KULT

Gyönyörű, legendás és veszélyes hősnőket is láttunk a Nemzeti Galéria új preraffaelita kiállításán

A londoni Tate múzeumból érkező képek között olyan gyöngyszemeket is megnézhetsz, mint a Waterhouse-tól Shalott kisasszonya.


A kényszerű zárva tartás után káprázatos preraffaelita kiállítással nyitott ki a Magyar Nemzeti Galéria.

A londoni Tate múzeumból érkező képek között olyan gyöngyszemeket is megnézhetsz, mint a Waterhouse-tól Shalott kisasszonya, vagy Rossetti remekműve, a Monna Vanna. Mi már láttuk a Vágyott szépség című tárlatot. Mutatjuk mi vár rád.

A preraffaelita irányzat neve talán kevésbé ismert Magyarországon. E rövid korszak alatt azonban számos olyan híres festmény született, amit jó eséllyel te is láttál már valahol. De kik is a preraffaeliták?

1848-ban a forradalmak hulláma söpört át Európán. A korszellem hatására Dante Gabriel Rossetti, John Everett Millais és William Holman Hunt megalapította a hét tagból álló Preraffaelita Testvériséget. Ahogy a csoport névválasztása is jelzi, a Raffaello előtti, középkori, illetve kora reneszánsz művészetet tekintették példaképnek.

Lázadtak a londoni Királyi Művészeti Akadémia konzervatív oktatása ellen, és forradalmasítani akarták a festészetet társadalmi kérdéseket is feszegető alkotásaikkal.

A kiállítás kilenc szekcióban mutatja be a preraffaeliták művészetét. Az első teremben megismerhettük a mozgalom kezdeteit.

A preraffaeliták közül Millais-nek sikerült először megnyernie a közönséget és a kritikusokat. Szabadon bocsátó parancs című képe óriási tömegeket vonzott. A művész ezen a festményén történelmi köntösbe bújtatta a forradalmi témát. A nő sebesült férjét, a legyőzött jakobita lázadót vigasztalja, miközben átnyújtja a börtönőrnek a szabadon bocsátó parancsot.

A további szekciókban érdekes példákat láthattunk arra is, milyen meghatározó szerepe volt az irodalomnak és a vallásnak a preraffaeliták művészetében.

Gyakran festettek bibliai jeleneteket, melyeknek hőseit a modern Anglia embereiről, kortársaikról, gyakran rokonaikról, barátaikról mintázták. Gyönyörű példa erre a kiállításon Frank Cadogan Cowper alkotása. Szent Ágnes alakjához a 18 éves Janet Hird állt modellt, míg az angyalt Gertrude Kidd színésznőről mintázta a festő.

A preraffaeliták szerint a művészeti ágak összetartoznak. A társaság tagjai verseket, novellákat és esszéket is írtak, de hatásuk volt az iparművészetre és a zenére is.

Rossetti szerint egy műalkotást csak egy másik műalkotás értelmezhet, ezért ugyanazt a témát gyakran versben és képben is feldolgozta, a végeredményt pedig „kettős műalkotásnak” nevezte.

A különböző festmények és grafikák mellett sok helyen olvashattunk vonatkozó versrészleteket. Az impozáns mélylila, púder és selyemzöld színű falakat pedig elragadó tapétaminták és felnagyított fotók is díszítik, amik mind kihangsúlyozzák e művészek hitvallását.

Sok szekcióban találkoztunk kiállított könyvekkel is. Nagyszerű ötlet, mert ezeken keresztül közvetlenül is megbizonyosodhattunk arról, hogy a preraffaeliták óriási hatást gyakoroltak az illusztráció műfajának fejlődésére is.

A mozgalom második hullámában Rossettihez csatlakozott Edward Burne-Jones és William Morris is. Az ipari forradalom lélekölő gépesítettségével és tömegtermelésével szemben Morris fontosnak tartotta az esztétikus környezetet és a kézműves hagyományok felélesztését. Mint megtudtuk, ő indította el a képző- és iparművészet számos ágát felölelő Arts and Crafts nevű összművészeti mozgalmat, ami a szecesszió egyfajta angol megfelelője volt.

A preraffaelita művészeket foglalkoztatták a mindennapi angol valóság problémái, és a természetet is realisztikusan ábrázolták.

Meglepő naturalizmusukat és provokatív témáikat a közönség először kinevette. Egy évtized alatt azonban a preraffaeliták óriási népszerűségre tettek szert nemzetközi szinten is.

A Modern élet, illetve a Természethűség című szekciókban láthattunk példát a festményeken női emancipációra, gyermeknevelésre, de rácsodálkoztunk fizikai munkát végző, izmos apácákra és repedezett útburkolatra is.

A preraffaelita művészek a modern élet és a modern szerelem pszichológiai problémáit keresték a középkori történetekben is. Így jellemző, hogy fő műveik a szerelemről, a megcsalásról, a vágyról és a hűtlenségről szólnak.

Különösen megfogott Philip Hermogenes Calderon Megszegett eskü című képe, amelyen a kerítés mögött a férfi incselkedve nyújt a fiatal nőnek egy rózsabimbót, az új szerelem jelképét, mialatt jegyese megtörten áll a másik oldalon. Lábánál heverő nőszirom a gyász szimbóluma.

Rossetti és a második generációs preraffaeliták a szépséget keresték, és női portréikon már egy modern szépségeszmény jelenik meg. Sok esetben bibliai vagy mitológiai témájú képeiken is kortársaik, szerelmeik arcvonásai köszönnek vissza.

Rossetti Ábrándozás című festményén lélegzetelállító, ahogy Jane Morris elmerül a természetben. Zöld selyemruhája szinte egybeolvad a levelekkel. A kísérőszövegből megtudtuk, hogy ez a művész utolsó befejezett festménye, és az azonos című szonettel ez volt Rossetti utolsó „kettős műve”.

Személyes kedvencem az utolsó szekció volt, és nem csak azért, mert itt láthattam viszont a kiállítást is reklámozó híres festményeket. Bár meg kell mondjam,

önmagában is lenyűgöző élmény volt, amikor az utolsó terembe lépve szembe találtam magam a fél falat beborító Shalott kisasszonyával.

Waterhouse rendkívül sikeres festő volt, aki nagy méretű, akadémiai kiállításokra szánt vásznakra festette preraffaelita stílusú témáit. Ezen a remekművén Tennyson költeményét illusztrálja: Shalott kisasszonyát megátkozták, halál vár rá, ha elhagyja tornyát. Amikor azonban megpillantja Lancelot lovagot, nem törődve az átokkal elköt egy csónakot, hogy megtalálja a férfit.

A Mítoszok és legendák címet viselő szakasz azért is fontos és aktuális ma is, mert a középpontjában a modern női hősök állnak.

A 19. században a női politikai egyenjogúságért folytatott küzdelem miatt sokan úgy gondolták, hogy az erős és önálló nő veszélyezteti az erkölcs, a család és a társadalom rendjét. A preraffaelita művészek elsőként reflektáltak ezekre a félelmekre. Festményeiken az istennők és mitológiai hősnők igazi „femme fatale”-ként jelennek meg.

A kiállítás elsősorban azért ajánljuk, mert hihetetlenül lenyűgöző élmény szemtől szemben állni ezekkel a gyönyörű alkotásokkal, amiket korábban többnyire csak könyvekben, vagy a neten láthattunk. Másrész igazán hiánypótló tárlatról van szó, hiszen ez az első alkalom, hogy a preraffaelita mozgalom alkotásait átfogóan mutatják be Magyarországon.

A különböző témájú szekcióknak köszönhetően széleskörűen megismerheted az irányzatot. A bővített képcéduláknak köszönhetően sok festményről további érdekességeket is megtudhatsz. A versek, fotók és könyvek elhelyezése pedig nem csak sokszínűvé teszi a tárlatot, hanem a preraffaeliták művészi elveit is hangsúlyozzák.

A londoni Tate Britain múzeum egyedülállóan gazdag preraffaelita gyűjteményének közel száz lenyűgöző alkotását május 13. és augusztus 22. között nézheted meg a Magyar Nemzeti Galériában. Ráadásul a tárlathoz kapcsolódóan a mozgalom magyarországi hatását bemutató kísérőkiállítást is szerveztek Az utópia szépsége. Preraffaelita hatások a századforduló magyar művészetében címmel. Részletek a Galéria honlapján.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk