„Ha nem gyerekmesének nézem, hanem egy lidércálomnak, akkor minden a helyére kerül, és működni kezd”
A Pinokkió túlzás nélkül az idei évad egyik legjobban várt előadása volt. Már az is szenzáció, hogy a Presser Gábor-Sztevanovity Dusán páros annyi év után ismét közös musicallel jelentkezett. Ráadásul a csodálatosan sokoldalú Keresztes Tamás rendezte az előadást – és ha van még olyan színházszerető ember, aki nem látta Tamás előadásában az Egy őrült naplóját, az most rögtön menjen fel a Jurányi honlapjára és váltson rá jegyet. Keresztes íróként is jegyzi a Pinokkiót, Benedek Alberttel és Kovács Krisztinával közösen.
Ha mindehhez hozzávesszük a Vígszínház remek színészeit és munkatársait, láthatjuk, hogy minden találkozott egy korszakalkotó produkcióhoz.
Először is, nem hallottam slágereket. A Képzelt riport vagy a Padlás is tele volt olyan dalokkal, amik azonnal megragadtak az ember fülében. Itt egy zenét se tudtam volna felidézni, eldúdolni.
Másodszor az egész darab – bár próbál játékos, tréfás lenni – annyira nyomasztó, hogy az ember inkább gondol az elmúlásra, mint a gyermekkora örömeire. Kicsit úgy éreztem, mintha az alkotók nem tudnák eldönteni, ki a célközönség. Gyerekdarabnak túl komor, felnőttdarabnak viszont kissé gyerekes volt.



Szó se róla, a rendezés, a jelmezek, a díszletek nagyon ötletesek. A berendezők is kitesznek magukért, ide-oda tolják, emelik, süllyesztik a díszletelemeket, sokszor érezhetjük úgy, mintha filmet látnánk. A darab ígéretesen kezdődik, a tempós nyitódal után Tücsök (Majsai-Nyilas Tünde aranyos alakítása) és Dzsepetto (Borbiczki Ferenc) tréfásan évődő párbeszéde, a kicsit mekkmesteres asztalos ügyetlenkedése, aki tulajdonképpen tévedésből készít élő fabábút, akár könnyed és szívderítő is lehetne. Annak kifejezetten örültem, hogy nagyobb szerepbe láthatom ezt a két nagyszerű színészt, akik a Vígszínház és a Pesti Színház produkcióiban általában kisebb szerepekben szoktak feltűnni.
De a tompa fények, a harsányságot kerülő depis színvilág, a zene valahogy mind a vidámság ellen dolgozik. Nem tudom, láttátok-e Jean-Pierre Jeunet és Marc Caro 1995-es filmjét, Az elveszett gyerekek városát. Abban az egyik szereplő azt álmodja, hogy megérkezik hozzá Télapó. Nagyon örül, jó kedve van. Ám egyszer csak megérkezik még egy Télapó. És még egy. Hamarosan az egész szóba tele van Télapóval, és minden gyerek legszebb álma egy pillanat alatt rémálommá változik. Na, hát így voltam valahogy én is a Pinokkióval.
Róka (Hegyi Barbara) és Macska (Seres László – a másik szereposztásban Kern András) nem kedves csibészek, hanem valódi bűnözők, akik simán eltennék lábalól Pinokkiót az aranyaiért.
Az egész előadás olyan, mintha egy patafizikai rémálomba csöppentünk volna, vagy egy Hyeronimus Bosch festménybe, amire a statisztéria jelmezei csak ráerősítenek.



A második felvonás alatt aztán valahogy mégis megenyhültem. Eszembe jutott, amit az előadás promóciójában is hangoztatnak: arra törekedtek, hogy az eredeti Collodi regényből adjanak vissza minél többet, ami közismerten jóval komorabb, mint a Disney féle habos-babos feldolgozás.
Valahol a felnövés határán libikókázunk, amikor még körülvesz a mesék világa, de már kezdünk belegondolni, mit élhetett át Piroska a farkas gyomrában.
Innen nézve az is érthető, hogy miért olyan a zene, amilyen. Ehhez a darabhoz több idő kell, hogy megérjen az emberben, és valószínűleg a zenét is többször meg kell hallgatni. Persze az is eszembe jutott, hogy azok a zenék sem ragadnak meg igazán, amiket a gyerekem hallgat, tehát lehet, hogy ez már az ő generációjának szól.
A darab így sem tökéletes azért. Sok benne az „easter egg”, kikacsintás, utalás. Ezek vagy működnek, vagy nem. Amikor például Macska azt mondja: „Könyörgöm, ne akasszuk fel”, a közönség nagy része felnevet, mert beugrik a Valahol Európában. Jópofa.
Ugyanakkor például az amúgy dicséretes próbálkozás, hogy tisztelegjenek Somló Tamás emléke előtt, kevésbé jól sikerült. Pinokkió a börtönben együtt raboskodik egy Artúr nevű fogollyal – Artúr Somló Tamás beceneve volt. Amikor megkérdezi, Artúr hogy jutott ide, rabtársa a Boogie a zongorán szövegével válaszol, és pár taktus erejéig fel is csendül az LGT dal bejátszásként, Somló hangján. Ez nagyon kilóg a darabból, idegen test az írás szövetében, ha szabad ezzel a képzavarral élnem.
Ráadásul ahhoz képest, milyen hosszadalmasan keresi Pinokkió az apukáját, Dzsepettót, amikor végre megtalálja, öt percen belül véget ér a darab. A bábu bemutatja az öreget az Őszhajú Tündérnek (Igó Évával láttuk, de Halász Judit is játssza), akivel egyfajta gerontorománc szövődik, és kész. Ráadásul a Pinokkió egyik fő motívuma, tudniillik hogy a fabábú igazi fiúvá változik, teljesen feledésbe merült.



Az biztos, hogy erre az előadásra rá kell hangolódni. A nézőnek gazdag audiovizuális kalandban van része, unatkozni egy percig sem lehet. Még napokkal később is foglalkoztat, dolgozik bennünk, és végül is ez a fontos.
A színészek közül kiemelném, a Kanócot játszó Varga-Járó Sárát, akiben nehéz felismerni az Egy szerelem három éjszakája Júliáját, és nem csak a jelmeze miatt. Mint ahogy az embernek az sem jut eszébe a játékát nézve, hogy ő Tóth Barnabás Mesterjátszma című új filmjének női főszereplője is, igazán sokoldalú fiatal művésznőt tisztelhetünk benne.
Ha kicsit felemásra sikerült ez a kritika, az azért van, mert valóban nehéz hová tenni a látottakat. Mindenkit arra bíztatok, nézze meg, és döntse el maga, mit gondol róla. Őszintén szólva nem érzem, hogy akkora klasszikus született volna, mint a Képzelt riport vagy a Padlás, de ki tudja.
Fotó: Dömölky Dániel/Vígszínház