Elment a mozi legvidámabb bálnavadásza – Kirk Douglas halálára
Gyerekkorom egyik első nagy filmélménye volt a Walt Disney-féle, 1954-es Nemo kapitány, amelynek látványa, technikai megoldásai mai szemmel is lenyűgözőek. Nem is beszélve a szereplőgárdáról: a rejtélyes kapitányt James Mason, az oceanográfus professzort Lukács Pál, inasát Peter Lorre (Löwenstein László), Fritz Lang M-je, és számos gengszterfilm rosszembere, Ned Landet, a kanadai bálnavadászt pedig Kirk Douglas alakította. Azóta a könyvet is 3-4 évente újra elolvasom, a filmet is megnéztem párszor. Felnőttként rájöttem persze, hogy Jules Verne bálnavadásza némileg árnyaltabb figura ugyan, és szó sincs arról, hogy pajzán dalokat énekelne a kapitány fókájának, de sikeresen átemelték halálmegvető bátorságát, vidámságát, a bezártságból is fakadó indulatait, valamint azt is, hogy nem megy a szomszédba egy kis kötekedésért.
Innentől kezdve számomra Kirk Douglas hívónév lett a moziban.
A zömök, remek fizikumú Issur Danilovich Demsky fehér-oroszországi zsidó bevándorlók fiaként született New York-ban 1916. december 9-én. A szőke, markáns arcélű, acélkék szemű, állán fogalommá vált gödröcskét viselő fiatalember debütálását egy krimibe torkolló romantikus történet, a Martha Ivers különös szerelme jelentette 1946-ban. A következő évtizedben robbant igazán a Douglas-bomba: bár több híres westernben is szerepelt – A csillag nélküli ember, Újra szól a hatlövetű, Utolsó vonat Gun Hillbe – 1956-ban Vincent Minelli rábízta Vincent Van Gogh szerepét A nap szerelmese című filmben. Ezután találkozott Stanley Kubrick-kal, akivel kétszer is filmtörténetet csináltak.
A dicsőség ösvényei (1957) az I. világháborúban játszódik, Douglas egy francia egység parancsnokát alakítja, amely megtagad egy esztelen parancsot, ezért, hogy példát statuáljanak, több katonáját hadbíróság elé állítják és kivégzik. A filmet Franciaországban hosszú évekig nem mutatták be, mert úgy érezték, sérti nemzeti büszkeségüket a hiú, csakis saját glóriájukat fényező tábornokok bemutatásával.
Douglas viszont egész életében pályája egyik legjobb filmjének tekintette. A Spartacus (1960) címszerepe pedig valósággal hozzá nőtt, kiemelkedett olyan partnerek mellett is, mint Laurence Olivier, Charles Laughton, Tony Curtis, Jean Simmons és Peter Ustinov. A gladiátorok lázadását vagy az életre-halálra szóló végső párbaj jelenetét azóta is rendszeresen idézik. A színész a filmnek egyben producere is volt, eredetileg Anthony Mann-nel akart forgatni, de elégedetlen volt vele, és visszatért Kubrickhoz. Kapcsolatuk azonban egyáltalán nem volt felhőtlen, mert szerződésük szerint Douglasnak beleszólása volt a forgatókönyvbe és élt is ezzel a jogával. Végül viszonyuk úgy elmérgesedett, hogy Kubrick meg is tagadta a filmet, annak ellenére, hogy máig a legnépszerűbb kosztümös filmek egyike a Quo Vadis? és a Ben-Hur mellett.
Kirk Douglas később is megúszta a beskatulyázást. A háborús és a westernfilmek mellett – amelyek között a legjobb az 1971-es Pisztolypárbaj volt, ahol Johnny Cash-sel kellett megküzdenie – emlékezetes alakítást nyújtott A megegyezés szerelmi történetében, ő volt Matthew Harrison Brady ügyvéd az Akit szelet vet tv-változatában, és az időutazásba keveredett Nimitz repülőgép-hordozó kapitánya a Végső visszaszámlálásban, amikor neki kell eldöntenie, hogy beavatkozzon-e Pearl Harbornál a történelem menetébe. Idős korában főleg szatírikus vénáját aknázták ki: A pénz boldogít című filmben (1994) például remekül alakítja az életvidám, dúsgazdag nagybácsit, akinek esze ágában sincs meghalni, hiába várják az örökösök a számukra örömteli eseményt.
Kevesen tudják róla, hogy színpadon is játszott, leghíresebb szerepe a Kakukkfészek McMurphy-je volt még 1963-ban. Szerette volna megfilmesíteni, meg is vette a jogokat, de Hollywoodot nem érdekelte a történet. Egy évtizeddel később azonban, már fia, Michael közreműködésével, teljesült az álma, ők finanszírozták Milos Forman filmjét Jack Nicholsonnal a főszerepben.
Kirk Douglast elpusztíthatatlannak tartották: már 1991-ben túlélt egy helikopter-balesetet, 1996-ban pedig stroke-ot kapott, amely beszédközpontját érte, de akkor sem adta fel. Életfelfogására jellemző, hogy azt nyilatkozta: „Együtt tanulunk beszélni a dédunokámmal” és könyvet is írt betegségéről, gyógyulásáról, arról, hogy miként kell kezelni egy családban egy stroke-os beteget. Közéleti szerepet is vállalt: az 1980-as évektől volt az Egyesült Államok jószolgálati nagykövete, a maccartysta antikommunista hisztéria idején pedig kiállt a munkájuktól megfosztott hollywood-i írók mellett. Meggyőződéses demokrata párti volt, gyakran emlegette, hogy négy filmben is együtt játszott az ultrakonzervatív republikánus John Wayne-nel, és végigveszekedték a forgatásokat.
„Ahhoz, hogy elérj valamit, elég bátornak kell lenned a kudarc elviseléséhez” – összegezte színészi hitvallását, aki saját életét „B-kategóriás filmnek” tekintette, amelyre, ha felkérték volna, biztosan visszautasítja.
