Futurisztikus sóbánya, szelfibot, fém Krisztus és fine dining - ilyen Erdély a székelykapun túl
Október 31-én indult Nyáry Krisztián Erdély, a székelykapun túl című, hatrészes útifilmsorozata a Spektrumon. Az író, irodalomtörténész és kommunikációs szakember, aki korábban már többször járt itt, azzal az elhatározással vette most célba Erdélyt a lányával, Lucával, hogy olyan dolgokat mutasson meg belőle, amik az útikönyvekből kimaradtak. És amik azt bizonyítják, hogy Erdélyt, ez a folyamatosan fejlődő, kulturálisan pezsgő helyet nem csak a múltja miatt érdemes felkeresni, hanem jelene és jövője miatt is.
Szubjektív szempontok szerint megtervezett, rendhagyó utazásuk célja, hogy szakítva a sztereotípiákkal azt mutassák meg nekünk, milyen a mai Erdély és kik élnek benne most. Elsőre talán esetlegesnek és koncepciótlannak tűnik a helyszínek és megszólaltatottak összeválogatása, de a második epizódra már egyértelmű, hogy éppen ez a lényeg. Mert a régi sóbányában ugyanúgy helye és létjogosultsága van a futurisztikus óriáskeréknek, mint a Google Translate használatának a Vidám temető sírfeliratainak olvasásakor, ahogy az sem szentségtörés, ha előkerül a szelfibot egy 18. századi templom előtt.
Nem csendül fel a székely himnusz és a csíksomlyói búcsúról sem látunk vágóképeket. Idegenvezetőink azt feltételezik ugyanis, és teljes joggal, hogy azoknak, akik ezt a sorozatot nézik, nem kell elmondaniuk, miért is fontos az, hogy ők most itt vannak. Mert ezt illik tudni.



Kedvcsinálóul azoknak, akik most kapcsolódnak be a sorozatba, összefoglaljuk, mi történt eddig. Az első epizód első állomása a tordai sóbánya. Mint megtudjuk, egészen 1932-ig volt itt bányászat, majd az ötvenes években sajtraktárként funkcionált a hely. A bánya egy többmillió eurós beruházással nyerte el mai funkcióját, jelenleg egy űrállomásra emlékeztető sóterápiás szórakoztatóközpont játszótérrel, minigolfpályával, óriáskerékkel, focipályával, csónakázótóval és konferenciateremmel.
Egy kolozsvári menő étterem és egy útszéli miccsező után az epizód utolsó állomása Kézdivásárhely. Itt Nyáryék terepjáró buggyba szállnak és azzal közelítik meg a Gordon-tetőn álló 22 méter magas, fémből készült Jézus-kilátót, aminek a fejébe csigalépcső vezet.
A második epizódban elsőként Balánbányára érkezünk, amely Románia egyik legnagyobb rézbányászati központja volt egészen a bánya 2006-os bezárásáig. Azóta sokan elköltöztek innen, így a hely az üresen álló épületeivel most kicsit kísértetvárosszerű.
Nyáryék útjának következő állomása Csíkszereda, ahol Szakács Botond, az Eco Tiny House alapítója betekintést enged gyárába, ahol az egyre népszerűbb, újrahasznosított anyagokból készülő mobilházak készülnek. Csíkszeredáról Kolozsvárra vezet az út, ahol amíg Luca a híres Unitárius Kollégiumban tart slam poetry előadást, Krisztián részt vesz a Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten. Cserna-Szabó Andrással csorbalevest főznek Kövi Pál Erdélyi Lakoma újratöltve című könyvének megjelenése apropóján. Egy siklóernyőzést követően az epizód utolsó állomása a szaploncai Vidám temető. A közel 800, kékre festett fejfán az elhunytak humoros, fiktív monológjai olvashatók életükről és halálukról. A temető sírfeliratai a szerző életfilozófiáját mutatják be, ami nem más, mint szembenevetni a halált és hinni a túlvilági életben.



Az egyetlen dolog, ami olykor megtöri a felfedezés felhőtlen öröme miatti lendületet, hogy egy-egy helyszín bemutatásának kicsit PR-szaga van. Értem én, hogy enni is kellett útközben, de a menő kolozsvári étterem vagy az útszéli miccsező indokolatlanul hangsúlyos szerepeltetése nem túl szerencsés, mert az amúgy tök jó sorozatot eltolja a termékelhelyezéses kereskedelmi műsorok irányába és egész egyszerűen kibillenti a nézőt.
És ha már a kibillentésnél tartunk, az első részben Nyáry Luca sem könnyíti meg az egyébként lelkes és elszánt néző dolgát. Míg Krisztián az első perctől nagyon természetesen hozza az utazót, a lány nem találja a helyét a sorozatban. Nem érzi, hogyan adhatná önmagát, miközben mégiscsak szerepet kell játszania. Méghozzá azt, hogy ő most önmagát adja egy tévéműsorban.
Az első két epizód után kijelenthetjük, hogy Nyáry Krisztián és a Spektrum szokatlan útifilmjének sikerül teljesítenie, amit ígér. Megmutatja, hogy ez a természeti kincsekben hihetetlenül gazdag, csodálatos kulturális és épített örökséggel bíró terület hogyan alakul és fejlődik folyamatosan ma is. Hogy milyen lehet ma ott élni, milyen emberi történeteket rejt és milyen új vállalkozásoknak ad otthont. Mindenekelőtt pedig bebizonyítja, hogy Erdély ma, a 21. században nagyon is menő hely, ahová érdemes újra és újra ellátogatni.