KULT

Gosling félisten, Emily Blunt csodás és még humoros is, de mégis valami hiányzik – A kaszkadőr

Lehet, hogy velem van a hiba. A héten meglepődtem a heti új akciófilmen (Maga a pokol), hogy milyen szórakoztató lett, erre most megijedtem, hogy a várva-várt A kaszkadőr mennyire feledhető. Pedig minden mutatónak a pozitív oldalon kellene lennie, mégis valami hiányzik. De mi?
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2024. április 30.



Nagyon vegyes érzéseim vannak A kaszkadőrrel kapcsolatban. Egyrészt sokkal viccesebb filmre számítottam, másrészt jóval látványosabb kaszkadőrmutatványokat vártam.

Egész végig azon gondolkodtam, hogy mennyivel jobb lett volna, ha tényleg megcsinálják a filmben lévő trükköket, majd jött a vége-főcím, és megmutatták, hogy márpedig valóban megcsinálták őket.

Ekkor egészen más irányba kezdtem elmélkedni. Kár érte, hogy nem volt sokkal viccesebb film, és még nagyobb kár, hogy a kaszkadőrmutatványokat „túltisztították”. Minden túl steril és CGI-hatású volt.

Mire gondolok? Amikor számítógéppel annyira átdolgozzák az amúgy felvett mutatványokat, hogy már szinte nem is az eredeti produkciót látjuk, csupán a bájtok és a bitek esnek le a vászonról.

Pedig ott volt a hatalmas potenciál: szerethető színészek, profi kaszkadőrök, akik láthatóan imádják a szakmájukat, és a humor is szórakoztató.

Mert A kaszkadőr tényleg egy "romantikus" film, csak nem Emily Blunt a szerelem tárgya, hanem a hollywoodi kaszkadőrszakma. Érződik, hogy mennyire figyeltek erre a filmre, minden tizedik percben van valami látványos akciójelenet. Sokkal jobban kellene szeretnem ezt a mozit, de valahogy túl tiszta.

Mintha egy mesevilágban játszódna. Történetünk szerint Colt Seavers (a félisten Ryan Gosling) egy jólmenő kaszkadőr, karrierjének csúcsán, amikor úgy gondolja, nem tud hibázni. Csapja a szelet az éppen aktuális forgatáson az operatőrnek, Jodynak (Emily Blunt), aki viszonozza Colt érzéseit. Ám a kaszkadőr hibázik, és egy komoly baleset miatt kiesik a munkából 18 hónapra. Ez idő alatt teljesen magába fordul, és elmar magától mindenkit. Az unalmas mindennapokba ekkor érkezik egy hívás Sydney-ből.

Egy régi barátja, Gail (a Ted Lassóból ismerős Hannah Waddingham), a jólmenő producer hívja, hogy szükség van rá, és Jody kimondottan őt akarta.

Természetesen ez utóbbi nem igaz, Jody még mindig haragszik főhősünkre, de karizmájának köszönhetően Gosling maradhat a produkcióban, mert a címszereplő sztár Tom Ryder (Aaron Taylor-Johnson) eltűnik. Gail elküldi a „feláldozható” Coltot, hogy megtalálja a film sztárját, természetesen össze-vissza bonyolódik a történet, még a karakterek is felhívják rá a figyelmet, amolyan „deadpoolosan”, hogy ez milyen túlbonyolított történet.

Miközben Colt nyomoz, természetesen kaszkadőrmutatványok hadával színesíti a kalandját. Például ne gondoljuk, hogy Tom Ryder otthonába Colt az ajtón át fog besétálni. Felmászik hátulról a garázs felett, felhúzódzkodva egy magas peremen, majd megtámadja Ryder barátnője (Teresa Palmer) egy katanával. Mintha egy véletlen-generátor dobott volna Gosling elé egy nindzsát. Ebből is adódik a furcsa „mesefilmes” hangulat, nem reális és logikus az egész. Colt tízpercenként szerez látszólag szörnyűbbnél-szörnyűbb sérüléseket buta mutatványok közben. Sokkal durvábbakat esik, mint ami miatt az elején 18 hónapra kidőlt, de most csak feláll, és csak leporolja magát. Nem használják ki a gerincproblémáit sem, igazából Colt egy tökéletes kaszkadőr, aki mindent túlél, szinte halhatatlan.

Itt is érezni, hogy az igazi szerelmi szál a rendező és a veszélyes kaszkadőrmutatványok között van.

Több filmes rekordot is megdöntöttek az alkotók a forgatás alatt: egy kocsit nyolc és félszer megpörgettek, valamint az utolsó nagyjelenetben egy hatalmasat ugrattak egy kocsival, amely szintén rekordot jelentett. David Leitch kaszkadőrkoordinátorból lett rendező, és ez a mozi az ő szerelmes levele, ódája, hősi balladája eredeti szakmája iránt. Egy szerencséje van a rendezőnek, hogy Ryan Gosling játssza a főszerepet, aki elviszi a hátán az amúgy elég kétes forgatókönyvet és a véletlenszerű, meseszerű cselekményt.

Bevallom, picit elfogult vagyok, Gosling a kedvenc színészeim egyike, akit minden szerepében imádok. Még az Ifjú Herkules összes részét is láttam, pedig az elég celluloid-szemét, vagy a szörnyen vontatott Csak Isten bocsáthat meg-et is többször láttam miatta. Emily Blunt pedig gyönyörű és működik a kémia Gosling és közte.

Aaron Taylor-Johnson nagyon vicces a nagyképű filmsztár szerepében. Itt is visszaköszön a „nem komolyan vehetőség”:

Taylor-Johnson olyan ripacsot játszik, mint Robert Downey Jr. a Trópusi viharban és róla is mindenki elhiszi, hogy mennyire zseniális színész.

Pedig egy igazi pojáca, akit bármikor hülyére lehet venni. Kiemelném még Hannah Waddinghamet mint a negédes producert, aki mindenkinek nyalizik, de első számú célja csupán pénzszerzés bármi áron. Teresa Palmernek, aki Tom Ryder barátnőjét alakítja, van a már említett nagyon humoros és mutatványokban gazdag harcjelenete Goslinggal. Winston Duke pedig egy nemzeti kincs. A Fekete párduc M’Bakuja itt is megvillantja humorista vénáját, impresszív fizikai méretei mellett.

A kaszkadőr egy feldolgozás. Az idehaza kevésbé ismert, Amerikában viszont klasszikus, 1974-es The Six Million Dollar Man sorozat főszereplőjének Lee Majorsnak, egy kevésbé ismert 1981-es azonos című (The Fall Guy) sorozata ihlette A kaszkadőrt.

Drew Pearce írón kívül az eredeti tévésorozat íróját Glen A. Larsont is megnevezik írói kreditek között.

Mondjuk sok köze nincs ahhoz a történethez, maximum témájában. Ott ugyanis a kaszkadőr esténként lecserélte a szakmáját, és fejvadászként kereste kenyerét, alkalmazva trükkjeit, mert a mozikarrierje lassan indult be. Lee Majorsnak van egy nyúlfarknyi cameója is az új filmben. Az operatőri székben Jonathan Sela ül, ő David Leitch állandó alkotópartnere, A gyilkos járatot, a Deadpool 2-t és a John Wicket is együtt forgatták.

A látványvilág, mint említettem, rajzfilmes, minden letisztult, kicsit steril, a zene főleg klasszikus rockszámokból áll, az akció működik, látványos, még ha Colt többször meg is halt volna a film folyamán. A humor is abszolút működik a film felétől. Kicsit lassan indult ugyan be, de kaszkadőrmutatvány ott is volt bőséggel, csak hiányzott kicsit a későbbi kegyetlen komédia.

Ami még nagyon tetszett, hogy mennyire pontosan megmutatták, mekkora káosz egy filmforgatás.

Hogy milyen nyomás van a fiatal elsőfilmes rendezőnőn, hogy néha a producerek orruknál fogva irányítják, és igazából csak ezért veszik fel őket, mert könnyen befolyásolhatók. Milyen az, amikor egy tapasztalatlanabb rendezőt odatesznek egy több százmilliós produkció élére, és vagy sikerre viszi, mint A vasember első részét Jon Favreau, vagy hatalmasat bukik, mint Chloé Zhao az Örökkévalókkal.

Nagyon pontos A kaszkadőr a filmes hierarchia és belső kapcsolatok bemutatásával, azzal, hogy mennyire nem értékelik az amúgy életüket is kockáztató szakembereket – még kaszkadőr-Oscar sincs. Tehát sokkal jobban kellene szeretnem A kaszkadőrt, mint amennyire sikerült.

Gosling nagyon jó, a film a második felétől kimondottan vicces a film, és a mutatványok néha tényleg lélegzetelállítóak.

Valahogy mégis úgy átfolyik az emberen, hogy mire hazaértünk, komolyan el kellett gondolkodnom, hogy pontosan mi is volt a cselekmény. A gyilkos járat is hasonló cipőben volt 2022-ben, de az a David Leitch-produkció szerintem sokkal egyedibbre és maradandóbbra sikerült, mint A kaszkadőr. Ami nagy kár, mert az sem volt egy klasszikus.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk