KULT

Ezek közül az egyik mű bekerül a Szépművészeti Múzeumba

És te döntheted el, melyik legyen az!


Még október 21-ig szavazhatsz arról, kinek az alkotása kerüljön be a hamarosan újranyíló Szépművészeti Múzeum Schickedanz termébe az OTP Bank és a múzeum közös pályázatán. A versenyre Instagramon lehetett jelentkezni és a több mint 1300 beérkezett pályázat közül a szakértői zsűri 15-öt juttatott tovább a döntőbe. A 15 alkotásra ide kattintva lehet szavazni, mi pedig most bemutatjuk mind a 15 műremeket és azt is, mit mesél róluk azok alkotója.

Szőke Lili – Árnyalat 10.

„Ez a kép az „Árnyaltok” című festménysorozatom 10. tagjaként készült el. Ahogy a sorozat képei általában, úgy ez az alkotás is a multikulturalizmus szépségének és változatosságának bemutatására szolgál. A képen szereplő modelleken keresztül szeretnék rávilágítani arra, hogy a világunkban jelenlévő „keveredés” egy lehetőség arra, hogy felfedezzük milyen szép és különleges megoldásokra képes az emberi faj. Az együttélés és elfogadás révén új távlatok nyithatnak, amelyek gazdagítják és színesítik földünk sokaságát.”

Balogh Kristóf József - Valamikor a 70-es években

"Magukra hagyott, narratíva nélkülivé vált képekkel foglalkozom. Mint képzőművészt sokat foglalkoztat, hogy munkáim mennyire lesznek időtállóak, vajon fent maradnak-e egyáltalán. A mai világ képdömpingjében szinte lehetetlennek érzem bármi eredeti létrehozását, ezért döntöttem úgy hogy már meglévő képeket használok fel újra. A „Valamikor a 70-es években” című képem is ezt az érzést hivatott visszaadni. Egy klisés nyaralás jelenet, ahol nem ismerjük a szereplőket így érzelmileg nem tudunk kapcsolódni a történéshez, illetve a helyszín is körbehatárolt, díszletszerű. A jelenet önmagában, környezet nélkül zajlik és csak egy erős 70-es évek érzés az amit az időbeliségéről mondhatunk. Abban bízok, hogy a cím és a jelenet zártsága,a furcsa hangulata a képnek a nézőben gondolatokat ébreszt arról mégis kinek készítünk képet és milyen céllal?"

Bechtold Fülöp Benjámin - Utolsó lélegzet

"A torzó a hiány művészete. Egy test részlete vagy részletei által tárjuk fel magát a testet. Feldaraboljuk, elveszünk belőle, hogy utána mozaikként összerakjuk azt. Kissé karcos, de látjuk – összeáll a kép, ha egyet hátra lépünk. Alámerülünk, hogy mindent láthassunk, de mindeközben a szem csukva van. Csak pár buborék van hátra a teljes látásig."

Ördög Noémi - La Muralla Roya

"Az időutazás az a szó, mellyel legjobban össze lehet foglalni jelenlegi munkásságomat. Képeim szereplőit klasszikus festményekből emelem ki és kortárs élethelyzetbe helyezem el őket újra. Ezen a festményen Ingres aktját minimalista építészeti környezetben ábrázoltam, melyet Ricardo Bofill `La Muralla Roya`nevezetű Spanyolországban található lakóépülete inspirált."

Dormán Adrienn - Katakomba

"Katakomba. Lehet menedék, illetve végső nyughelyünk. Talán profán a kijelentés, de én úgy hiszem, mindannyiunk teste egy belső katakombát takar. Hisz még szokásunk is mondani, „test a lélek temploma”. De mit is jelent ez a szólás jelen, gépiesített világunkban? Hány rétege van egy emberi életnek? Hová menekülünk démonjaink elől? Van-e egyáltalán kiút? Ezen kérdéseket próbálja meg boncolgatni pályaművem."

Szabó Nóra - I can not see it

"Az „I can not see it” egy lenyomat, amelyhez a művész a saját testét használta modellnek. Anyaga egy domború, törékeny ostyaszerű réteg, amely a testbőr rajzolatát pontosan megőrzi. Az így létrehozott test installáció részletekből épül fel és vízszintesen fekszik egy világító asztalra terítve. A tárgy hártyaszerű vékonysága és torz formája is arra utal, hogy a bőrt ábrázolja, test nélkül. Az emberi test kiüresedett kérge csupán.

„I can not see it, I may not touch it, I do not know it” Oscar Wilde-nak a ’A halász és a lelke’ című történetében a halász szájából hangzanak el, amikor megtudja, hogy szerelme beteljesüléséhez el kell veszítenie a lelkét és annak megismerhetetlenségét, megtapinthatatlanságát hozva indokként, ezt nem fájlalja, hanem minél inkább sürgeti. A test és lélek egymással való viszonyának szemügyre vételével az író az ember princípiumaira kérdez rá. A kiemelt mondatok mágikus jelentéssel bírnak, a főhős eltávolítja magától lelkét. Az „I can not see it” című munkával való összefüggésben a megismerés teljes lehetetlenségét, a magunkról alkotott kép illúzióját fejezi ki."

Így szavazhatsz

A zsűri által legjobbnak ítélt 15 műalkotást ide kattintva tekintheted meg egy virtuális múzeumban, innentől viszont rajtad is múlik végül kinek a műve kerülhet be a Szépműbe!

A szavazáshoz irány a mobilról is elérhető www.otpvrmuzeum.hu oldal, válaszd ki a kedvenc műalkotásodat - jól fontold meg, mert csak egyszer tudsz szavazni! -, majd egy gyors regisztráció szükséges, utána pedig SMS-ben az érvényesítő kódod megadásával tudod véglegesíteni a szavazást október 21. délig.

Somodi Tibor - Demyelinizáció

"Alkotásom az ezerarcú kór főbb ismérvei és személyes tapasztalataim inspirálták. A rajz a beteg testbe való bezártságtól való félelmet, a „röghöz kötöttség” által okozott aggodalmat és az ezektől való szellemi elszakadás lehetőségét szimbolizálja."

Kovács Beáta - Gyerekek

"Hatással volt rám Lewis Wickes Hine (1874-1940) aki a gyermekmunkások után figyelmét a munkásosztály tagjainak szentelte. A róluk készült képekkel bepillantást nyerünk a gyerekek mindennapjaiba.Az amerikai polgárháborút követő években a kibontakozó ipari forradalom az olcsó munkaerőben volt érdekelt. Lewis Hine tíz éven keresztül fényképezte az Egyesült Államokban dolgoztatott gyerekeket. Célja ezzel az volt , hogy törvényileg szabályozzák és tiltsák be a gyermekmunkát. Képemmel pontosabban a szegényebb gyerekekre szerettem volna nagyobb hangsúlyt fektetni. Valamilyen oknál fogva mindig is foglalkoztatott ez a téma. Napjainkban a gyermekmunka az egész világon elterjedt jelenség. Alkotásommal próbáltam a szegényebb réteg gyerekeinek életét érzékeltetni a befogadó fél számára. A gyermekmunkáról és a gyermekmunkával való visszaélésről szóló számok halmaza mögött bújik meg számtalan történet, amely a derékbe tört gyermekkorokról szól."

Fülöp Norbert - Tekintet

"Szeretek embereket megismerni, beszélgetni velük és természetesen, mint emlék elmenteni őket a fényképezőgépemben."

Szabó Menyhért - Big Me

"Alapvetően a szobrászati önportré hagyományos módszerét követtem, azzal a különbséggel, hogy frusztrálóan nagy léptékben, hatalmasra nagyítva mintáztam meg saját arcomat, formai szempontból viszonylag rideg, távolságtartó módon, a későhellén, illetve alapvetően a birodalmi szobrászat szobrászi forma-jellemzőinek szellemében. Ez az eredeti agyag szobor, azonban csak egy köztes fázis volt, pusztulásra készült, hiszen létrejöttének egyetlen célja, hogy a tökéletes precizitással megvalósított mintáról gumiformát vegyek, majd ezeket a gumilenyomatokat installáltam, akasztottam a falra. Az eredmény: a tökéletesség torzulása, a távolságtartó fogalmazás mély drámába zuhanása. Big Me esetében fontos megjegyezni, hogy bár az arc az én arcom, valójában ez a szobor mégsem rólam, vagy a személyemről szól. Itt az arcom csupán eszköz volt. Az elkészült, térben installált gumiformák másik fontos asszociációs tere a maszk-maszkszerűség kérdése. A Big Me című művel egy szobrászi formakísérletbe kezdtem, ahol a vizsgálat legfőbb tárgya a háromdimenziós szobor viszonylagossága, a struktúra képlékenysége és deformációs lehetősége az anyag függvényében."

Almási Marcell - Úszó ember

"A víz kiszámíthatatlansága és folyamatos változása. Ahogy a fény megtörik a víz felszínén és ez által a benne lévő tökéletes emberi testet egy torz absztrakt formává varázsolja át."

Fehér Bernadette - Twinx

"Az ötlet az egyetemen született, mikor fénymásolóval kellett dolgoznunk ‘Fotó, dokumentum, másolat’ címmel. Az ikrek, mint jelenség mindenki figyelmét megragadja és egy nem szokványos vizuális élményben részesít minket. Egy olyan jelenség, amelynek tudatában vagyunk, mégis összezavarja az érzéseinket. Munkámban azzal foglalkoztam, milyen érzelmeket kelt az bennünk, mikor két ugyanúgy kinéző embert még többször megsokszorosítok. Hogyan reagálnak az emberek? Felfedeznek hasonlóságokat vagy különbségeket?"

Horváth Zsófia - Curtain

"Munkáimban mindennapi létezésem apró érzéseit, momentumait dolgozom fel. A személyes élményeim, tapasztalataim által bennem kialakuló komplex gondolatok, hangulatok kifejezésére talált képi formák nyújtják a megkönnyebbülés érzését, hogy az általam szavakkal kifejezhetetlennek tűnő gondolati és érzelmi hálót – vagy annak egy kis szeletét – sikerü̈lt megfogalmaznom. Nem kizárólag az érzelmek formába öntése foglalkoztat, hanem az emóciók és a tudat kapcsolata. Az élet megélése, az embert ért hatások feldolgozásának ezernyi lehetősége, egy egyszerű kérdésre adott lehetséges válaszok sokfélesége, végtelensége. Ennek a bizonytalanságnak, önkontrollnak és állandó kérdésfelvetésnek az elfogadása az, ami biztonságot és a maga módján stabilitást ad. Nem eredmények és válaszok érdekelnek, hanem épp az eredménytelen és a válasz nélküli folyamat."

Tar Ágnes - Beesett az arcod

"Engem az érzelmeim és a pillanatnyi lelkiállapotom inspirál."

Dudás Kriszta - Iszony IV.

"A képet egy Művésztelepen készítettem. Mindig is inspiráltak az emberi test részletei. A kéz motívum az utóbbi időben szinte minden alkotásomon megjelenik. A kiinduláspont az volt, hogy olyan fotókat készítsek a modelljeimről, akik olyan mozdulatban, pózban vannak megörökítve, amely nem feltétlenül természetes. Ezek a kifejező testtartások egy sajátos hangulatot kölcsönöznek a képnek. Emberi/Női-Férfi kapcsolatok kivetülése."


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk