KULT

Fesztivál a sártengerben

Szuper koncertek, pár méterre a színpadoktól ott a vízpart: a Strand lehetett volna az egyik legjobb fesztivál idén, de az időjárás közbeszólt.


A Balaton partján régóta nagy hagyománya van a zenei fesztiváloknak. Nem csoda, hiszen a környezet egyszerűen adja magát: este buli, napközben pedig a fáradalmak kipihenéseként strandolás, ennél több nem is kell az ideális nyaraláshoz.

A közelmúltig azonban az elektronikus zene dominálta a magyar tengert, főleg a prémiumfesztiválként beállított Balaton Sound révén. Ennek ugyebár több szempontból is behatárolható volt a közönsége: egyrészt eleve kiestek azok, akik nem szeretik a műfajt, másrészt az átlagos pénztárcával mérve rendkívül magas árszínvonal is sokakat eltántoríthatott a részvételtől.

A fordulópont tavaly jött el, amikor a Sziget, a Volt és a Sound szervezői egy egész sor új, megfizethető belépődíjú rendezvényt álmodtak a tó partjára, összefoglalva Nagyon Balaton néven. Ezek közül a balatonvilágosi B.my.Lake szintén a tánczene kedvelőit célozta meg, a Zamárdiban megrendezett Strand fesztivál viszont teljesen más réteghez szólt.

_RPF2489_RPF3457_RPF3714

Bár ugyanúgy a szabad strand adott neki otthont, ahol alig egy hónappal korábban még a Sound közönsége szeletelt, ide a Petőfi rádió által felfuttatott és pörgetett zenekarokat hívták meg, néhány sztárfellépő kíséretében. A koncepció több mint csábító volt, amit az érdeklődés is visszaigazolt, rengetegen mentek le egy kiadós buli reményben.

A vélemények azonban nem voltak épp pozitívak: rengetegen panaszkodtak a szervezésre, a többórás sorban állásra a beengedésnél, a kevés vendéglátóhelyre és még számos olyan bosszantó hiányosságra, amelyek összességében teljesen lehúzták az élményt.

A tavalyi fiaskó után várható volt, hogy ha újra megszervezik a fesztivált, igyekeznek majd tanulni hibáikból. Így is történt: bár én most először voltam, semmit nem tapasztaltam a fentebb említett negatívumok közül. Simán ment a beengedés (igaz, csak csütörtökön érkeztem), volt kulturált mosdó, és az étel- valamint italpultok mennyiségére sem lehetett panasz.

_RPF3251_RPF4087

Videó: a Szigethez hasonlóan itt is volt lufireptetés

Úgy tűnt tehát, a fesztivál levetkőzte gyermekbetegségeit, és csodás négy nap van kilátásban. Azonban közbeszólt egy olyan tényező, ami ellen a legkörültekintőbb szervezéssel sem lehetett volna tenni: az időjárás.

Szerdán még minden ideálisan alakult, száraz időben ment le a Tankcsapda 25. születésnapi koncertje, majd a Papa Roach fellépése is. Éjjel azonban megérkezett az ítéletidő: olyan szintű vihar csapott le a fesztiválra, ami a Dél-Ázsiában szokásos monszunokkal is felvehette volna a versenyt.

Órákon át szakadatlanul ömlött az eső, amikor pedig végre elállt, jókora sártengert hagyott maga után. Ebben nyilván az is közrejátszott, hogy már a Sound közönsége kitaposta a füvet a fesztivál területén, aminek pár hét alatt esélye sem lett volna visszanőni.

Különösen kétségbeejtő volt a helyzet a kempingben, ahol sátrak tömegei kerültek víz alá, hiába voltak elvileg vízhatlanok, ekkora mennyiségű csapadékot egyszerűen nem bírhattak ki. A költözködést megnehezítette, hogy eleve hatalmas volt a zsúfoltság, így új helyet találni sem lehetett éppen könnyű.

_RPF2004_RPF2154_RPF3775
_RPF4160

Videó: táncoslányok a csütörtök délutáni napsütésben

A csütörtöki és pénteki nap ezt követően nyugodtabban alakult, bár a Balatonba csak a legelszántabbak merészkedtek be. A parton viszont a gumicsizma vált az ideális viseletté, igaz a szervezők igyekeztek felszórni a saras területeket homokkal, de csak részsikert értek el.

Csütörtök este hatalmas bulit csinált a Magyarországra szinte már hazajáró Parov Stelar Band, amelynek jellegzetes, elektronikus beütésű swingdalaira ezrek csápoltak. A zenekar énekesnője külön megköszönte a magyar közönség szeretetét, megemlítve, hogy nálunk már akkor népszerűek voltak, amikor egyébként még alig ismerték őket.

Másnap az utcazenészből világhírűvé vált Dub FX fellépése volt az egyik fő attrakció, igaz kissé meglepő módon nem az esti fő sávban, hanem háromnegyed 7 körül állt színpadra. Előtte a Delov Jávor által fémjelzett Random Trip adott szokásosan remek, improvizációra épülő koncertet. Érdekesség, hogy egy korábbi budapesti látogatáskor maga Dub FX is fellépett velük, így titokban reméltem, hogy most is beszáll majd pár szám erejéig, de sajnos erre nem került sor. Sebaj, külön-külön is odatették magukat.

_RPF2555_RPF2646_RPF3122

Már-már elkezdtem hinni benne, hogy a fesztivál végéig kegyes marad az időjárás, azonban szombat reggel sajnos ismét zuhogó eső köszöntött. Ezzel minden esély szertefoszlott arra nézve, hogy legalább az utolsó napra felszárad a masszív sárréteg. A kínai üzletek gumicsizmakészlete ekkorra egyébként már Siófokon is kifogyott.

Késő délutánra abbamaradt az égi áldás, azonban még mindig nem lőtte el minden patronját. A kegyelmi állapot a Quimby koncertjének végéig tartott, amikor is varázsütésre ismét elkezdett ömleni, de úgy, ahogy talán még szerda éjjel sem.

Ilyen állapotok mellett állt színpadra az utolsó sztárfellépő, John Newman, akinek logikusan gondolkodva nem sok oka lehetett reménykedni a pozitív fogadtatásban. A közönség azonban megcáfolta a logikát: a szakadó esőre fittyet hányva rengetegen voltak a nagyszínpad előtt, katartikus bulit kerekítve a sárban csúszós helyzetből. Mellesleg a másik, fedett színpadon ugyanekkor játszó Péterfy Bori is megemlítette, hogy ilyen lelkes közönséghez egész nyáron nem volt szerencséje.

_RPF4209

Videó: John Newman - Love Me Again, szakadó esőben

_RPF3863_RPF3882_RPF3991

Így végződött tehát a második Strand fesztivál, aminek mérlege ezúttal nem a szervezők hibájából nem lehetett pozitív. Az ő részükről egyedül az árképzésben találtunk némi kivetnivalót: bár az étel- és italárak összességében véve nem érték el a Szigeten megszokott szintet, néhány kirívó eset mégis akadt.

Egy deci bor például 400 forintba került, amit annak ellenére sem tudtunk hová tenni, hogy a sör korsója például csak 450 volt, szemben a Sziget 650 forintjával. Ételek terén is volt pár meglepő példa, elég csak az 500 forintos zsíroskenyeret említeni, ami annak ellenére nevetséges ár, hogy a szokásosnál nagyobb méretű volt.

_RPF4472_RPF4448

Mindenesetre a fentiek ellenére úgy gondolom, a Strandban megvan a potenciál, hogy hosszabb távon is megkapaszkodjon a hazai mezőnyben. Ha legközelebb is el tudnak csábítani néhány külföldi sztárfellépőt a magyar zenekarok mellett, már csak abban kell bízniuk, hogy a tavaly és/vagy idén csalódottak kiheverik negatív élményeiket, és adnak még egy esélyt a fesztiválnak.

Na meg persze abban, hogy jövőre tényleg strandidő lesz, mert még egy hasonló blamázst (a név elvileg kötelez, ugye...) már nem valószínű, hogy el tudnának feledtetni célközönségükkel - akár rajtuk múlik a dolog, akár nem.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk