Ez az utóbbi idők legszebb szerelmi története, az Előző életek utolsó pillanataitól elakad a lélegzeted
Egy évvel a magyar mozibemutatója előtt, 2023. január 21-én tűnt fel először a vásznon Celine Song filmje, méghozzá a tavalyi Sundance Nemzetközi Filmfesztivál programjában, vagyis hosszú volt az út az idei Oscar-jelölésig a Legjobb film kategóriájában.
Az egy év alatt azért begyűjtött ezt-azt: például e sorok írásáig 66 díjat és további 203 jelölést a világ minden tájáról, köztük öt Golden Globe-nominációt is. Nem rossz karrier egy első film számára, márpedig a fiatal, harmincas évei közepén járó dél-koreai Celine Songnak az Előző életek a direktori debütjét jelenti. Mondják, nagy terheket ró egy rendkívül sikeres elsőfilm az alkotókra, reméljük, Song azért még számos hasonlót tesz le az asztalra!
Na de lássuk, miről is van itt szó! A történet három kronologikus felvonásban bontakozik ki: huszonnégy évvel ezelőtt Szöulban startoltunk 2000-ben, épp, mielőtt a 12 éves Nora (Moon Seung-ah) családja Észak-Amerikába emigrál, elszakítva ezzel a kislányt a legjobb barátjától, Hae Sungtól (Leem Seung-min). Tizenkét évvel később, 2012-ben a huszonéves Nora (Greta Lee) és Hae Sung (Teo Yoo) a világ túlsó végein élő diákkokként a Facebookon és a Skype-on keresztül egy rövid időre újra kapcsolatba kerülnek. Borzasztóan megörülnek a másiknak, és ott folytatják, ahol anno abbahagyták, az online randik azonban egy idő után kilátástalanná válnak, így ismét szem elől tévesztik egymást.
Majd újabb 12 év telik el, s immár a jelenben a harmincas Hae Sung New Yorkba utazik, hogy meglátogassa Norát, aki azóta egy amerikai férfi, Arthur (John Magaro) felesége.
A találkozás persze mindkettejükben nem várt érzelmeket szít, kérdés, ki mihez kezd velük…
Az Előző életek egy lassan folydogáló, nem túl szószátyár, de rendkívül lényegre törő alkotás, ami más kezekben könnyedén válhatott volna egy nagy kifakadásokkal, sírásokkal és hatásvadász zenei aláfestéssel megspékelt melodramatikus szerelmi háromszöggé, Celine Song értő felügyelete alatt azonban egy csendes felfedezés lett arról, hogyan találjunk megoldást és békét az életünkben megtett és meg nem tett utakkal. Többek között.
Nora és Hae Sung láthatóan odavannak egymásért, és ha a lány családja nem költözik el Dél-Koreából, minden bizonnyal a barátságukból tiniszerelemmé alakult volna a kapcsolatuk, az persze már más kérdés, hogy meddig maradtak volna együtt.
De mivel nem így alakult számukra az élet, így felnőttként kénytelenek megtapasztalni azokat az érzelmeket, amiket egymásból előhívnak.
Hae Sung számára talán tisztább a kép: mondjuk úgy, nem lenne ellenére, ha együtt lehetne Norával, számára „csupán” az jelenti a gondot, hogy Dél-Koreában él, és ott is tervezi a jövőjét, a távkapcsolat pedig nem járható út. Nem tudja, mire számítson, amikor huszonnégy év után újra átölelheti a lányt, hiszen tisztában van vele, hogy Nora már férjnél van, az érzés azonban, hogy közel legyen hozzá, legalább egy rövid időre, mindent felülír.
Nora még tanácstalanabb. Ő ugyanis azzal, hogy a családja az Egyesült Államokba költözött, valamennyire elveszítette a dél-koreai identitását, a Nora nevet is magának találta ki a szülei javaslatára, hogy könnyebben boldoguljon a tengerentúlon. Igaz, megtalálta itt a boldogságot egy hozzá illő, szerető férj személyében, ráadásul a munkájában is sikeres, mégis hiányzik neki valami… vagy valaki.
Számára Hae Sung testesíti meg a gyökereit, ő például az egyetlen, aki még a koreai nevén hívja, s csupán vele tud az anyanyelvén kommunikálni.
Egyébként ehhez kapcsolódik a film egyik legjobb jelenete, amikor Nora, Hae Sung és Arthur hármasban ülnek egy bárban, s mivel Hae Sung csak egy kicsit beszél angolul, Arthur pedig egy kicsit koreaiul, inkább Nora fordít közöttük.
Így egyfajta híddá vagy átjáróvá válik e két ember és bizonyos értelemben a két nyelvi és kulturális világ között is.
Szép lassan azonban el-elmaradoznak az angol megfelelők, s azt látjuk, ahogy Nora és Hae Sung a saját nyelvükön önfeledten beszélgetnek, nevetgélnek, a feszengő Arthur pedig egy másik világban érzi magát, ott, ahol Nora is egészen kiskora óta. Egyébként ez a mozzanat a való életben is megtörtént az író-rendező Celine Songgal, s ez ihlette őt meg a film elkészítésére.
Az Előző életek bölcs film, éretten közelít a témájához, és számos csodás pillanatával sarkallja a nézőit gondolkodásra. Nem mellesleg pedig rendkívül megható. Az utolsó jelenet talán az év egyik legszebb filmes pillanata, ne hagyjuk hát otthon a zsebkendőinket! Ráadásul még van alkalmunk a lehető legjobb platformon, a nagyvásznon átélni az élményt, mivel a két Oscar-díjra jelölt film (a Legjobb film mellett a Legjobb eredeti forgatókönyv kategóriában nominálta az Amerikai Filmakadémia) még elcsíphető a magyar mozikban, így érdemes pótolni a március 10-i, 96. Oscar-díjátadó gáláig.
Az egy év alatt azért begyűjtött ezt-azt: például e sorok írásáig 66 díjat és további 203 jelölést a világ minden tájáról, köztük öt Golden Globe-nominációt is. Nem rossz karrier egy első film számára, márpedig a fiatal, harmincas évei közepén járó dél-koreai Celine Songnak az Előző életek a direktori debütjét jelenti. Mondják, nagy terheket ró egy rendkívül sikeres elsőfilm az alkotókra, reméljük, Song azért még számos hasonlót tesz le az asztalra!
Na de lássuk, miről is van itt szó! A történet három kronologikus felvonásban bontakozik ki: huszonnégy évvel ezelőtt Szöulban startoltunk 2000-ben, épp, mielőtt a 12 éves Nora (Moon Seung-ah) családja Észak-Amerikába emigrál, elszakítva ezzel a kislányt a legjobb barátjától, Hae Sungtól (Leem Seung-min). Tizenkét évvel később, 2012-ben a huszonéves Nora (Greta Lee) és Hae Sung (Teo Yoo) a világ túlsó végein élő diákkokként a Facebookon és a Skype-on keresztül egy rövid időre újra kapcsolatba kerülnek. Borzasztóan megörülnek a másiknak, és ott folytatják, ahol anno abbahagyták, az online randik azonban egy idő után kilátástalanná válnak, így ismét szem elől tévesztik egymást.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.
2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.
A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.
Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.
Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.
1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.
Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.
Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.
2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.
Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.
A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.
Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.
A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.
A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.
Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd
végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.
A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.
Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.
Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.
A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.
Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.
„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”
Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.
Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.
Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.
Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.
Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.
A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.
Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.
Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.
Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.
Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…
Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.
Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.
Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.
A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.
Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.
Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.
Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.
Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.
Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!