KULT

Halott társaikból ettek, hogy életben maradjanak – A hó társadalma életre szóló élményt nyújt

Már több mint 50 éve történt az emberi túlélési ösztön diadalának egyik legismertebb sztorija, amikor 45 uruguayi utas (köztük egy rögbicsapat) zuhant le az Andok kíméletlen, fagyos hegyei közt. A Jurassic World: Bukott birodalom rendezője pedig csodálatos filmet készített belőle.


1972. október 13-án az Uruguayi Légierő 571-es járata Montevideóból a chilei Santiagóba tartott, ám lezuhant az Andokban. A repülőgépet a baleset idején a tapasztalatlan másodpilóta, Dante Héctor Lagurara alezredes vezette. Tévesen azt hitte, hogy a repülőgép túlrepült Curico felett, és meg akarta kezdeni az ereszkedést a Pudahuel repülőtérre. Nem vette észre, hogy a műszerek szerint még mindig kb. 70 km-re volt Curicótól. Miután javultak a látási viszonyok, Lagurara meglátta a hegyet, de már sikertelenül próbált újra felemelkedni. A gép egy hegygrincnek ütközött, amely levágta mindkét szárnyát és a farokcsúcsát. A törzs megmaradt része a becslések szerint 350 km/h sebességgel csúszott lefelé egy gleccseren, és 725 métert ereszkedett, mielőtt egy hókupacnak ütközött.

A járaton 45 utas és a személyzet tartózkodott, köztük az Old Christians Club nevű rögbicsapat 19 tagja, valamint családtagjaik, szurkolóik és barátaik. A személyzet három tagja és kilenc utas azonnal életét vesztette, és többen meghaltak nem sokkal később a fagyos hőmérséklet és a sérülések súlyossága miatt.

A kutató- és mentőrepülőgépek a következő napokban többször is átrepültek a baleset helyszíne felett, de nem látták a fehér törzset a hóban. A keresési erőfeszítéseket nyolc nap után leállították. A lezuhanást követő 72 nap alatt a túlélők rendkívüli megpróbáltatásoktól szenvedtek, beleértve a borzasztó hideget, az éhezést és több lavinát, ami további 13 utas halálához vezetett. Akik megmaradtak, kénytelenek voltak kannibalizmushoz folyamodni, és halott társaik húsából táplálkozni a túlélés érdekében. Amikor a késő tavasz beköszöntével javult az időjárás, két túlélő, Fernando Parrado és Roberto Canessa mindenféle felszerelés nélkül megmászta a gleccser nyugati peremén lévő 4650 méteres hegycsúcsot. Tíz nap alatt 61 kilométert tettek meg Chilében, mire találkoztak valakivel, aki segíteni tudott nekik. 1972. december 23-án, két és fél hónappal a lezuhanás után a megmaradt 16 túlélőt sikeresen kimentették.

Ismerős történet, ugye? Ha valaki nem hallotta még e valóban megtörtént, elképesztő esetet, annak is derenghet valami egy 30 évvel ezelőtti filmből. Bizony, annak idején, 1993-ban itthon is széles körben ismert volt Frank Marshall Életben maradtak című filmje Ethan Hawke-kal a főszerepben, amely ezt a tragédiát dolgozta fel, igaz, nem elsőként. 1976-ban ugyanis, tehát csupán négy évvel a baleset után Survive! (eredeti címén: Supervivientes de los Andes) címmel készült el az első adaptáció, amely még Clay Blair Jr. 1973-as, azonos című könyvét vette alapul, az Életben maradtak azonban már Piers Paul Read 1974-ben megjelent bestsellerét, az Alive: The Story of the Andes Survivorst használta fel a történések rekonstruálására.

A harmadik feldolgozásnak pedig egy harmadik kötet adta az alapját, Pablo Vierci 2008-ban megjelent The Snow Societyje.

Vierci újságíróként és több túlélő egykori osztálytársaként interjúvolta meg mind a 16 életben maradt embert 36 évvel a szerencsétlenség után, ezekből a különféle hiteles perspektívákból pedig így egy sokkal intimebb, komplexebb rálátást kapott a történésekre.

És pontosan így tett a spanyol-chilei-uruguayi-amerikai koprodukcióban készült A hó társadalma író-rendezője, J.A. Bayona (Árvaház, A lehetetlen, Szólít a szörny, Jurassic World – Bukott birodalom) is. Ő is személyesen kereste fel a túlélőket, és több mint 50 órányi interjút készített velük. 2011-re készült el a forgatókönyv első vázlata, és 10 évet kellett várni arra, hogy összejöjjön a szükséges költségvetés, mivel Bayona mindenképpen spanyol nyelven szerette volna leforgatni a történetet, és bizony nem sok zseb nyílik meg rögvest ilyenkor, ha ehhez ráadásul még hollywoodi blockbustereknél megszokott látványvilágot képzeltek el az alkotók.

Végül azonban sikerült összeszedni 60 millió dollárt minderre, így ez lett minden idők legdrágább spanyol filmje. Igen régi szívügye tehát ez a történet a rendezőnek, de végül sikerült összehozni, és nem kétséges, hogy Bayona eddigi legjobb filmje, valamint az eset legpontosabb és legjobb feldolgozása lett.

A hó társadalma ugyanis nem csak a túlélőkre koncentrál, ahogy az eddigi adaptációk tették. Sokkal nagyobb figyelmet fordít azokra is, akik sajnos nem élték túl a megpróbáltatásokat, ez pedig egy új, szívszorító és autentikus szemszöget hozott be a már többször elmesélt sztoriba.

Ezúttal tehát nem csupán a segítségért tíz napot barangoló Fernando Parrado (akit az Életben maradtakban Ethan Hawke alakított, most pedig Augustín Parreda tolmácsolásában láthatjuk) vagy Roberto Canessa (Matías Recalt) vannak a középpontban, hanem például Numa Turcatti (Enzo Vogrincic) is, vagy Marcelo Pérez del Castillo (Diego Vegezzi), akik éppoly fontos szerepet töltöttek be a több hónapos tortúra átvészelésében.

A hó társadalma így sokkal pontosabb, részletesebb és hitelesebb képet ad az emberi élni akarás diadaláról, jóval közelebb hozza a nézőkhöz a karaktereket, legyen az túlélő vagy elhunyt, mindemellett pedig hollywoodi szintű látványvilággal teszi még átélhetőbbé az élményt.

A repülőgép lezuhanása (amit sokkolóan részletesen követhetünk végig az utastérből) bizonyára sokak számára egy időre tiltólistára teszi majd a repülést.

De az is egészen elképesztő, hogy eredeti helyszíneken is forgatott a stáb, felkeresve az Andokban a zuhanás helyszínét is, ahova egyébként minden év februárjában, amikor a legenyhébb arrafelé az időjárás, különféle túrákat szerveznek.

Ha azonban valaki mégsem élne ezzel a lehetőséggel, jól teszi, ha megnézi A hó társadalmát a Netflixen, mert az emberiességről és az önfeláldozásról szóló megható és izgalmas történetben és egy életre szóló élményben lesz része.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk