KULT

Fura, sötét és szerethető – a Fekete Zajon az is profi, ha vascsővel vernek egy buszkerék-kitámasztó éket

Az idén először teltházas fesztiválon az underground színe-java képviselte magát, élen Kátai Tamással. Élménybeszámoló fotókkal.


Minden évben a leginkább várt kikapcsolódásom a Fekete Zaj fesztivál, amely a csillagos ég alatt, a mátrafüredi fenyvesek közt salaktalanítja a lelkem. A furcsa fazonokat csokorba gyűjtő négynapos hepaj immár levedlette baráti osztálykirándulás arculatát, mert már szinte tömegek hömpölyögtek környezetbarát repoharakkal a három színpad között.

Ugyanakkor a bónusz negyedik helyszín, a Sás-tó apró szigetén található Kacsatónia hangulatos fahasáb-miniszínpada még mindig a természetes közvetlenséget szimbolizálta akusztikus koncertjeivel. Éjszaka a hidakra épített installációk szemkápráztató fényjátékkal elevenedtek meg, ráadásul a színpad helyén egy meghekkelt zaj-generátor mikrofon kínálta az önkifejezést, amelytől mindenki instant művésznek érezhette magát (bár attól, hogy nem értenek meg, még nem vagy az). Egyfajta kiskapuként ezen a helyszínen tobzódtak a védettségi igazolvány híján kint rekedt érdeklődők is.

Nyitányként a Freak Fusion Cabaret jópofa utazócirkusza mozgósította a megérkezőket, precízen repülő kardok kereszttüzében. Az első napon leginkább a hazai The Devil's Trade profi és átszellemült előadása nyűgözött le. A keserédes, népies blues-doom sokkal jobban működött nagyzenekarral, mint tavaly egymagában.

A Grand Mexican Warlock bólogatós, progresszív matekmetálja után szinte szégyelltem, hogy milyen jólesett veretni Psychedelic Rainbow Warrior Peace Force-ra, amely négynegyedes rántottát habosított az agyamból. Az elszállós akusztikban utazó Törzs azért közelebb állt a lelkemhez, majd az észt-angol Deathsomnia a lüktető melankóliájával, a Korai Electric pedig a progresszívan pulzáló világzenéjével vette ki a lábamból az erőt.

Remek hangulatindítóként táncoltatott meg második nap a Middlemist Red, utána a fekete játszóháznak titulált geek sarokban vetettem bele magamat a retro konzolok világába. Némi pixeles Mortal Kombat, Tekken és Super Mario Kart annyira feltuningolt – villámgyorsan nyomkodtam a gomb-kombinációkat, bár nem sok sikerrel – hogy utána kilépve a virtuáltérből elvertem pár ellenfelet ping-pongban.

Áron András, azaz Apey projektje, a The Black Circle Orchestra hozta az elvárt magas színvonalat, de amilyen ütős dark-country dallal nyitott, úgy belassult a végére, hogy a VHK őssámán-csujjogatása kellett hozzá, hogy újra felélénküljön a nagyszínpad előtti közönség.

A kedvemre való vérhányás-gonoszmetál vonalon a Nest of Plagues, a Nadir és a Beneath the Void produkcióit emelném ki, precízen szaggatták a húrokat és a lábdobokat.

Éjszaka az elmaradt Cocaine Piss helyett beugrott a hazai synthwave elismert figurája, Quixotic, ami abból állt, hogy egy flitteres gúnyába bújt, furafrizurás pasas zseniálisan összevágott vetítéssel lepergette a '80-as éveket, miközben leszaggatta az arcomat a precíz basszus és a szinti-prüntyi. Szinte mindenki, aki arra járt és maradt benne szusz, bemozdult rá, annyira adta magát az egész.

Mivel minden este két színpadon folyt a dark-diszkó reggelig, nyilván minden reggel átaludtam a jógaórát (bár voltak, akik részegen bealudva még reggel is sajátos ászanába merevedve várták a napfelkeltét). Ugyan nem jutottam el a workshopokra és a filmvetítésekre, ellenben a közeli libegővel, bobbal és erdei kalandparkkal tripláztuk az adrenalint.

A harmadik napon hajmosás közben hallottam meg a szerb Dreddup industrial zenéjét, amely annyira megfogott, hogy félig vizes hajjal rohantam ki csapatni rá, konkrétan defibrillátor helyett üzemelném be őket. Utánuk jött az általam régóta kedvelt Entrópia Architektúra ipari zajzenéje, ami maga a szuggesztív őserő.

De hogyan is tudnám elmagyarázni egy laikusnak, hogy mi a jó abban, hogy egy szőrös férfi addig püföl egy vascsővel egy buszkerék-kitámasztó éket, amíg az el nem fogy?

Hazai csemegékben ezután sem szűkölködtünk, az avantgárd-metál Perihelion és a poszt-rock Pozvakowski is illett az ütős sormintába, a francia elektronikát képviselő Dalhia énekesnője viszont kissé hamiskás volt.

A zárónapot a BNC kabarézaj elnevezésű interaktív programmal kezdtem a teraszon, ami abból állt, hogy az egyik kedvenc magyar bandám, a Black Nail Cabaret két, civilben házaspárt alkotó tagja elmesélték, hogyan néz ki náluk az alkotói folyamat. Emke és Krisztián beavatták a nézőket a szövegírás, dallam-cizellálás, és a különféle effekt-kütyük rejtelmeibe, mindez ráadásul úgy zajlott, hogy improvizálva bevonták a közönséget is, létrehozva egy-egy dalt a végére.

A nap zenei csemegéi sorra érték egymást: először a Fonogram-díjas, balkáni világzenét játszó Meszecsinka merített pszichedelikus magasságokba, utána instrumentális jazz-elektronikával rázott fel a Freakin’ Disco. Mivel sejtettem, hogy még irdatlan mennyiségű kalóriát fogok elégetni az este hátralevő részében, beálltam az egyik kajás stand előtti kígyózó sorba.

A Fekete Zaj egyik erőssége a gasztronómia: túllépve a szokásos hitvány fesztiválkoszt-alapvetéseken itt autentikus curryt és ramen levest, illetve csípős burritót és szaftos BBQ oldalast pakoltam a prémium falatokra hangolt bendőmbe.

Már előre hegyeztem a karót a jóféle erdélyi black metalra, a Dordeduhra, és nem csalódtam: brutális erővel zengtek a holdfényben. Értékeltem a gesztust, hogy szépen megtanultak magyarul néhány mondatot, és az erdélyi népi hatás is remekül összecsengett a zengő hörgéssel. Egyedül azt a hatalmas fém-vágódeszkát nem tudtam értelmezni, amelyet párszor megkongattak: amilyen nagy meló lehetett azt a böszme monstrumot ideszállítani, olyannyira szégyenlősen szólalt meg.

Végül elérkezett a fesztivál történetének első teltháza, méghozzá Kátai Tamásnak köszönhetően. A tekintélyes zenei anyagot felhalmozó, de sosem koncertező multitalentum eddigi életművét nem kevesebb, mint 25 remek zenész dolgozta fel a közreműködésével.

A Mezolit - Mesék a Thy Catafalque-ról elnevezésű szuperprodukcióban a magyar metálelőadók színe-java képviselte magát, elementáris energiamezőt létrehozva a nagyszínpad körül. Örömzenélés, profizmus, némi technikai malőr és garantált lúdbőr fémjelezték a Zaj legjobban várt produkcióját, Kátai versmondása a vastapsot követően pedig egészen meghatott.

Záróakkordként az immár szokásosnak mondható Pornography koncert elevenítette fel a The Cure legkellemesebb dalait, a színes fényben gomolygó füstben pedig ideje volt tudomásul vennem, hogy idén ennyi volt. Jövőre remélem ismét találkozom azon hasonszőrűekkel, akik szerint a Fekete Zaj a legszerethetőbb fesztivál a maga festői környezetével és underground zenei palettájával.

További képek:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk