KULT

Ennyire hűtlen dolog a színház

Kulisszatitkok Jordán Adél és Szabó Kimmel Tamás legújabb közös darabjáról. Pelsőczy Réka rendezővel beszélgettünk.


Június 28-án debütál Jordán Adél és Szabó Kimmel Tamás főszereplésével a legfrissebb Orlai-produkció, a Bagoly és Cica. A darabról Pelsőczy Réka rendezővel beszélgettünk.

Hamarosan itt a premier. Hogy látod, mennyire sikerült igazodni az elején eltervezett ütemhez? Hol tart most a Bagoly és Cica?

Rendezői szemmel nézve nagyon jól állunk, hasonlóan, mint tavaly a Római vakációnál. Jó tempóban haladt, halad a munka, ez vonatkozik a háttérre is, a hangra, díszletre, jelmezre, mindenre. Most, az utolsó héten, bár még sok a munka, jut időnk letisztázni, kitalálni, megcsinálni egy-két dolgot, új ötleteket belerakni, és ez igazán megnyugtató.

Mennyire volt feszített, melós a munkatempótok?

A múlt héten már reggeltől estig próbáltunk, pedig a főpróbahetet is lent töltjük a Balatonon, nekem ráadásul minden este előadásom volt. Ilyenkor nincs másra idő az életben. Viszont ennek is megvan az előnye, legalább nem kell mindent négy órába sűríteni.

Sokáig tartott, amíg egymáshoz szelídültetek? Adéllal már többször dolgoztál együtt, Tomit viszont nem ismerted korábban.

Érdekes, tulajdonképpen csak visszatekintve érzem azt, hogy mégiscsak volt egy ilyen folyamat. Rögtön megtaláltam velük a hangot. Összességében is nagyon pozitív élményem van a munkatársakkal kapcsolatban, abszolút családias ez a kétszereplős darab, de az utóbbi egy-két hétben éreztem azt igazán, hogy mi is találkoztunk Tomival. Úgy is, hogy ez nem a verbalitás szintjén fejeződik ki, hanem láthatatlan módon.

10298770_727288030662429_8489193923682684915_n10306749_727288127329086_5714756224291993989_n

Miért éppen rájuk esett a választás, amikor Doris és Felix karakterének megformálóit kerestétek?

Magát a darabot még évekkel ezelőtt olvastam. Valójában Adél volt az én fejemben, neki kerestem egy hasonló szerepet, akkor mutatta Zöldi Gergely a Bagoly és Cicát. Beszéltünk Orlai Tiborral, hogy egyszer esetleg ezt megcsinálnánk, de végül más mellett döntöttünk, másba kezdtünk bele. Tavaly aztán Tibor felhívott, hogy vigyük színre Adéllal és Tomival. Ez az ő ötlete volt.

Kétszereplős darab esetében talán még nagyobb „lutri” a szereplők kiválasztása, mert mi van akkor, ha mégsem passzolnak össze, nem tudnak egymással mit kezdeni?

Én egyrészt Tomit remek színésznek tartom, már akkor is ez volt a véleményem, amikor még nem dolgoztunk együtt. Nagyon vonzó férfinek látom őt, a női néző-énem már rég felfedezte magának és azt gondoltam, ez a közönségre is hasonló hatással lesz. Adél pedig egy gyönyörű nő, fel sem merült bennem, hogy nem lesznek jók együtt. De valóban lutri egyébként, azt gondolom, iszonyú mázlink van. Valami hihetetlenül jó dolog történik velünk, és ezt a műfajt csak így érdemes csinálni. Persze úgy is lehet, hogy csak jelezgetve van, de lényegében semmi nem történik a két színész között, egyszerűen elfogadják egymást és szépen, megbízhatóan lejátsszák, amit kell. De szerencsére Tomi egy szenvedélyes színész, nem szemérmes.

10366051_738989086158990_4922591810331302306_n

Az elején sem volt az, amikor még teljesen új volt a szituáció, a környezet?

Szerintem azzal kapcsolatban valóban volt benne eleinte szemérmesség, hogy Adéllal mi „katonások” vagyunk, őt színészként rendkívül nagyra tartja. Egy másféle szemérmességet pedig a szerelmes jeleneteknél lehetett érezni, olyan részeknél, ahol testileg közel vannak egymáshoz, de ez teljesen normális.

Hogy láttad, mennyire érezték magukénak a karaktereiket?

Adél abszolút. Tomi nem teljesen olyan, mint Felix, de közben ez a figura is benne van a lényében, csak nem elsődleges. Úgy érzem, teljesen személyes, amit csinál, csak az életben neki egy másik páncélja van: a nyertes macsó. Ehhez képest ebben a szerepben az esendő oldalát mutatja meg.

10373503_738988946159004_4432526661938646993_n10275986_738988976159001_1221827914111686195_n1610059_727288257329073_2850854186749926250_n

Milyen volt átnyergelni a színész-létből a rendezőibe? Honnan jött ez az impulzus?

Teljesen véletlenül történt, ma már sorsszerűnek tartom. Egy évig viccelődtem azon a kolléganőmmel, Bertalan Ágival, hogy a Kolibri Színházban megrendezem a Popeye-t, ő meg mindig röhögött rajtam. Aztán egyszer csak felhívott Egressy Zoli, író, aki Ági férje volt, hogy akkor ő megírná ezt a darabot, és megrendezném-e? Előtte egyáltalán nem gondoltam, hogy én ezt valaha merném…

Akkor ez egy bátorságpróba volt?

Igen, azt éreztem, hogy ha hozza az élet, muszáj kipróbálnom magam. Meg aztán úgy voltam vele, hogy mégis egy mesét csinálok, gyerekeknek, abba csak nem bukhatok bele annyira.

Ezek szerint bejött…

Nagyon jól éreztem magam! Annyira megtaláltam valamit, annyira helyükre kerültek bennem dolgok a nehézségek ellenére, hogy onnantól biztos volt: én ezt valamilyen formában folytatni szeretném.

Nem volt ennek egyfajta terápiás jellege?

Úgy gondolom, hogy minden alkotás valamilyen módon terápia. Elég giccses példa, de ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor a kagyló a sok szemetet, ami belekerül, kiizzadja, és abból lesz a gyöngy. Az alkotás is nehézségekből, fájdalmakból lesz, én a sajátjaimat fel is használom. Azzal, hogy színész is vagyok, valamilyen módon értelmet nyernek az életemben a fájdalmak, az elvesztések, a hiányok, a sérülések.

Mennyire rakod bele magadat a rendezésedbe? Mennyire te vagy az, amit megrendezel?

Az, amit gondolok a kapcsolatokról, amik történtek velem az életben, azokat mind beleviszem. A próbafolyamat során sokat beszéltem és beszéltünk mindannyian olyan szituációkról, amikor a szereplőkéhez hasonló élethelyzetekbe keveredtünk, olyan élményekről, érzésekről, amiket be tudunk helyettesíteni a darabban történtekbe. Azzal együtt, hogy ez egy mese, aminek van sok-sok felismerhető, mégis elnagyolt motívuma, minden naivságával a magaménak érzem. A tegnapi próbán is például az villant be, hogy ez teljesen én vagyok. Szeretem, amikor ezt tudom mondani a munkámra.

Ennek is szerepe volt abban, hogy Bill Manhoff darabja felkeltette az érdeklődésed?

Magát darabot először nem is tartottam jónak. A kiindulásom teljesen Adél karaktere, személyisége volt, köré akartam egy szerepet. Miután nekiálltunk, persze másképp is elkezdtem vele foglalkozni. Közben volt egy pillanat, amikor kicsit megijedtem, az kattogott bennem, hogy nem akarok egy felszínes, blőd komédiát csinálni… Szeretem a humort, a vígjátékot, Woody Allent is, de azért annak mindig megvan a veszélye, hogy az ember milyen minőséget hoz létre.

A darabról

Felix ifjú író, aki a nagy áttörésre vár. Szakadatlanul dolgozik a nagy regényen, amely majd híressé teszi, ám a kiadók sorra visszautasítják őt. Doris, a magát modellnek valló fiatal nő a jég hátán is megél – illetve élne, ha hagynák. Ám az éjszaka közepén kiteszik a lakásából, ő pedig bekopog, hogy menedéket keressen Felixnél. Náluk ellentétesebb két embert nem hordott még a hátán a föld. Csupán egy percre van szükség, hogy egymás agyára menjenek. Ám mégis össze vannak kényszerülve egy pici garzonlakásba. Hát mindent megtesznek, hogy valahogy túléljék a helyzetet.

A hatalmas sikerrel bemutatott komédia filmen is emlékezetes volt: főszerepeit Barbra Streisand és George Segal játszotta.

Az előadás június 28-án debütál a balatonföldvári Kultkikötő keretében, Budapesten először július 2-án láthatjátok a Belvárosi Színházban.

10358128_738988996158999_2978839390018434253_n

Azt, hogy színész vagy, mennyire tudod kamatoztatni a rendezésben? Empatikusabban kezeled azokat, akik a deszkán állnak?

Ezt tartom az egyik legnagyobb erősségemnek, hogy ha éppen rendezek, akkor is tudom, milyen színésznek lenni, mi az, ami idegesít, milyen az, amikor fáradt vagyok, nincs kedvem dolgozni és mennyire nem szeretem, ha olyankor hajtanak vagy bántanak. Én a színészeket sokkal inkább használom, mint más rendezők, sokkal inkább számítok az ő kreativitásukra. Számos esetben azt rendezem, amit ők hoznak magukkal.

Tehát nem veszel fel egy autoriter pózt és terpeszkedsz el a székeden.

Nem, és nem is tudnék így tenni. Ha például bajban vannak, mert úgy érzik, nem tudnak megoldani valamit, ott is használom a tapasztalataimat, próbálok azzal segíteni, hogy elképzelem: én hogyan játszanám. Sok rendezőnek fogalma sincs, mi baja a színésznek a színpadon, egyszerűen nem érzik. Ez persze nem feltétlenül baj, mert bennük meg épp az a jó, hogy nagyon mániásan kérik és akarják a saját dolgaikat. Azzal, hogy többfélék, mást és mást mozgatnak meg, aminek színészként örülök is.

Még nyakig benne vagytok, de mit gondolsz, mikor tudsz ráhangolódni egy másik darabra? Mikor bírod majd elengedni a Bagoly és Cicát?

Amíg nem jön a következő, ez lesz a szerelmem. Olyan érdekes, tavaly nyáron mutattuk be a Rómait, éppen ma mentek Kőszegre. Imádom, de meghaltam volna, ha nekem mennem kellett volna velük, mert most már annyira ez van bennem. Hát ilyen hűtlen dolog ez a színház.

Ha kíváncsi vagy a darabra, nyomj egy lájkot!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk