KULT

Eke Angéla: „Nem gondolom ördögtől valónak azt, hogy elmegyek egy kereskedelmi műsorba”

Mi értelme ugyanazt a szöveget előadni három különböző rendezésben? Mennyiben más a saját életedet eljátszani? Lehet valaki egyszerre celeb és művész? Eke Angélát kérdeztük.


Idén mutatták be a Radnóti Tesla Laborban Eke Angéla egyszemélyes előadását Én, Iphigenia címen. A darabot Závada Péter írta Angi valós történetei alapján, és az előadás különlegessége, hogy ugyanazt a darabot három különböző rendezésben láthatjuk egymás után.

- Először is mesélj kicsit a produkció kialakulásáról. Honnan jött az alapötlet?

- Azzal indult minden, hogy az NKA-nál lehetett magánszemélyeknek új előadásra pályázni. Úgy gondoltam, megragadom az alkalmat, mert régóta dédelgetett ötletem volt, hogy egy egyszemélyes önálló előadást készítsek, illetve hogy élő szerzővel dolgozzak együtt, ami nem mindennapi lehetőség. Megkerestem Závada Pétert és megkérdeztem tőle, mit szólna a közös munkához.

- Pontosan mit kértél tőle?

- Az a koncepció alakult ki a fejemben, hogy ugyanaz a történet több különböző rendezői szemszögből hangozna el. Azt már Péter javasolta, hogy ez mindenféleképpen az én személyes történetem legyen, és az is az ő ötlete volt, hogy a görög mitológiából keressünk egy női alakot. Így alkotott egy mai, modern Iphigéniát.

- Ahogy utaltál is rá, ugyanaz az írás háromszor hangzik el, három különböző rendezésben. Mi volt a munkamódszer? Egyszerre folyt a három részlet próbája, vagy lineárisan?

- Párhuzamosan próbáltuk a három verziót. Az volt a játékszabály, hogy a rendezők nem tudhattak egymás koncepciójáról, nem látogathatták egymás próbáit, és nem beszélhettek róla egymással. Ez hatalmas logisztikát is igényelt a Manna Produkció munkatársai részéről. A Manna, illetve a produkciós vezető, Gáspár Anna karolta fel az előadást, nélkülük nem jöhetett volna létre, hiába nyertem a pályázaton. A Radnóti Színház pedig nem mindennapi gesztussal segíti a független produkciót, helyet ad az előadásnak.

Hatalmas logisztikát igényelt minden nap, hogy hogyan próbáljunk, melyik teremben, hogyan kerüljenek oda a kellékek, a díszletek, de ebben nagy segítségemre volt Tihanyi Ildi látványtervező is. Ráadásul időközben észrevettük, hogy a kapacitásom véges. Számomra ez volt talán a legnehezebben elfogadható.

Ha egy monodrámát próbál az ember, az önmagában is nagyon megterhelő. Sokkal nehezebb és komplexebb, mint amikor többszereplős előadásban dolgozunk. Az, hogy három különböző rendezővel dolgoztam, azt jelentette, hogy három különböző próbafolyamat zajlott párhuzamosan.

Nagy-nagy kihívás volt színészileg, emberileg, fizikailag és lelkileg is.

- Tulajdonképpen csak látszólag ugyanaz a három szöveg, mert vannak különbségek. Mondatok hiányoznak vagy kerülnek, bizonyos szövegek másutt hangzanak el. Nem okoz gondot, hogy tudd, most épp melyik változatban vagy? Előfordul, hogy valamit nem a megfelelő helyen mondasz?

- A szövegváltozatok a próbafolyamatban alakultak ki, mert mindegyik rendező különböző szemszögből dolgozta fel a történetet. Számomra külön nagyon jó élmény volt figyelni, hogy ki mit ragad ki a sztoriból. A rendezők szabadon kezelhették a szöveget, nyugodtan húzhattak is belőle akár.

Így mint mondod is, mindegyik egy picit más lett. Ez a próbafolyamat során volt nagyon nehéz, amikor mind a három verzió éppen az alkotói folyamat felénél tartott, ahol amúgy is nagyon összetett egy színésznek a feladata, hogy rögzítse, hogy megélje, hogy kitalálja, hogy kreatív legyen, hogy befogadja az összes információt. Ez próbáról próbára szokott beépülni, ebben az esetben viszont mindez megháromszorozódott. Volt, amikor azt éreztem, hogy az agyam zsibbad, és egyszerűen nem tudom, hogy azt az adott mondatot melyik változatban mondom, ugyanakkor a rendezőkkel intenzív munkát végeztünk, nem szerettem volna, ha csalódnak bennem.

- Mennyire volt nehéz elengedni a történetedet és rábízni a rendezőkre, hogy csináljanak, amit akarnak?

- Nagyon érdekes, mert nem gondoltam volna, hogy ez nehézséget fog majd okozni, de valóban volt bennem egy gát, amit egyszerűen át kellett valahogyan törni.

Azt sikerült elfogadnom, hogy a rendezők hozzányúltak. Kíváncsi voltam, ez volt számomra a kísérlet lényege, és persze kihívás is, hogy mások mit látnak meg ebben az élettörténetben, ki mit fog kiragadni belőle. Gryllus Dorka Soós Attilával, a Trojka Színházi Társulás művészeti vezetőjével közösen dolgozott a darabon, valamint Spáh Dávid és az SZFE-s rendezőhallgató, Sándor Dániel Máté is készített egy-egy verziót, így állt össze a három különböző perspektíva.

A próbaidőszak elején nem értettem, hogy miért nem tudok ugyanolyan nyersen, pimaszul ránézni erre a karakterre, akit alakítanom kell, mint más szerepeknél. Fordulópontot jelentette amikor Dani - az egyik rendező-, tudatosította bennem, hogy ez már nem az én történetem, hanem ugyanúgy egy szerep, amit meg fogok formálni.

Egyszerre áldás és átok, hogy saját sztorik vannak benne,

mert egyfelől nyilván könnyebb, vagy... nem is az, hogy könnyebb, hanem egész egyszerűen felemelő érzés saját történeteket átadni. Valahol egyébként minden szerepbe a saját történeteinket helyezzük bele, de itt is meg kellett húznom magamban ezt a határt, és azt mondani, hogy ez most Iphigénia és nem Eke Angéla.

- Milyen visszajelzéseket kapsz a közönségtől? Ők mennyire tudják szétválasztani a valóságot a fikciótól, mennyire próbálják a darab alapján megítélni az életedet, vagy a személyedet?

- Szerencsére annyira különleges és egyedi hangzású és képi világú szöveget írt meg Péter, önmagában olyan erős irodalmi anyagot, ami a nézőket lenyűgözi. Épp ezért szerencsére senkinek nem jut eszébe ezzel foglalkozni.

Annak pedig külön örülök, hogy mindenkiben személyes dolgokat hoz elő a történet. Pontosan azt is akarjuk tükrözni, hogy valójában mindannyiunk története ott van benne. Amióta játszom az előadást, azóta nagyon sokan megkerestek, vannak, akiknek hasonló az élettörténete, vannak nők, akik az anya karakterrel tudnak azonosulni, ugyanakkor vannak apák is, akik szintén megéltek hasonló élethelyzeteket.

- A darabban mintha el lennének rejtve apró motívumok, amik a pályádra rezonálnak. Például a cseresznyefákról nyilván beugrik az embernek a Cseresznyéskert, amiben játszol. A harmadik részben a főzőműsoros körítés a Konyhafőnök VIP-t idézi. Vagy ezek véletlen egybeesések?

- A cseresznyés kert, az igazából tényleg egy nagyon különleges egyezés és összecsengés az én életemben. Maga a cseresznyefa, amely közelében én fölnőttem, az nagyon fontos szimbóluma az életemnek a valóságban is. Amikor jött a Trojka-féle Cseresznyéskert, nagyon jó érzés volt, hogy ez így összetalálkozik.

Az, hogy Spáh Dávid a főző show-t találta ki koncepcióként, az teljesen belőle fakad. Az ő víziója volt, az ő gondolata. Én egyik rendezőt sem szerettem volna semmilyen szinten befolyásolni, hiszen nekem tényleg az volt a lényeg, hogy valóban három különböző és önálló koncepció jöjjön létre.

De tény, hogy ez az előadás anélkül, hogy bármit sulykoltam volna, 100 százalékig én vagyok.

- Kicsit az is benne van, hogy mi lehetett volna. Milyen más sorsra is juthatott volna Eke Angéla ezzel a múlttal, lehetne akár egy fehér porokat szippantó celeb, ahogy az utolsó részben látjuk.

–Ez nem jutott eszembe. Az már egész egyszerűen a játék és a cselekmény része. Ezzel együtt pedig nyilván társadalomkritika is.

Azért érdekes mindegyik verzió, mert valahol azt mutatja meg, miért lesz olyan egy ember, mint amilyen. Látjuk, hogy mi rejlik a hátterében. Ezt talán a harmadik verzió tükrözi a legjobban, ahol egy rivaldafényben lévő ember áll előttünk. Ők azok, akiket nagyon sokszor mi magunk is – én magam is – megítélünk csak azért, mert nagyon sokat látjuk, pedig fogalmunk sincs, hogy mi van a látszat mögött.

Egyébként azért is szerettem volna mesélni a gyerekkoromról, arról, hogy honnan jövök, milyen volt az életem, mert szeretném megmutatni a hasonló helyzetben levő fiataloknak, hogy én ugyanonnan jövök, mint ők, és tényleg rajtad múlik, hogy melyik utat választod.

Ezáltal tanultam meg azt is, hogy csak és kizárólag vérrel-verejtékkel lehet előrébb jutni. Legalábbis az én sorsom ez volt, mivel tényleg egyedül indultam el a cseresznyefáról, hogy megvalósítsam az álmomat, hogy azt csináljam, amit szeretnék.

Nagyon sokszor éreztem azt, hogy nekem irreálisan többet kell tennem, mint másnak. Volt, amikor úgy gondoltam, hogy ez igazságtalanság. Senkinek sem egyszerű, de az biztos, hogy munka és akarat nélkül nem fog sikerülni.

Viszont az a jó hírem van mindenki számára, hogy nem lehetetlen.

- Tulajdonképpen ez egy nagyon kemény történet. Az előadás egyfajta gyógyulást jelent számodra? Vagy ellenkezőleg, pont azért tudtál ebbe belefogni, mert már nem kell gyógyulnod, feldolgoztad a múltad?

– Nyilván van ennek terapikus vonzata, amire előtte nem is gondoltam, de alapvetően ez önmagában nem erről szólt, hiszen az egy öncélú dolog volna. A személyes történetet átadni, azért is lényeges, mert más is lehet ugyanilyen helyzetben, akinek adott esetben még segíteni is tudok a darabbal, de persze nekem is voltak olyan pontok, amikor valamelyik rendező rávilágított olyasmire a saját életemben, amin én hiába gondolkoztam 33 évig, csak most esett le, mert valaki külső szemmel nézett rá erre a sztorira.

De ezeken a dolgokon már túl vagyok, ez már nem vág földhöz, hanem egyszerűen ez az enyém, az én történetem. Ez pontosan egy továbblépés történet. A munkacíme egyébként az volt, hogy Iphigénia továbblép. A rendezőkkel minden egyes verzió végén feltettük a kérdést, hogy lehet-e továbblépni? Ez egy nagy kérdés. Tovább lehet lépni, de sokféle verziója van egy továbblépésnek. Lehet dühös, elfogadó, beletörődő, optimista, pesszimista, tehát nagyon-nagyon sok minden van benne, és mindegyik igaz.

–Van egyszer a nagyon komoly színházi éned, aki magas színvonalú, akár kísérleti művészi produkcióban vesz részt. Ugyanakkor van egy celeb arcod is, aki simán elmegy mondjuk a már említett Konyhafőnök VIP-be, vagy instagramozik. Sokan próbálkoztak már ezzel a kettősséggel, de sokszor nem működik. Vegyük csak Bakáts Tibort, akinek kicsit ráment az élete arra, hogy beült a Megasztár zsűrijébe. Te hogy érzed, elfogadják a rajongóid, a közönséged ezt a kettősséget?

– A kettőt szerintem nem kell élesen elválasztani egymástól. Hoztam egy szabályt magamnak: azt fogom csinálni, amihez kedvem van, és aminek értelme van.

A színház az életem középpontja, abban én maximálisan boldog vagyok, és a helyemen vagyok. Éppen ezért nem gondolom ördögtől valónak azt, hogy elmegyek egy kereskedelmi műsorba. Ha úgy gondolják, hogy az én személyiségem, és amit képviselek, megjelenhet az tévében, akkor kötelességemnek érzem azt, hogy odavigyem, hiszen így azt az értékrendet, amit a színházban és a magánéletemben is képviselek, megjeleníthetem a tévében is. Ez egy nagy lehetőség, mindig nagyon örülök, ha úgy gondolják, hogy erre szükség van.

Az sem mellékes, hogy egy-egy ilyen műsorral egzisztenciálisan függetleníteni tudom magamat, hogy szerepet tudjak vállalni egy-egy olyan független színházi produkcióban, amire adott esetben egyáltalán nincsen pénz.

A mostani nehéz, viharos finanszírozási rendszerben nagyon sokszor ingyen dolgozunk a művészetért. Ezért a kettő tökéletesen ki tudja egészíteni egymást. Büszke vagyok erre.

- Iphigénáról már beszéltünk. Még miben láthatunk, mikre készülsz a jövőben?

- Büszkeséggel tölt el az Elfog/Adsz című színházi nevelési tantermi előadásunk, amit önálló projektént hoztunk létre. A vizuális színházi-nevelési programot Bán Bálinttal ketten játsszuk, iskolák tantermeibe visszük, és az előadás után feldolgozó foglalkozás keretében beszéljük át velük a látottakat, ahol ők is beszélnek magukról. Ez fontos szempont volt számomra a rendezésnél, mindenképp olyan témát akartam boncolgatni, ami erősen érinti őket.

A barátsággal, elfogadással és a csoporton belüli kirekesztéssel foglalkozik. Ez egy nagyon fontos projektem, művészi missziós tevékenység. Járjuk az országot.

Ezen kívül hat színházban játszom, vannak folyamatosan repertoáron lévő előadások. A Trojka Társulat Anna Kareninájában és Cseresznyéskertjében, q Szkénében két Székely Csaba darabban, a Magyar Akác című Trafó előadásban, a Radnóti Teslában az Én, Iphigéniában, valamint a Karinthy Színházban és salgótarjáni Zenthe Ferenc Színházban is.

Emellett rendszeresen részt vállalok a környezettudatosság témaköréhez illeszkedő projektekben is, és a közösségi felületeimen is törekszem arra, hogy ebben a témában is értékkel bíró üzeneteket közvetítsek a követőim felé.

Fotók: Földi Ádám, Kállai-Tóth Anett


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk