KULT

Gyilkolás, darabolás, erőszak volt a hobbijuk – a legnagyobb gonoszok a dokumentumfilmekből

Mi a közös Michael Jacksonban, Epsteinben, Robert Durstben és Ted Bundyban? Hát ez.


Az utóbbi években divat lett, hogy a dokumentumfilmek olyan ügyek nyomába erednek, melyekben az ügy végkimenetelét is befolyásolni tudják - akár az ügyre irányított reflektorfénnyel, vagy akár az igazsághoz való közelebb jutással. Hiszen egy-egy eljárás gyakran elakadhat valahol, és az erőforráshiány miatt egyszerűen elsikkad -

csakhogy egy komolyabb, nagyszabású dokumentumfilm képes hozni a további kutatásba belerakott munkaerőt és forrást. Nem beszélve arról, hogy a társadalom figyelmét is képes ráirányítani egy elhalt ügyre.

Ezek mögött az ügyek mögött legtöbbször egy olyan bűnöző áll, akinek a személyében egy igazi szörnyet vélünk felfedezni, és ezek a filmek nagyon pontosan elénk tárják ezeket az eltorzult személyiségeket, akiktől, valljuk be, az embernek a gyomra is felfordul. Ugyanakkor pszichológiai - és nem mellesleg: titkolt voyouisztikus - érdeklődésünk, igazságérzetünk sokszor nem hagy nyugodni nézőként, és úgy érezzük, nekünk is a nyomába kell erednünk ezeknek az elvetemült gazembereknek.

8. Kóla, Puska, sültkrumpli

Michael Moore Oscar-díjas dokumentumfilmjének alapját az 1999-es columbine-i középiskolai tömegmészárlás képezi - ugyanakkor a kérdésfeltevés és önmagában a cím (eredetileg: Bowling for Columbine, a két lövöldöző fiatal ugyanis bowlingozni ment a gyilkosság napjának reggelén) is túlmutat azon a két gyereken, akik puskát vettek a kezükbe. Moore-t az érdekli, hogyan került a kezükbe puska, s az Egyesült Államok máig húzódó fegyvertartási kérdésével foglalkozik arcpirítóan szemtelen, csak rá jellemző módon. Ki itt a féreg? A két tini, akiket bullyingoltak az iskolában és - természetesen nem jogos - bosszút álltak a megaláztatásaikért, vagy W. Bush, aki Moore szerint sok csúnya dolgot tett, s nem feltétlenül a saját országa érdekében? Mindenképp elgondolkodtató, bár sokszor hatásvadász doksi.

7. Madeleine Mccann eltűnése

Ebben az alkotásban sajnos nem ismerjük meg a tettes személyét, de ahogy a sorozat bemutatja a kislány eltűnésének történetét, egyre nagyobb undort érzünk egy olyan ember vagy szervezet iránt, aki képes egy ilyen kisgyermeket a szüleitől elrabolni. Gyakorlatilag a képzeletünkre van bízva a film végén a tettes kiléte - és a képzelet maga a legijesztőbb dolog, ahogy ezt rengeteg horrorfilm remekül ki is használja. A dokumentumfilm sejteti lehetséges pedofil-hálózatok létezését, és hasonló indíttatású bűntevőkre fókuszál, amivel az ember a sok részes sorozat végignézésével teljesen kiábrándul a világból, hogy olyan emberek egyáltalán élnek közöttünk, akik képesek gyermekeket bántalmazni és kihasználni. Sok ilyen film van, de ez egy kivételes igényességgel elkészített mű.

6. The Jeffrey Dahmer Files (2012)

Jeffrey Dahmer Amerika történelmének legbrutálisabb sorozatgyilkosa. 1994-ben hunyt el - egy börtöntársa agyonverte egy vasrúddal. Börtönbe kerülése előtt borzalmas dolgokat vitt véghez: nemi erőszak, kínzás, gyilkosság, feldarabolás, nekrofília és kannibalizmus szerepel a bűnlajstromán. Fiatal fiúkra hajtott, 17 áldozata volt. Történetének leghátborzongatóbb része, hogy áldozatai testrészeit otthon tárolta, majd a leleplezése után alig lehetett összerakni, mi kihez tartozik... Készült vele egy híres interjú is, melyben megpróbálta emberi arcát mutatni. Nagyjátékfilm is készült fiatalkoráról, ami szintén tanulságos: hol van az a pont, ahol még el lehet csípni - ha lehet - egy gyilkos hajlamú, mentálisan beteg személyt. Tinikorában talán már késő volt? - teszi fel a kérdést a nagyjátékfilm.

5. The Keepers

Az elképesztően izgalmas dokumentumfilm-sorozattal kapcsolatban nem áruljuk el, ki a vérgenyó, mert akkor elspoilereznénk a sztorit, de a lényeg, hogy a Making a Murderer és az Amanda Knox című remek dokumentumfilmek (az első sorozat) készítői állnak mögötte, ami már eleve feltételezi a színvonalat. Nem is csalódtunk:  The Keepers egy 50 évvel ezelőtt eltemetett, majd a jelenben felszínre kerülő történetet mesél el egy eltűnt apácáról, akinek feltételezett gyilkosságát többen a helyi egyházi főalakokkal hozzák összefüggésbe. Abúzus, titkok, összeesküvés-elméletek és bátor tanúk - a The Keepers okosan adagolja a feszültséget és az információt, szinte nagyjátékfilmes suspense-szel.

4. Beszélgetések egy sorozatgyilkossal: A Ted Bundy-szalagok

Aki egy kicsit is otthon van sorozatgyilkos-témában, az nem létezik, hogy még nem hallotta Ted Bundy nevét. A Netflix  sorozata szokatlan szemszögből közelíti meg minden idők egyik legtöbb áldozatot szedő sorozatgyilkosának portréját: a híres Ted Bundy-tapest, azaz a Ted Bundy-szalagokat és készítésük körülményeit veszi alapul, ugyanakkor elmeséli a gyilkos objektíve elmondható sztoriját is. A férfi figurája azért hátborzongató, mert a média és az érte "rajongó" fiatal hölgyek még szexualizálták is a kíméletlen mészárost, aki ugyan jóképűnek jóképű volt, de sokkal több pozitívum az intelligenciáján kívül nem mondható el róla. Maximum az ügyessége: képes volt megszökni elfogása után a börtönből, és annyi fiatal lányt gyilkolt meg "pályafutása" során, amennyi fizikailag és időkerete szempontjából csak lehetséges volt.

3. Az elátkozott: Robert Durst halálos élete

A főszereplő egy nagyon gazdag családba született milliárdos, egy ingatlanmágnás gyermeke. Robert Durst rengeteg bűntettet úszott úgy meg - többek között gyilkosságokat, amiben még a felesége eltűnése is benne van - hogy évtizedekig egyetlen börtönben töltött nap nélkül szabadon járt-kelt a világban. Sosem volt ellene megfelelő bizonyíték, amivel ki lehetett volna iktatni. Mindez akkora magabiztosságot adott főszereplőnknek, hogy még abba is belement, hogy forgassanak vele dokumentumfilmet, ennyire nem félt a lebukástól. És amitől ez a történet az egyik legerősebben sikerült nyomozós dokumentumfilm lett: maguk a filmesek buktatták le egy fatális véletlen által a bűnözőt, aki enélkül a film nélkül talán még mindig szabadon gyilkolászna. A film erőssége, hogy olyan fordulatos thrillerként működik, melyek csak a legnagyobb írók tollából kerülnek vászonra sok millió dollárból leforgatva - itt pedig valódi megtörtént események adnak olyan fordulatokat, mintha csak kitalálva lennének. Hitetlenkedve ülünk a képernyő előtt, hogy a gonoszság és a magas intelligencia párosulásával milyen gaztetteket lehet hosszú éveken át titokban tartani a bűnüldöző szervek előtt.

2. Neverland elhagyása

Ez volt az a dokumentumfilm két éve, amely képes volt arra, hogy megváltoztassa egy híres, sokak által rajongott énekesről kialakult képet. Ezáltal azt is elérte, hogy a világsajtó hosszú heteken át főoldalon foglalkozott a kérdéssel. Nem mást állít a film, minthogy Michel Jackson egy pedofil szörnyeteg volt, aki sokak életét tette tönkre még gyerekkorában úgy, hogy az illetőnek fogalma sem volt arról, hogy valami rossz dolog történik vele - mégis, az áldozatok életét és lelkét szépen lassan belülről rohasztva, a trauma lassú munkálódásával megtörte. A film azzal ütött, hogy két ilyen áldozat, felvállalva a nyilvánosságot őszintén és alaposan beszámol a Jacksonnal közös történetükről, amit a néző elborzadva és kétkedve néz. A hosszú és igényes doksit nem lehet leállítani, ha az ember nekiveselkedik megnézni. A két áldozat, mára felnőtt férfi rezignált hangon mesél olyan részleteket magukról, melyeket egy kamera jelenlétében senki sem mond el szívesen magáról az egész világ előtt. A filmben pedig szép lassan kirajzolódik előttünk egy igazi szörnyeteg képe. A néző döbbenettel figyeli, hogy ezt hogy lehetett így megúszni évtizedeken át - és hogyan lehetett a nyilvánossággal az ellenkezőjét elhitetni, miszerint Jackson csak "nagyon szereti" a gyerekeket, hiszen egy gyermeklelkű művész. Mindenki döntse el maga, hogy mi lehet az igazság.

1. Hatalom és perverzió: A Jeffrey Epstein-sztori

Míg Michael Jackson esetében sajnáljuk is egyben magát a főszereplő személyt, ez Epstein esetében már nem így van. A felvételek egyértelműen egy visszataszító, pszichopata személyt mutatnak be, akitől pont akkor fordul fel az ember gyomra a legjobban, amikor gátlástalanul, cinikus félmosollyal belehazudik a kamerába, ezen keresztül pedig az arcunkba, miután a saját szemünkkel látjuk, hogy bizonyíthatóan egy pedofil hálózatot működtetett és kiskorúakat kényszerített szexuális együttlétekre és prostitúcióra. Ahogy ez Michael Jackson esetében is, itt is a pénz és a magas körökben fenntartott kapcsolatok, tehát a hatalom az az eszköz, amivel a valódi felelősségre vonást hosszú évtizedeken át el tudja kerülni a bűnös. Ahogy haladnak előre a részek, egyre jobban a mélyére látunk a hidegfejű milliárdos tettei mások életére gyakorolt következményeinek, annak, hogy hány lánynak siklott félre az élete attól, hogy egy tudatos gonosztevő szexrabszolgát csinált belőlük.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk