KULT

Fekete Giorgio: Az öncenzúrázásnál jobban semmitől nem viszolygok

Az ötödik születésnapját ünneplő Carson Coma frontemberét az MVM Dome buliról, a felnőtté válással kapcsolatos útkeresésről, a kiégés veszélyéről és a politikai utalásokat tartalmazó szövegeikről is kérdeztük.


Az MVM Dome-ban tartja 5. születésnapi koncertjét a Carson Coma: ígéretük szerint április 6-án olyan show-val készülnek, amit még soha nem láthatott tőlük a közönség, és jó néhány rég nem játszott daluk is előkerül.

A csapat frontemberével, Fekete Giorgióval arról beszélgettünk, van-e még miért izgulniuk több telt házas Budapest Park-buli és a Sziget nagyszínpada után, helyez-e nyomást rájuk, hogy sokan elkönyvelték őket politizáló zenekarnak, illetve éreznek-e kiégést a turnézással járó állandó pörgés miatt.

– Az új generációs elsővonalas előadók közül egyedül ti játszotok gitárzenét. Mi lehet az oka annak, hogy mások nem tudtak áttörni ebben a műfajban?

– Ez egy nagyon jó kérdés, szerintem senkinek nincsen rá igazán konkrét válasza. A nemzetközi popzenében is észrevehető ez a trend, Magyarországon viszont talán még jobban kicsúcsosodik: ahogy mondod, az új generációban gyakorlatilag nincsenek olyan produkciók, ahol a gitár lenne a középpontban. Ugyanakkor több olyan előadó is átcsúszott mostanában a mainstream közelébe, akik gitáralapú zenét játszanak (például az Elefánt), ők viszont inkább a magyar-alter vonalat erősítik.

Biztosan számít a hazai klubok helyzete, ahogy az is, hogy az elején sokkal költségesebb egy zenekart működtetni, mint egy szóló jellegű popprojektet, hiszen az utóbbihoz nem kell próbaterem és sok cucc. Az is belejátszik, hogy a mainstream médiában, rádiókban nagyon kis teret kap a minőségi kultúra, sokkal inkább rágógumi szól, ami nyilván hatással van a keresletre.

– Nemrég adtatok ki közös dalt Beton.Hofival, te pedig korábban Krúbi egyik számában is vendégszerepeltél. Ezek szerint láttok átjárást a műfajok között?

– Persze, nekünk sokkal izgalmasabb egy kifejezetten más műfajban utazó előadóval közösködni, mint valaki olyannal, akivel azonos a zenei világunk. Ez rengeteg kaput és távlatot nyitott meg azzal kapcsolatban, hogyan dolgoznak mások.

A legfontosabb viszont az emberi kapcsolat: szerintem azonnal lerí, ha valaki csak a nézettségért és hallgatottságért csinál meg egy feat-et, nem azért, mert művészetileg valóban egy hullámhosszon van a felkért előadóval.

– Tavaly két bulitok is volt a Budapest Parkban, az egyik teltház, a másik közel teltház előtt, valamint a Sziget nagyszínpadán is felléptetek. Mekkora ugrás ehhez képest az MVM Dome, van még miért izgulni?

– Ó, abszolút van! A legfontosabb, hogy míg az említett helyszíneken egy kész színpadot próbáltunk a magunk képére formálni, most az egész koncepciót mi találjuk ki a nulladik ponttól. Ez olyan fokú művészi szabadságra ad lehetőséget, ami egy fesztiválon, vagy a Budapest Parkban kizárt lenne.

Szerintem a mostani lesz az első alkalom, amikor tényleg egy igazi show-t készítünk elő, nem csak eljátsszuk a dalokat legjobb tudásunk szerint. Szóval abszolút izgulunk, már csak ezért is. Újszerű élmény lesz, de a karrierünk ívét nézve pont a legjobbkor jött a lehetőség.

– Egyébként honnan számoljátok az 5 évet? A Kikeltetőn még 2018 őszén léptetek fel, és tudtommal azelőtt is létezett már a zenekar.

– 2019 áprilisában adtuk ki az első lemezünket, vagyis annak tényleg most lesz az ötödik születésnapja. Végül is mondhatjuk, hogy ezzel váltunk igazi zenekarrá az első szárnypróbálgatások után. A setlist pedig ennek megfelelően nem csak az aktuálisan turnéztatott dalokból fog állni, hanem jobban átfogja majd ennek az öt évnek a termését.

– A Covid a lehető legrosszabbkor, épp az igazi áttörés kapujában jött nektek, utólag mégis látszik, hogy a végén úgy folytattátok, mintha mi se történt volna. Közben voltak azért kétségek bennetek, hogy talán épp most tört ketté végleg a karrieretek?

– Nem igazán, ami szerintem a fiatalos, talán túlzott magabiztosság számlájára írható. Arra koncentráltunk, hogy minél több tartalmat hozzunk létre, illetve dalokat írjunk. A második lemezünket 2020 nyarán vettük fel, ami rendes viszonyok között, a fesztiválszezon közepén elképzelhetetlen lett volna. Nyilván nem örültünk a történteknek, de akkor még az 500 fős létszámkorlát se jelentett akkora problémát, mintha most lenne egy hasonló szabály. Nagy könnyebbség volt az is, hogy mivel még a karrierünk elején voltunk, senki nem ebből élt, így nem kellett elmennünk például ételfutárnak, mint oly sok más zenésznek. Fókuszálhattunk a zenélésre, illetve az online oktatásra az egyetemeken.

Fotó: Szabó R. János

– A Feldobom a követ megjelenésekor, illetve úgy általában a negyedik lemezetek (IV) után csomó olyan véleményt lehetett hallani, hogy ezzel nőttetek fel tulajdonképpen. Ti éreztetek ilyen változást magatokon? Volt ebben szándékosság?

– Igen, éreztük, bár nem előzte meg olyan beszélgetés, hogy srácok, akkor most írjunk egy olyan lemezt, amivel felnövünk. Valójában már a harmadik album kiadása utáni nyáron is érezhető volt, hogy mindannyiunk életében most következett be egyfajta váltás, ami utólag visszahallgatva egyértelműen benne van a dalokban. Ez az új helyzet kicsit egyfajta útkeresést idézett elő bennünk, és szerintem a most készülő dalokkal találtuk meg igazán a válaszokat az akkor felmerült kérdésekre.

– Helyez-e külön nyomást rátok az, hogy csomóan elkönyveltek benneteket politizáló zenekarnak, akik időről időre beszólnak a hatalomnak akár egy dalszöveggel, akár egy olyan gesztussal, mint a Szigeten viselt pólód volt?

– Azt hiszem, erre nincs igazán ráhatásunk.

Az öncenzúrázásnál jobban semmitől nem viszolygok, és az egész zenekarról elmondható, hogy nem fogunk csak azért másmilyen dalszövegeket írni, vagy másképp felkonferálni egy számot, mert akkor a hallgatóság egy rétege ilyennek vagy olyannak gondol majd bennünket.

Ha folyamatosan ilyesmiket tartanánk a szemünk előtt, sosem lennénk igazán szabadok. Egyébként nem ez az egyetlen beskatulyázás velünk kapcsolatban: mások meg azt könyvelték el még a legelején, hogy kizárólag tinédzserekhez szólunk, ami azóta rengeteget változott, szélesedett a közönség Szerintem ezzel nincs is baj, nekünk viszont a zenéléssel kell foglalkoznunk, nem azzal, ki milyennek lát bennünket.

Fotó: Komróczki Dia

– Éreztek kiégést a turnézással járó állandó pörgés miatt?

– Nem, de ebben nagyon sokat segít az, hogy már nem bulizunk féktelenül. A koncertezés során egyre jobban észben tartjuk, hogy ez nem egy hollywoodi film, és ahhoz, hogy élvezni tudjuk, nincs szükségünk rá, hogy minden este leigyuk magunkat. Ez nagyon megkönnyíti a másnap délutáni elindulást is a következő helyszínre. Mindazonáltal az elmúlt hónapokban tettenérhető volt rajtunk egyfajta fáradtság, emiatt nem erőltettük viszonylag sokáig a dalírást. Sokat beszélgettünk erről és foglalkoztunk egymással, hogy helyre kerüljünk fejben, innentől pedig elkezdett újra organikusan működni a dolog.

– Rengeteg fiatal akar külföldre menni. Mennyire érzed a generációd helyzetét tarthatatlannak itthon? Van-e esély változásra, mi kellene ehhez?

– Nem tisztem egy egész generáció nevében beszélni, ám ettől függetlenül tény, hogy a személyes környezetemből is rengetegen mennek külföldre.

A kérdés másik felével kapcsolatban pedig igazán nagyképűség lenne azt mondani, hogy tudom rá a választ. Szerintem jobb, ha erről olyanok beszélnek, akik ténylegesen elmélyültek problémában, nem zenészként kérdezik meg őket róla egy interjúban.

– Első lemezetek, a Corduroy Club nemrég jelent meg vinylen, a dalait viszont a koncerteken régóta hanyagoljátok. Lesz újrajátszó buli valamikor ehhez is?

– Külön buli egyelőre nincs tervben, de előbb-utóbb szeretnénk megcsinálni. Ami viszont biztos, hogy az MVM Dome-ban, erről meglepő mennyiségű dalt veszünk majd elő, főleg ahhoz képest, hogy az utóbbi időben mennyit játszottunk róla.

– Nemrég Palántaprogramot hirdettetek, aminek a győztese lemezfelvételi lehetőséget kapott tőletek. Milyen volt a mezőny, láttok valakiben potenciált arra, hogy akár a tiétekhez hasonló népszerűséget érjen el?

– Sokkal szakértőbbnek hazudnám magam annál, amilyen vagyok, ha egy 18-19 évesekből álló zenekarról meg tudnám jósolni, hogy később megtöltik majd mondjuk a Budapest Parkot. Az viszont biztos, hogy volt jó néhány ígéretes produkció, akik közül végül a Teleholdat választottuk ki győztesnek. Náluk éreztük azt, hogy a zenei és szövegi komplexitáson túl a hozzáállásuk is előremutató, és a zenéjük elemeiben a rengeteg megevett, megrágott és kiköpött magyaralter-hatás köszön vissza. Egyébként pedig hiszek abban, hogy a tehetség előbb vagy utóbb mindenképp megtalálja a helyét: akiben benne van a potenciál, annak nem egy meg nem nyert Palántaprogramon fog múlni az áttörés.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk