KULT

Glóriától a dominaszettig, a szivárványtól a hibátlan éneklésig – volt minden a Sziget Fesztivál ötödik napján

Vasárnap először érkeztem úgy a Szigetre, hogyha nem vigyázok, talán minden órában erősen rágnom kell a körmömet, hogy vajon mikor kit és hol nézzek meg, mert annyi jó lehetőség van, a voksomat végül a két legnagyobb színpad mellett tettem le.


Mire beértem, Becky Hill már a koncertje harmadánál jár, nem is siettem igazán, számomra Becky Hill “nem egy valós személy”, csupán egy jelenség, aminek valamelyik permutációja felbukkan a nap bármelyik szakában a Rádió 1-en, ezen kívül a világmindenség másik szegletében nincs térbeli fogalma. Tévedni nem is tévedhettem volna nagyobbat, ugyanis a brit The Voice első évadának egykori elődöntőse nem úgy tűnt, mint aki döntetlenre játszik.

“Ezt is ismerem” - hangzik mellettem a bennem is megfogalmazódott mondat, és valóban, Becky Hill tele van slágerrel, méghozzá olyannal, ami nagyon nagy színpadokon is tele van élettel, na meg olyan énekléssel, hogy rendesen kapaszkodni kellett a közönségnek is, hogy hogy lehet mindezt bírni már délután 5 magasságában levegővel.

“A világ legnagyobb fesztiválja” - mondta két dallal a vége előtt az énekesnő, majd rézfúvós társaival úgy bekezdte a napot, hogy aggódni kezdtem, mások hoznak-e ehhez hasonló szintet.

Az Editors legnagyobb baja az, hogy nálánál is királyabb bandákkal egyidőben született, mert a Kasabian bizony Kasabian, de ezt a hasonlatot még 15 másik zenekarig lehetne sorolni. Ez viszont a Szigeten mit sem számított, Tom Smith és a zenekara hozta a kötelezőt, a klasszikusok szépen működtek, de a koncert első felében nagyon nagyon jót tettek a bulinak olyan sújtások is, mint a Sugar.

Az est számomra legjobban várt bandája a dublini Fontaines DC volt. A zenekar 11 nap múlva hozza ki a Romance névre hallgató új lemezét, ezt pedig a közönség azon részét, akik a klasszikusokra vártak, teljes pofátlansággal hagyta figyelmen kívül. Egyből a címadó (még meg sem jelent) dallal kezdés, utána pedig több ponton előkerült a szemérmetlen újvonalasítás. Grian Chatten pedig egy valódi poszt punk szupersztár, aki azon kevesek egyike, akinek még jobban is áll, hogy körülbelül 9 szót mond összesen a teljes koncert alatt a mikrofonba, konferálás gyanánt.

A Fontaines úgy nőtte ki magát megkerülhetetlen tényezővé, hogy közben önazonos tudott maradni, az a pofátlanság, hogy a legjobb számokat pedig nem a végére hagyják, az pedig egy csillagos ötös a részemről. Ugyanis az utolsó két szám a Favourite, na meg a Starbuster, amivel ki is jelentették, hogy szinte biztosak abban, hogy a Romance a banda következő monstruma lesz.

“Mert ki, majd a Sam Smith”? - szintén egy elcsípett beszélgetés még a Liam Gallagher koncert végéről, ahol a fantáziámra bízott kontextus a színpad előtti terület megtöltését latolgatja. És valóban, szemmérték alapján Sam Smithen voltak az talán a legtöbben az idei Szigeten, akinek a jó 80 percében pedig minden megtörtént. A világ összes vetkőzése, twerkelő nők, még többet seggrázó férfiak, minden szám ezredmásodpercig tervezve mindenki részéről, illetve maga a frontember, akinek a hangjára valóban semmi panasz: tisztességgel a magasak, a mélyek, minden sikerült az énekesnek, aki inkább egy nagy egész része volt, mintsem az, hogy egy one-man-showt láttunk volna.

Egy olyan produkciót láthattunk, ahol egy percig sem állt le az élet: a legtöbb blokk és a legtöbb szám egymásból fakadt, levegővételt nem hagyva senkinek, néha olyan váltásokkal, amiért 1980-ban Balatonon a Helka diszkóban már megverték volna a lemezlovast, de mit sem számított ez.

Amennyire szkeptikusan érkeztem, annyira be is bizonyította Sam Smith és a csapata, hogy ők bizony headlinerek, és abból is a csúcskategóriás verzió, akit a világon most azonnal bármelyik színpadra felrakva sem tűnnének kisebbnek.

Az énekes pedig öltözött, fura rendőrcsávóból szivárványos “akármibe”, a mellényből dominaszettbe, volt itt estélyi, a végére pedig egy teljesen sátáni, ördögszarvas szőrmés hacukában díszelgett az énekes. “Hú b*meg az Origónak lesz dolga” - hallatszik a távolból egy ismét feljegyzést érő mondat, ami annyiban takarhatja is a valóságot, hogy ez a produkció minden pillanatában élvezhető volt, és semmilyen formában nem lehet róla azt mondani, hogy visszafogott lett volna. Sam Smith pedig megmutatta minden headlinernek, hogyan is kell kiállni több tízezer ember elé.

Minden évben találkozunk olyan kommentekkel, ahol a rockzenét hiányolják, ugyanakkor az Editors és a Fontaines mellé ma még a nagyérdemű kaphatott a Dead Poet Societyből is, akik 4 hónapja jártak Budapesten, fura is a gyors visszatérés, amit meg is említenek. Pedig sokkal-sokkal többen vannak az akkori koncertjükhöz viszonyítva, pogótól kezdve crowdsurfig minden megtörténik, aminek egy ilyen bulin elő kell fordulnia.

Jack Underkofler egyébként a modern rockzenélés legeslegalulértékeltebb hangja, akinek minden kijön egy koncerten, valahogy az áttörő siker többedjére nem jön el nekik, pedig mind dalok, mind élő produktum tekintetében jó szívvel ajánlanánk mindenkinek.

Ez egy tökéletesen olyan nap volt, ahol egyetlen rossz dolgot nem tudnék mondani egyetlen fellépőről sem, ezt pedig a Sziget booking-mesterei valószínűleg ugyanígy érezhetik nyugovóra térve. Főleg abban a tudatban, hogy az utolsó napon érkezik Fred Again, Skrillex és még Four Tet is, akik az elektronikus zene történelmét egyik percről a másikra rúgták fel tavaly a Coachellán. Mindhárman külön időpontban lesznek, még akár arra is van esély, hogy a valóban jelentős, önmagát mémből OMG TBA-nak nevező (To Be Announced - a Coachella törölt headlinere után már szándékosan nem is jelentették be magukat, hanem felléptek TBA néven) triumvirátus önfeledten, több órán át együtt zenéljen, több színpadon is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk