig leegyszerűsítették. Ékes példája ennek a pincében elhelyezett tábla, amelyről valósággal ránk ordít, amit a filmesek máshogy nem tudtak elmondani. Azt pedig persze mondanunk sem kell, hogy a szereplők éppen akkor szólalnak meg (vagy kezdenek jelbeszéddel mutogatni), amikor egyetlen szó nélkül is megértenénk mindent, tönkretéve ezzel a katarzist.
Mindent összevetve persze így is kivételes film a Hang nélkül: egyszerre feszült és érzelmes horrorfilm. Mégsem tudok szabadulni az ötlettől, hogy a film sikeréhez legalább olyan nagy mértékben hozzájárult az, hogy nincs igazán riválisa a moziban: mert ti mikor láttatok utoljára igazán jó horrorfilmet?
A film előzetese:
