KULT

Gerdesits Ferenc: Az emberek nagy részét csak a tartalmatlan, tömény baromság érdekli

A Quimby dobosával politikai korrektségről, szókimondásról és az intelligens humor visszaszorulásáról beszélgettünk saját zenekara, a Marlboro Man új lemezének apropóján.


Zene süketeknek címmel a közelmúltban jelent meg a Marlboro Man új nagylemeze, ami továbbviszi a zenekarra jellemző társadalomkritikus, kíméletlen őszinteséggel odamondó vonalat. Megkapják a magukét a diktátorok, a szervilis rendőrök, a vallás álarca mögé bújt képmutatók, az "elnyomásban önként és szívesen élő emberek", és még sokan mások.

Ennek kapcsán kérdeztük a dalszerző-frontember Gerdesits Ferencet, aki nem mellesleg 25 éve a Quimby dobosa is. Így természetesen szóba került a nemrég bemutatott Plusz-Mínusz koncertfilm fogadtatása, valamint az is, kitűzték-e már a következő nagyobb projektjüket.

– Miért szabadultál meg az emblematikus szakálladtól és váltottál bajuszra?

– Tulajdonképpen ez is emiatt a hülye járvány miatt történt. A feleségem mondta, hogy nagy szakáll esetén nem elég biztonságos a maszk, úgyhogy tavasszal levágtam. A következő kliphez, a Csúcsonhoz amúgy is "úriember" bajuszt terveztünk, olyan félig leborotváltat, mint amilyen annak a büdös tapló Lukasenkónak is van.

Aztán a Seggnyaló című szám videójában már Escobar-bajusz volt az image, de azt nem vállaltam a forgatás után, úgyhogy megborotválkoztam és rájöttem, hogy 11 éve nem láttam az arcomat. De megnyugodtam, nem vészes a változás, hogy mi lesz, az meg eldől majd. Most épp csemegebajusz. Szerintem jó szórakozás váltogatni az arcszőrzeteket, nem is értem, hogy mások miért nem teszik, némely ember jól tenné, ha inkább eltakarná a pofáját.

– Közel 30 éves zenekar a Marlboro Man. Milyen szakaszokra bontanád ezt, mik voltak a legjobb pillanatok és a legnagyobb hullámvölgyek?

– Valóban, idén szilveszterkor leszünk 30 évesek, és talán ezért, talán a kényszerű tétlenség miatt elég sokat gondolkodom a múlton. A járvány miatt kaptam egy ízelítőt, hogy milyen a nyugdíjas élet és nem mondhatom, hogy készen állok rá. Az első néhány évünk nagyon jó volt, nemcsak azért, mert fiatalok voltunk, hanem mert akkor még azon zenekarok közé tartoztunk, akik számítanak. Felléptünk a legtöbb fesztiválon, rendszeresen játszottunk budapesti klubokban, az FMK volt a törzshelyünk, egyszóval benne voltunk a sűrűjében. Jártunk vidékre is, de ott valamiért az egyértelműbb, "vonalasabb" rockzenét szerették, nem nagyon voltak vevők a szövegekre sem. Szántó Faszi szerint inkább csak féltek tőlem, de bevallom, nem gondoltam rá, hogy egy hadonászó, ugráló, lóhajú, szakállas, félrészeg ember, beszólós szövegekkel ijesztő lehet. Bár ki tudja?

Néhány év múlva a fő zeneszerző, Selmeci Basstard Péter kilépett, így az első két album után sokáig nem írtunk dalokat, nem készítettünk felvételeket. Tulajdonképpen csak jól akartuk érezni magunkat és ez sikerült is, sajnos nemigen voltak józan koncertjeink. 1995-ben pedig beszálltam a Quimbybe, és úgy gondoltam, hogy nekem inkább a dobolásra kéne koncentrálnom, minthogy ordítozzak a színpadon, ezért sajnos a Marlboro Man másodlagos lett.

Utólag azt mondom, hogy ez hatalmas hiba volt, a dobolás meg a Quimby persze oké, de sokkal tudatosabban kellett volna vinni a Marlboro Man-t is. Persze így is jól szórakoztunk, de a zenekar megsínylette. Nagyjából a felállás is mindegy volt, koncerteztünk hárman is, de előfordult, hogy heten álltunk színpadra.

Új anyag csak 2003-ban jött ki, majd folytatódott az önpusztítós, whiskygőzös időszak, úgy 2012-ig. Akkor megjelent az általam nagyon szeretett Kakasütés album, ezen ismét a Basstarddal dolgoztunk, de főleg ketten. Volt, aki el sem jött a próbákra, felvételekre és olyan is, aki meg sem hallgatta a kész anyagot. Így a felállás átalakult, olyan zenészek kerültek a zenekarba, akit el tudták és el is akarták játszani az új műsort, valamint nem az önpusztítás volt az elsődleges céljuk. Az újabb, progresszív számok viszont nem annyira jöttek be a rajongóknak, akik inkább továbbra is a régi, "mocskostrógeres" dalokra vágytak, úgyhogy azóta visszatértünk a suttyórock vonalhoz.

A teljes új album és az egyik friss klip róla:

– "A szövegek jól tükrözik azokat a dolgokat, eseményeket a közelebbi és távolabbi világból, amik felbasznak" – nyilatkoztad az új lemezről. Mondhatjuk, hogy gőzkieresztő szelep számodra a dalszerzés?

– Akár felfoghatjuk annak is, tényleg az inspirál, ha valami nagyon zavar vagy dühít. Kifejezetten jól esik a szövegek éneklése közben azokra gondolni, akik ezt kiváltották belőlem. Természetesen nem szeretném megnevezni ezeket az embereket, mert a hallgatók is nyilván rendelkeznek ilyen tapasztalatokkal és meg kall adni nekik azt az örömöt, hogy a saját antihőseiket, "kövér patkányaikat" gyalázzák. A jelenlegi világ bőven tartogat témákat, a már-már idiótaságig elmenő politikai korrektségtől az életünkbe számomra teljesen elfogadhatatlan mértékben beleavatkozni kívánó vallásig. Eleve a korrektség és a politika összeférhetetlen, politikában nincs korrektség, mint ahogy korrekt politikus sem létezik. Ha egy politikus korrekt lenne, akkor fejbe lőné magát, tehát nem létezne. Tudom persze, hogy ez a kifejezés nem pont ezt jelenti, de akkor is irreális.

A 2000-es években erőltetett polkorrektségnek köszönhetjük szerintem azt a rengeteg kirekesztő, sérült balfaszt, akik ezeket a gátlástalan, emberi mivoltukból kifordult vezetőket megválasztják világszerte. És amíg a világ egyik részén például a gendersemleges wc-k létjogosultságáért vagy azok ellen megy a szájtépés, addig máshol a saját hatalmuktól és vélt nagyságuktól teljesen megrészegült, kicsit sem korrekt politikusok emberek millióit nyomják el, tiporják lábbal, és nemcsak a jogaikat.

Mindezt lehetőleg a vallás zászlaja alatt, mert az szent, felsőbbrendű, ajánlatos és a hagyományainkhoz tartozik. De meg ne merészeljük sérteni mások vallásos meggyőződését, hiszen a vallása előírásait megszegni, megsérteni és igazán szarházi emberként viselkedni, lopni, csalni, lenézni vagy elpusztítani a másikat csak neki van joga. A természet elpusztítása pedig valahogy elkerüli az egyházak figyelmét, pedig az ő logikájuk alapján Isten tökéletesen kivitelezett alkotásait tesszük tönkre. Majd meggyónjuk, ugye, és akkor már rendben van? Ártalmas ez, nagyon ártalmas.

– Nem érzed öncélúnak a dalokban megjelenő káromkodásokat és polgárpukkasztást?

– Nem érzem annak, mert a káromkodás nálam voltaképpen hangsúly. Olyankor azt gondolom, hogy egyszerűen semmi más nem illik a szöveg adott pontjára. Persze ha akarom, ezt el is tudom kerülni, például az Egyre lejjebb című előző lemezen összesen egyetlen káromkodás szerepel, az azt megelőző Kakasütésen se sokkal több. Most viszont úgy éreztem, nem kell elkerülni: azokon a pontokon, ahová káromkodás került, mindenhol helye is van.

A Marlboro Mannek valóban olyan a híre, hogy mennyire mocskos szájú, trágár zenekar, de szerintem ezt sokkal inkább a témák miatt gondolják, amikről énekelünk. Ezek olyan dolgok, amiket amúgy nyugodtan csinálhatsz, senki nem fog megbotránkozni, csak épp beszélni nem szabad róluk. Lehetsz egoista, bunkó, seggnyaló, kihasználhatsz másokat, de ezt ki is mondani, na az azért mégse járja!

– Hogy látod, veszik a lapot az emberek az ilyen témájú daloknál?

– Úgy látom, hogy már egyáltalán nem veszik a lapot. Az emberek nagy részét csak a teljesen színvonaltalan, tartalmatlan tömény baromság érdekli, bármi olyat mondasz, amihez tájékozottság, olvasottság, műveltség kellhet, azt már nem értik.

Pedig az intelligens humornál nincs jobb, a primitív humor, egymás seggbe rugdosása már a cirkuszi bohócoknál is avítt ügy, de szerintem a nagy többség nem vevő az agyas dolgokra. Az emberek ingerküszöbe már máshol van, csak a nagyon durva dolgok hatnak rájuk, a gondolkodás már ciki.

Amíg például olyan videókat imád a nép, ahol valaki zabál mindenféle kajákat („jajj, hát nem tök jó, megeszi, nézd, megeszi ezt is, jajjdejó, nézzük meg a következőt is, ott meg azt eszi meg, váááá!”), vagy a képernyő elé lehet kötni országokat és ezáltal bitang lóvét keresni azzal, hogy néhány otromba bunkót összezárnak és hónapokig nézik, mit is művelnek ezek a primitív szerencsétlenek egymással, akik persze marha büszkék magukra. A nép meg örül, hiszen közülünk való, azt' milyen sokra vitte. A jelenlegi szinten akár miniszterelnök is lehetne bármelyikből, a léc nincs túl magasan. Hát valahogy így látom.

– Az egyik fiad (Gerdesits Pál) klipet rendezett a Marlboro Mannek, a másik (Gerdesits Máté) pedig basszusgitárosként zenél veled időnként. Milyen a közös munka?

– A gyerekkel vagy általában családtagokkal mindig könnyebb dolgozni, legalábbis én így tapasztalom. Sokkal jobban értjük egymást, valószínűleg genetikailag egymásra vagyunk hangolódva, a gondolkodásunk is hasonló. Nagyjából ugyanazokat a dolgokat kedveljük vagy épp nem kedveljük, ezáltal nem kell annyit magyarázni, mintha egy nem családtaggal dolgoznál.

Mindketten nagyon tehetségesek és nagyon komolyan is veszik, amit csinálnak, emellett alaposak is, tele vannak ötletekkel. Pali gitározik is, az 50. születésnapi koncerten játszottunk néhány dalt együtt, igazán remek és felemelő érzés volt! Egyébként Máté is gitározik a basszus mellett, hamarosan alakíthatunk egy gitártriót, ideje nekem is komolyabban gyakorolni. És van egy lányom is, rá is nagyon büszke vagyok. Vele sajnos nem lesz közös projektünk, hacsak el nem kezd valamilyen művészeti tevékenységet, ő ugyanis gyógypedagógus, én pedig irtózom a gyagyáktól – csak hogy polkorrekt legyek.

– Mennyiben más neked, amikor a dobok mögül előlépve frontemberként szerepelsz?



Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk