KULT

És a Kövek gurulni kezdtek – 60 éve mutatkozott be a londoni Marquee klubban a Rolling Stones

Egy jól sikerült „beugrás” indította el a brit rockegyüttes karrierjét.


Valamikor a 60-as években két felfogás élt a rockzenével kapcsolatban: csupán múló divat, ugyanúgy el fog tűnni, mint a többi, és legfeljebb 30 éves korig lehet csinálni, utána a zenészek tisztes polgári foglalkozást választanak és visszailleszkednek a társadalomba. Ma már tudjuk, hogy egyik jóslat sem jött be: a rockzene ma is él, sőt, az „ősöket” sem csak a kortársak, hanem már az unokáik is hallgatják; másrészt pedig azok, akik bírták erővel, mondanivalóval és nem utolsósorban színpadi jelenléttel, nemhogy „nem komolyodtak meg” 30 éves korukra, hanem sokan ezután értek igazán a csúcsra, sőt vannak nem kevesen a „nagy generációból”, akik még a 21. században is el tudták kápráztatni a közönséget. Keresve sem találhatnánk jobb példát a Rolling Stones-nál, amely – kimondani is hihetetlen – 60 éve, 1962. július 12-én mutatkozott be ezen a néven a londoni Marquee klubban és az „alapító atyák”, a banda pillérei, Mick Jagger és Keith Richards ma is ott vannak a születésnapi Sixty világturnén.

Azokban az években, amikor a rockzene még közel sem volt nagy biznisz, a legnagyobb szerepe a tehetségek felfedezésében Nagy-Britanniában is a különböző kluboknak volt. Ezekbe szerencsés esetben betévedhetett egy lemezkiadó embere vagy valamilyen rádiós szerkesztő, aki felfigyelt az új hangokra. Hamar kialakult ezeknek a helyeknek egyfajta hierarchiája, és azok, akik bejutottak a legmenőbbekbe, reménykedhettek komolyabb karrierben. Ilyen volt a London belvárosában lévő Oxford streeten lévő, eredetileg jazz-kávézónak induló, 1958-ban nyílt Marquee, amelyet egy mozi alagsorában rendeztek be és amely az akkoriban még kevésbé népszerű rhythm-and-blues előadóinak is színpadot biztosított.

A Marquee – 1964-tól új helyszínen, a Wardour street 90-ben – lett a „kötelező” ugródeszka szinte minden valamire való szigetországi bandának, a Yardbirds-től a Queen-ig, a The Who-tól a Led Zeppelinig, számos híressé vált koncertfelvétel is készült itt.

1962 nyarán a csütörtök estéket Alexis Korner Blues Incorporated együttese kapta meg. A görög származású énekes-gitárost méltán tekintik a brit blues atyjának, hiszen zenekaraiban szinte mindenki megfordult, aki a következő évtizedben ebben a műfajban letett valamit az asztalra. Egyben ő volt az, aki egy manchesteri kirakatrendező amatőr zenészt, bizonyos John Mayallt a profi pályára irányította, megosztva vele „mentori” szerepét. A Blues Incorporated-ben akkoriban egy Charlie Watts nevű fiatalember dobolt.

Minden Stones-rajongó álmából felkeltve is tudja, hogy Mick Jagger és Keith Richards már kisgyerekkorukban ismerték egymást, de barátságuk akkor kezdődött, amikor a dartfordi vasútállomáson 1961. október 17-én találkoztak és Mick eldicsekedett amerikai fekete rhythm&blues lemezeivel. Chuck Berry és Muddy Waters lettek a fő ihletői az első formációjuknak, a Little Boy Blue and The Blue Boys-nak, amelyben a basszusgitáros Dick Taylor, a későbbi ugyancsak jó nevű Pretty Things alapítója lett. Közben egy kortársuk ugyancsak hasonló gyökerű banda összehozásán munkálkodott, és a Jazz News című lapban feladott hirdetéssel toborzott zenészeket Elmo Lewis néven, mivel neki az üvegnyakkal megszólaltatott slide-gitár mestere, Elmore James volt a példaképe. Igazából Brian Jones-nak hívták. Nála jelentkezett a remek zongorista, Ian Stewart, aki ugyan később, állítólag „előnytelen” külseje miatt nem állhatott reflektorfényben, de két évtizeden át nélkülözhetetlen háttérembere maradt a Rolling Stones-nak.

A két bandát összehozta a közös érdeklődés és egy idő után összeolvadtak. Érdekes párhuzam, hogy magyar kortársuk, az Omega, amely szintén az idén ünnepelte volna 60. születésnapját, ugyancsak hasonló „fúzióból” jött létre. Hamarosan fel is léptek londoni külvárosi klubokban. A jó fülű, jó szemű Korner kiszúrta Jaggert, aki nemcsak remekül énekelt, hanem a korabeli szemtanúk szerint már akkor erős „színpadi jelenléte” volt és 1962 tavaszán többször is meghívta az ifjoncot vendégszólistának a Blues Incorporated-hez. Egyszer Keith is pengetett az „öreg” mellett.

Történt aztán egy nyári csütörtökön, július 12-én, hogy Korneréket meghívták a BBC jazz-programjába egy élő felvételhez. Mivel azonban szerződés kötötte őket a Marquee-hoz, Harold Pendleton, a klub tulajdonosa kilátásba helyezte, hogy ha nem lépnek fel aznap nála, aki a következő hétre kereshetnek maguknak új klubot. Ekkor jutott eszébe Kornernek, hogy Jaggerék beugorhatnának helyettük. Csakhogy az új csapatnak a „történelmi” fellépés előtt néhány nappal még neve sem volt.

Így támadt Brian Jones ötlete, hogy Muddy Waters egyik híres dalának címe, más források szerint egy másik dal egyik sora nyomán legyen a banda neve The Rolling Stones. Újabb Omega-párhuzam: Kóborék 1962. szeptember 23-i, a Műszaki Egyetem Hess András téri kollégiumában adott koncertjük előtt a bejárati plakátról tudták meg, hogy ez a nevük, a névadójuk a gondnok volt, aki egyetemükről nevezte el őket.

És itt jegyezzük meg, hogy bár a világon mindenütt gyakran emlegetik a Stones-t „Guruló Kövekként”, maga a kifejezés „számkivetettet”, „ágról szakadtat” jelent afro-amerikai szlengben.

Aznap este Rolling Stones néven Mick Jagger, Keith Richards, Dick Taylor, Brian Jones, Ian Stewart és Tony Chapman dobos lépett a Marquee színpadára. Koncertjükről valószínűleg nem maradt hangfelvétel – amit ilyen címen akarnak eladni a YouTube-on, mind hamisítvány –, csupán egy kézzel írt lista árulkodik a műsorról.

Eszerint csupa rock and roll és rhythm-and-blues standardet játszottak, köztük a Kansas City-t, a Dust My Broom-ot, a Back In the U.S.A.-t, a Got My Mo-Jo Workinget.

Korabeli beszámolók szerint illedelmesen öltözött közönség, mintegy 80 fiú és 30 lány hallgatta őket, Jagger csíkos pulóvert és kordbársony nadrágot, Richards fekete öltönyt viselt, Stewart pedig, miközben egyik kezével zongorázott, a másikban egy húsos pitét tartott és falatozott. A zenészek úgy emlékeztek, hogy ők is és a közönség is nehezen melegedtek be, de az utolsó 15 percre felforrósodott a hangulat. Stewart memoárjában leírta, hogy az igazi frontember Keith volt, aki nemcsak a közönséget hergelte, hanem dobosukat is, akinek tempójával nem volt megelégedve. A buli után a banda feltűnés nélkül elvonult egy közeli pubba meginni valamit, a fellépésért összesen 30 fontot kaptak.

Fél évvel később az első koncerten nézőként jelen lévő Charlie Watts lett a dobos, Tony Chapmanen keresztül viszont magukhoz csábították a „nagy hallgatag” basszusgitáros Bill Wymant. Erre a formációra csapott le a rámenős menedzser, Andrew Loog Oldham, aki a Decca lemezcégnek ajánlotta be őket. A kiadó igazgatója, Dick Rowe nem követte el még egyszer az előző évi baklövését, amikor kidobta a Beatlest. A többi történelem.

Háromszor volt abban a szerencsében részem, hogy élőben láthattam a Rolling Stones-t. Először 1990-ben Bécsben, és máig kiráz a hideg, amikor eszembe jut, ahogy a Ruby Tuesday utolsó refrénjét 80 ezer ember énekelte a Práter stadionban. Másodszor Budapesten, 1995-ben ismétlődött meg ez a csoda, amelyből leginkább a Sympathy For Devil pokoljárása és örök kedvencem, a Gimme Shelter szemérmetlen Jagger-Lisa Fisher duója maradt meg. Harmadszor 2007-ben ismét az immár Puskás Ferencről elnevezett Népstadionban állították meg az időt a Satisfactionnel (Getnó), a Honky Tonk Woman-nel és a Paint It Black-kel. Aztán a minap beleakadtam egy koncertfelvételbe, ahol Mick egy újabb több nemzedéknyi himnuszt énekelt: You Can’t Always Get What You Want. És azon kaptam magam, hogy a refrént vele éneklem. A helyszín a londoni Hyde Park, időpont 2022. július 2. Hatvan évvel ama Marquee-beli buli után. Hogy újra csak az Omegát idézzük: Életfogytig rock and roll...


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk