KULT

Ewan McGregor élvezettel fullad bele a kokainba és a selyembe – Halston-kritika

A skót színész láthatóan lubickol a meleg divattervező szerepében a Netflix új sorozatában, a Halstonban, az eredmény viszont pont olyan, mint egy divatbemutató: szép, olykor katartikus, de csak a felszínt látjuk.


Az biztos, hogy mondjuk a Nyugati aluljáróban senki nem fog odalépni hozzánk, hogy ötszázér’ kamu-Halstont kínál, pedig a divattervező a hetvenes évektől magabiztosan diktálta a divatot Amerikában. Sőt, 1973-ban egyike volt annak az öt amerikainak, aki részt vett a hírhedt versailles-i divateseményen, ahol öt amerikai tervező mutatta be a franciáknak, mitől döglik a tengerentúlon az a bizonyos légy. Szégyenkezni azonban nem kell, nem tette azt Ewan McGregor sem, aki saját bevallása szerint a szerep elvállalása előtt még sosem hallott a divattervezőről.

Pedig Roy Halston Frowickről a hetvenes évek New Yorkjában csak az nem hallott, aki nem létezett: jól irányzott mozdulattal tűzte fel Jackie Kennedy fejére a legendás pillbox kalapot, ezzel együtt magát is a divattérképre. Jelleméről már az sokat elmond, hogy fogalmat kreált saját magából, csak Halstonnak hívatta magát és a ruháit is, önpusztító és nárcisztikus természete pedig jócskán kikezdte mindenki idegeit, aki csak kapcsolatban volt vele. A nagyszájú zseni két évtizeden át ontotta magából a kollekciókat, partizta végig kokainmámorban a New York-i éjszakai életet, és veszítette el fokozatosan a kontrollt cége és élete felett is, hogy aztán elfeledve haljon bele az AIDS-be Amerika másik felén.

Halston előzetes

A film indítása több mint ígéretes: pár gyors vágással és két mondattal tudja le a Jackie-O-féle szárnyalást. A kalap, amely meghozta a belépőt a legnagyobbak közé, azonnal ki is megy a divatból, Halstonnak pedig már a siker kapujában újra kell definiálnia magát. A film tehát kihagyja a felemelkedéstörténet első, magától értetődő felvonását, és a problémásabbra koncentrál:

hogyan épít ez a pénztelen zseni pusztán a víziójával és a nagy szájával felszerelkezve egy birodalmat? Egy olyan birodalmat, amelyet aztán ő süllyeszt el?

A megfilmesítésért kiáltó élettörténetből már 30 éve is könyv lett, Steven Gaines írta meg alig egy évvel a divattervező halála után a Simply Halstont, a Netflix egyik aranytojást tojó tyúkja, Ryan Murphy most vetett szemet a témára. A streamingszolgáltató még 2018-ban kötött gigaszerződést a többek közt az American Horror Story és a Glee sorozatokkal befutó showrunnerrel, aki a szerződés értelmében szorgos kis sorozatgyárosként fogja ontani magából lehetőleg minél gyorsabban az alkotásokat 300 millió dollárért. Nem is pihent: az eddig eltelt három év alatt elkészített két évadot A politikusból, kiélhette rajongását a negyvenes évek álomgyára előtt a Hollywoodban, és ezredjére is előhúzhatta Sarah Paulsont és a már említett korszak stílusát a Ratchedben.

Igazán átütő sikert azonban egyikkel sem ért el, így egyre inkább felerősödnek a hangok, miszerint a Netflix mégsem az évszázad üzletét kötötte meg Murphy-vel 2018-ban.

Pedig a showrunner számára kifejezetten szerelemprojekt lehetett a Halston: korábban az American Crime Story második évadában, a Gianni Versace meggyilkolásáról szóló évadban is részt vett. Ráadásul nem nehéz meglátni a hasonlóságot közte és Halston közt: mindketten Indianában nőttek fel nem túl nyugodt családi közegben, amin nem javított túl sokat az sem, hogy hamar kiderült mindkettejükről, hogy melegek. Hatalmas ambíciókkal és álmokkal indultak a nagyvárosokba, ahol aztán gyorsan a csúcsra értek. Murphy kritikusai szerint a showrunner sorsa a jövőben is hasonlóan alakulhat, mint Halstoné: eladja és aprópénzre váltja a nevét.

A Netflix-féle Murphy-receptbe a Halston is beleillik:

vizuálisan nagyon erős, a hangulata szinte lemászik a képernyőről, még szórakoztat is ideig-óráig, ám összességében inkább csak a felszínt kapargató, felületesen összerakott minisorozat marad belőle, nem mélyen beivódó élmény.

Pedig a hozzávalók adottak: Ewan McGregor annak ellenére tökéletes Halston, hogy külsőre nem is állhatna távolabb az igazitól. Az egyébként remek skót színész ráadásul pont nemrég mutatta meg, hogy még ő is tud elviselhetetlenül ripacs lenni – bár feledhetnénk a Harley Quinn-filmben nyújtott teljesítményét -, ám ezúttal McGregor hozza a tőle elvárt százhúsz százalékos maximumot. Érdemes megnézni a divattervezőről készült felvételeket: a skót színész minden erőlködés nélkül kapta el azt a vonalat, hogyan tudja eljátszani egy olyan ember affektálását, aki valójában maga is csak eljátssza, hogy affektál. McGregor látható élvezettel merül alá Halstonként a drogok, orchideák, ultravelúrok és férfiszeretők világában, megrajzolva ezzel egy olyan főszereplő képét, akivel úgy lehet többé-kevésbé azonosulni, hogy közben egy elviselhetetlen alak.

És pontosan ezen a ponton bicsaklik meg a sorozat. Adott

egy impulzív zseni, aki szinte perverz örömmel gyújt fel maga körül mindent, még élvezettel is pöccinti rá a hamut a romokra, hogy aztán ő toporzékoljon a legkeservesebben saját élete tragédiáján.

Kap zseniálisan csípős egysorosokat, szinte várjuk, kit és hogyan küld el legközelebb a fenébe, miközben rendre össze is omlik, mégsem igazán ismerjük meg a valódi Halstont. Kapunk néhány semmitmondó flashbacket a gyerekkorából, a parfümkészítős jelenetben egész közel is kerülünk ahhoz, hogy sokszínű személyisége valahogy tényleg összeálljon előttünk, aztán tovaszáll mindez. Öt epizód és 230 perc alatt sem jutunk közelebb ehhez az emberhez annál, hogy megtudjuk, mi is volt úgy igazán a fekete garbó, a napszemüveg és a kokainfoltos orr mögött.

A mellékszereplők szintén csak arra szolgálnak, hogy Halston karakterének ingatag vázát erősítsék több-kevesebb sikerrel. A több egyértelműen Krysta Rodriguez Liza Minellije és David Pittu Joe Eulája, akik szintén nagyrészt csak villámhárítóként vannak Halston mellett, esetleg azért, hogy forgatókönyvszagúan felvillanjon általuk a divattervező újabb vonása, ám nekik több jó pillanat is jut. Sokkal mostohább sorsot kap mondjuk a Rory Culkin által alakított Joel Schumacher, aki összesen tíz mondatot ha kap, vagy egy sor másik szereplőnek, vagy akár Halston múzsája, Elsa Peretti.

De legalább baromi jól néz ki!

Ryan Murphy sorozatainak már-már védjegye, hogy a rendelkezésére álló tömérdek pénzből elég szép dolgokat hoz ki, és a Halston ezen a téren kiemelkedően teljesít – persze azt nem árt hozzátenni, hogy egy divatról és szépségről szóló filmnél ez alapkövetelmény. Még ha a néha döcögő történetet unni is lehet, Halson lenyűgöző irodáját, lakását, a kokainporos Studio54-et és a hamisítatlan ’70-es, ’80-as évekbeli New York-i miliőt nem. Csak hát ott már rég gond van, ha a külcsín dolga, hogy elterelje a figyelmet a mozgókép egyéb hiányosságairól.

Ezen a téren érződik a leginkább, hogy ez is csak egy futószalagon gyártott, igényes iparosmunka: a felszínt kapargatja, de megbocsátjuk neki, mert szép, hangulatos, néha vicces is, és gyorsan le lehet zavarni. Kicsit olyan, mint a szcéna, amit bemutat: színes, szagos, harsány, ám a csillogás alá alig látunk be.

A Halston május 14-től elérhető a Netflixen.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk