Ennyi esélye van a Ragadozó ellen egy kis indiánlánynak – Ilyen a kegyelmet nem ismerő Préda
A Predator, avagy magyar nevén Ragadozó a filmvilág egyik legkultikusabb „szörnye”, a szörny pedig azért idézőjeles, mivel egy az embernél jóval fejlettebb és intelligensebb fajról, a yautjáról van szó, amelynek egyedei egyszerre hipermodernek (űrhajók, fegyverek) és hagyományőrzők (öltözködés, vadászmánia, becsületkódex). Előszeretettel látogatnak el például a Föld nevű sárgolyóra egy laza kis űrszafarira, ahol minduntalan be akarják cserkészni azt a zsákmányt, amelyik a legnehezebben adja magát: az embert.
A Ragadozó-franchise 1987-ben startolt John McTiernan rendezésében, és noha első blikkre egy átlagos dzsungeles, schwarzeneggeres akciófilmnek tűnt, a földön kívüli entitás, vele együtt pedig a sci-fiműfaj beemelésével végül sokkal több lett annál. A fókusz a muszklikról a csápokra suhant át, és öröm volt nézni, ahogy a mindenkinél erősebb Arnie ezúttal is a menekülő embert játszotta, akire egy még nagyobb és még erősebb vadász fente a fogát és a pengéit.

És bár azt gondolhatnánk, hogy a karakter jelenleg is tomboló népszerűségének anyagilag felettébb megtérülő filmek egész sora ágyazott meg, ez korántsincs így. Ugyanis sem a Ragadozó 2 (1990), sem az Antal Nimród-féle Ragadozók (2010), sem pedig a Predator – A ragadozó (2018) nem bizonyultak kasszasikernek (más médiumokban tudott igazán kiteljesedni John Thomas és Jim Thomas kreálmánya, úgymint képregényekben, regényekben és videójátékokban).
Shane Black legutóbbi menete csalódást keltő minőségével és box office-eredményével visszahőkölésre késztette a stúdiót (20th Century Studios, vagyis Disney), a Prédát épp ezért szűkebb büdzséből próbálták tető alá hozni, ráadásul nem is merték mozikba küldeni, egyenesen a Disney+-on debütált Dan Trachtenberg rendezése.

Apropó, direktor... Trachtenberg leszerződtetése kapásból vérmes reményeket keltett a rajongókban, hiszen eddigi egyetlen filmjével, a 2016-os és nem mellesleg pazar Cloverfield Lane 10-zel már bebizonyította, hogy kevés pénzből izgalmas és látványos eredményre képes. A Prédához pedig ismét az egyszerűségében rejlő nagyszerűség kiaknázására volt szükség.
Adott ugyanis az 1719-es esztendő, az amerikai Északi Nagy Síkság (ami magába foglalja Montana keleti és Wyoming északkeleti részét, Észak- és Dél-Dakota nagy részét, illetve a kanadai prérit), valamint az itt élő komancs indiánok. Erre a terepre érkezik meg a film elején a magányos űrvadász, aki nem elégszik meg holmi skalpokkal, neki a préda egész koponyája kell. Főszereplőnk pedig a fiatal komancs lány, Naru (Amber Midthunder - Jeges pokol), aki jócskán megelőzve korát a girl powerben hisz, és bizonyítani akarja, a nők is többre hivatottak annál, minthogy a konyhatipiben sürgőlődjenek, vagy állatbőröket készítsenek ki. Ő vadászni szeretne, akkor is, ha senki nem hiszi, hogy képes lenne elejteni egy vadat. Márpedig nemsokára a legnagyobb vad fedi fel magát előtte, aki ráadásul szintén egy jó fogást lát benne.
Egy vadászatról szóló filmet nem is kell túlbonyolítani, Trachtenberg pedig tudta, melyik ösvényen kell haladnia, hogy összedobjon nekünk 100 izgalmas percet. A Préda ráadásul nem elégszik meg a Predator kontra indiánok-tematikával, a mű első harmadában a komancs törzs mindennapjaiba is beavat minket, a női mivolta által determinált szerepköréből kitörni óhajtó Naruval ugyanakkor egy (18. századi létére) ízig-vérig modern hősnőt prezentál, akiért lehet drukkolni.

A rendező ugyanakkor arról sem feledkezett meg, hogy a Predator-franchise nem a tündérmesék birodalma, s így nem fogta vissza a vérengzéseket, sőt! Különösen kegyetlen mederben folynak az események (és a belsőségek). Az erőszak ettől függetlenül nem öncélú, hiszen ez egyben igazodik a bemutatott kor és miliő vadságához is, erre a sztorira egyszerűen nem lehetett 12-es karikákat dobálni.
Talán a fentiekből is érződik, hogy a Préda nem reformálja meg a műfajt, nem egészíti ki a Predator-univerzumot olyasmivel, ami az eddigiektől eltérő megvilágításba helyezné a franchise-t vagy a koponyahappoló űrrasztákat. Egyszerűen csak piszok jó szórakozást nyújt, és néha ennyi is elég.