Gryllus testvérek: Zeneileg és gondolatilag is egy húron pendülünk
Gryllus Dániel és Vilmos az egyik legismertebb zenész testvérpár Magyarországon. A Kaláka tagjaiként a mai napig országszerte koncerteznek, de önállóan is sok helyen találkozhat a nevükkel a közönség. Mindketten alapemberei a Művészetek Völgyének, ahol az egyik legnépszerűbb helyszín, a Kaláka Versudvar társ-házigazdáiként tíz napig szinte folyamatosan színpadon vannak. Az idei fesztivál kevesebb mint két hét múlva kezdődik, ennek apropóján beszélgettünk népzenéről, versmegzenésítésekről, az Égbőlpottyant mesékről és sok minden másról.
– Mi az első élményetek a Művészetek Völgyéből, mit jelent számotokra ez a fesztivál a többihez képest?
Vilmos: Én ott voltam már a legelső alkalommal is, mert Márta Istvánnal osztálytársak voltunk általános iskolában, és mellette jó barátok is. Magától értetődött, hogy amikor belefogott ebbe az új dologba, összeszedte a hozzá közel állókat, hogy csatlakozzanak. Persze akkor még sokkal kisebb léptékű volt az egész, alig egy-két színpad működött, aztán az idő múlásával annak is tanúja voltam, ahogy egyre inkább kinövi magát.
Dániel: Gyakorlatilag a második évtől kezdve már a Kaláka is játszott, hol ilyen, hol olyan helyszínen és felállásban. Egyszer még a legjobb előadás díját is elnyertük a „Hegyi beszéd” templomi koncertünkkel.
V: Játszottunk a templomban és még egy disznóól mellett is, varázslatos hangulata volt ezeknek a kis helyszíneknek. Aztán jött az érdekes fordulat, amikor udvarosodott a fesztivál, először létrejött a Palya-udvar, majd a Kaláka Versudvar és sorban a többi. Innentől sokkal izgalmasabb programokat láthatott a közönség, hiszen mindenki a saját kis világát sűrítette bele az udvarába. Ráadásul a központi szervezők válláról is sok terhet levett a váltás.
D: Ennek köszönhetően a fellépői kör is szélesedett, hiszen volt ugyan Márta Pistának elég széles rálátása kulturális életünk egészére, de az irodalommal és a költészettel Lackfi János és mi, a jazzel pedig Harcsa Veronika azért csak jobban képben van, hogy csak két példát említsek. Így csomó olyan produkció is odakerült, ami enélkül aligha kaphatott volna teret. Ráadásul a fesztivál karaktere ezzel alapvetően nem változott meg.
– A Kaláka Versudvar mennyivel lett kiforrottabb a fennállása óta?
V: Nagyjából azonos programmal működik azóta is, hiszen akkor mindjárt elég jól ki lett találva. Vannak egyrészt a különböző költészeti programok, improvizációs gyakorlatok Lackfi János vezetésével, illetve a zenés versimpró, ahol zenészek is bekapcsolódnak egy-egy vers és népdal újraértelmezésébe. A gyerekprogramok is már kezdettől fogva nagy teret kapnak, nagyjából ugyanabból a körből merítve. Ami viszont hangsúlyosabb lett, azok az esti programok. Egyre több olyan zenekart hívunk meg, akik valamilyen formában versekkel foglalkoznak. Régebben ezek szinte mind folkos-akusztikus stílusúak voltak, manapság viszont már sokkal eklektikusabb a mezőny. És még egy dolgot ki kell emelni: talán harmadik éve, hogy minden este a koncertek után közös népdaléneklést tartunk a közönséggel.
D: Ez Rosonczy Kovács Misi érdeme, aki összeállította a Felsütött a nap az égre című népdalkötetet, ennek alapján kezdtük el az éneklést a Kaláka-udvarban. Most már a karaoke-változata is megjelent, így még könnyebben bekapcsolódhat, aki szeretne. A szöveget képernyőről lehet olvasni, a kíséretet pedig autentikus népzenészek adják. Szerintem ez egy fantasztikus dolog, és bár nemrég jelent meg, már nagyon sokan szeretik.
– A Kaláka Fesztivált mennyire más jellegű kihívás megszervezni, mint a kapolcsi udvarotok programját?
D: Az utóbbiért nekünk főleg kulturális értelemben kell kiállnunk, a fesztiválért viszont minden tekintetben én és munkatársaim vagyunk felelősek, a finanszírozástól a helyszínek biztosításán át az adminisztrációs feladatokig. A Kaláka Egerben mára már összművészeti fesztivál, míg a versudvarban végig a költészet, a zene, és ezek együttélése a téma.
– A versmegzenésítéseknél a klasszikus, vagy a kortárs költészet áll közelebb hozzátok?
D: Szerintem nincsen ilyen vízválasztó.
V: Nyilván bizonyos műfajokkal azért ritkábban kísérletezünk, többnyire olyan verseket szoktunk elénekelni, amelyek kötött formában íródtak és rímelnek is. Van egy csomó olyan ága a kortárs költészetnek, például a hangköltészet, ami nekünk kevésbé testhezálló. A klasszikus vonalról viszont igyekszünk minél több költő verseit beépíteni a műsorunkba.
D: A könyvnyomtatás elterjedése előtt a költészet kizárólag énekelt formában jelent meg. Olyan versek születtek, amelyeket eleve eléneklésre szántak. A verseskötetek megjelenésével ez kicsit megváltozott.
Ez Kapolcson, a zenés versimpró során különösen kapóra jön, még egy lemezt is kiadtunk az eddigi legjobbakból Hej Kapolcsról fúj a szél címmel.
– A költészet mellett a népzene is kezdettől fogva a szívügyetek. Mit lehet tenni szerintetek azért, hogy a XXI. században is megmaradjon és meg tudja szólítani a fiatalokat?
D: Ez a megszólítás-dolog érdekes kérdés, hiszen régebben egyszerűen énekelték a dalokat, tanulták egymástól. Az utóbbi száz évben, a hangrögzítés megjelenésével viszont radikálisan megváltozott az egész.
Ezt a folyamatot például az említett karaoke-lemezünk is elősegítheti. Nem hiszem, hogy a műfaj megállt volna egy bizonyos statikus pozícióban, amit meg kell őrízni és kész. Megboldogult Halmos Béla barátom mondta mindig, hogy a hagyományt nem kell ápolni, mert nem beteg. A lényeg, hogy énekeljünk minél többet, akár a modern technika eszközeit is bevonva.
V: Mi azért nem nagyon mentünk a korszellem után, nagyjából ugyanazt játsszuk ugyanolyan stílusban, mint a megalakulásunk idején. Ehhez értünk és azt tapasztaltuk, hogy ezzel a hozzáállással, lelkülettel tudjuk megfogni az embereket. Persze mindig akadnak olyan dolgok, amelyek az ember útjába kerülnek. A Fishing on Orfű fesztiválon például a Rackajammel közösen léptünk fel, én pedig elektromos gitáron is játszottam, amire azért elég ritkán van példa. De ez sem a korszellem jegyében történt, sőt éppen ellenkezőleg: Ferenczi Gyuriéknak kezdettől szívügyük az amerikai stílusú blues és régi vágyuk volt, hogy kipróbáljak egy olyan elektromos gitárt, ami akkor készült, mikor az akusztikus és az erősített zene még épphogy csak kezdett elválni egymástól. Tehát lényegében ezzel is a gyökerekhez nyúltunk vissza.
Kaláka koncert a kaliforniai Tarzanában, idén áprilisban (teljes felvétel):
– Hogy emlékszel vissza azokra az évekre, amikor a tévében szerepeltél?
V: Nagyon szép időszak volt, különösen 1991 és '95 között, amikor az Égbőlpottyant mesékkel heti szinten jelen voltam a képernyőn. Persze utána még jó ideig ismételték, de új részek elkészítésére már nem kaptunk lehetőséget. A műsor koncepciójában az volt a legjobb, hogy direkt esti mesékre fókuszáltunk: olyanokra, amit a gyerek megnéz és meghallgat, ettől megnyugszik, majd elmegy aludni. Nem voltak bennük se konfliktusok, se nyitva hagyott kérdések, a lecsendesítésre helyeztük a hangsúlyt.
Én voltam ugyebár a zenei mindenes, egy bizonyos állandó mondatom, az "Á, dehogy!" pedig valósággal szállóigévé vált. Komoly országos ismertséget is köszönhettem neki,
Erre az ismertségre építkezve tudtam aztán kiadni a lemezeimet és megmaradni a köztudatban.
Két rész az Égbőlpottyant mesékből:
– Vágytál vissza bármikor is a képernyőre?
V: Ez elsősorban nem vágyakozás kérdése, az akkor nagyon jó volt, most viszont más dolgokból tudok meríteni. Mindig akadt valami, ami tovább lökte a személyes ügyemet. De természetesen ha megkeresnének, hogy csináljunk újra valamit a televízióban, én személy szerint nagyon szívesen vállalnám. Nem feltétlenül ugyanazt, hiszen a környezet és mi se vagyunk már ugyanolyanok, de valamit biztosan ki tudnánk találni. Levente Péterrel a mai napig tartjuk a kapcsolatot, bár már jó ideje nem dolgozunk együtt, a barátságunk viszont töretlen.
– Milyen élmény számotokra testvérekként egy zenekarban játszani? Mindig megtaláltátok a közös hangot, vagy akadnak időnként nézeteltérések kettőtök között?
D: Szerintem számunkra a zenekarban nagy előny, és a zenekar számára is az, hogy nagyon együtt vagyunk, zeneileg és gondolatilag is. Hogy vannak véleményeltérések az élet egyéb dolgaiban, az természetes, de a közös hangot megtalálni sose probléma.
V: Volt 15 olyan év is, amikor nem játszottunk egy zenekarban, de akkor is zenéltünk együtt: öt különböző lemezt vettünk fel közösen ebben az időszakban, és Dani persze muzsikál az összes akkori – és későbbi – gyereklemezemen is. Szóval a zenében nagyon egy húron pendülünk.
– Mit emelnétek ki a Kaláka Versudvar idei programjából?
D: Ami a mi dolgainkat illeti, nagyon örülök, hogy műsorra került a Kosztolányi estünk Máté Gáborral, a hagyományos József Attila-est keretében elhangzik a Ferenczi Gyuriékkal közösen készített lemezünk, az Ünnepi szonettkoszorú, vendégünk lesz Nyáry Krisztián, akivel az Így szerettek ők című könyve és a mi új Szeretlek című albumunk alapján állítjuk össze az est programját. Idén is lesz kívánságkoncert, amin a korábbi Kaláka tag Huzella Péter is velünk muzsikál. Meg persze kiváló gyerekprogramok, Lackfi Jani versimprói, népdaléneklés... Legszívesebben mindent kiemelnék.
V: Én annak is nagyon örülök, hogy Galkó Balázzsal idén is együtt "józsefattilázhatunk", meg annak, hogy a Rackákkal – és a Telecasterrel – eljátszhatom majd Kiss Anna verseire írott dalaimat. A gyerekkoncertek közt pedig ott lesznek egyik délelőtt a biciklizős dalok is. Ez a program itt – a sok éves kapolcsi hagyomány szerint – két részből áll: az első egy óra közös biciklizés a faluban, a második pedig egy óra közös éneklés a Kaláka Versudvarban.
Ha tetszett az interjú, oszd meg ismerőseiddel:
