KULT

Egy magyar gitárzseni, aki elhitte az amerikai álmot

Megnéztük Hajdú Eszter: Siess haza, vár a mama! című filmjét, amely Barta Tamás „disszidálásáról”, édesanyával való „hangos levelezéséről” és végül máig tisztázatlan haláláról szól.


„Előbb fagynak meg a szavak.

előbb csalhatod meg magad.

Előbb felejted el neved,

mint elengedném két kezed”

(Barta Tamás – Adamis Anna: Vallomás)

1973. Kamaszkorom legszebb tavasza. A béke, a zene, a szerelem háromszögében éltem, mint egy 17 éves, messzikedvű magyar fiú, aki lélekben hippinek képzelni magát. És annak az állapotnak szerves része volt a Locomotiv GT, mint a fenti dal is.

Hódmezővásárhelyen éltem akkor, ott hallottam őket először élőben a Petőfi Művelődési Házban. És akkor lett egy újabb zenekar a világhírűek, a Cream, a Doors, a Led Zeppelin, a Who és az Omega mellett, amelyeket amatőr zenészként példaképemnek tekinthettem. Néhány könnyebb darabjukat meg is próbáltuk lejátszani, nem állítom, hogy teljes sikerrel...

Tehát kezdettől fogva nagy izgalommal követtem őket, hiszen hangzásokkal, hangszertudásukkal, szokatlan dallamaikkal és ritmusképleteikkel olyan lökést adtak a magyar progresszív zenének, amelyhez hasonlót csak a Syriusnak és a Mininek köszönhetünk. Aztán az első magyar szupergroup négyesfogata – Presser Gábor, Frenreisz Károly, Barta Tamás, Laux József csak két lemezig bírta együtt (de azok a maguk módján tökéletesek voltak) – majd egy személycsere után (Kareszt Somló Tamás váltotta fel) a harmadik lemezük letisztultabb, könnyebben befogadható lett, de így is irányadók maradtak. Sőt, a Bummm! című, éppen 1973-ban megjelent albumukat sokan a mai napig legjobb munkájuknak tartották. Máig ennek a borítójában őrzök összehajtogatva ennek a formációnak egy nagy, piros hátterű poszterét, amelyre kortársaim bizonyára jól emlékeznek.

Ennek a korszaknak volt a pillére egy szép arcú, elegáns, rendkívüli tehetségű gitáros, Barta Tamás, aki „elhitte az amerikai álmot”. Ezt éppen Somló Tamás mondja Hajdú Eszter Siess haza, vár a mama! című filmjében, amely a muzsikus „disszidálásáról” – fiatalabb olvasók kedvéért: illegális módon külföldön maradásáról - édesanyával való „hangos levelezéséről”, végül máig tisztázatlan haláláról szól.

Amerikai álom? Különös a zene világa: abban nincsen semmi meglepő, ha egy magyar operaénekes, egy karmester vagy egy zongoraművész fergeteges sikert arat a tengeren túlon, akár több évre is marasztalják. Egy magyar jazz- vagy etno-zenész is szívesen látott vendég lehet az Államokban, néhány koncert erejéig. A rock-zene teljesen más. Még a nyugat-európaiaknak is valami egészen különlegeset kell nyújtaniuk, olyan a hazai kínálat. Az Elbától keletre fekvő országok zenészei – különösen a rendszerváltás előtt – elsősorban kuriózumnak számítottak, és bár a Locomotív GT még elkapta a nagy fesztiválkorszak utolsó hullámait, és koncertjeikkel felvették a versenyt az amerikaiakkal, arra mégsem számíthattak reálisan, hogy amerikai sztárokká váljanak.

Ez volt Barta Tamás tévedése, akinek különösen kijutott a dicsérő kritikákból. Volt, hogy játékát Terry Kath-éhez, a Chicago gitárosáéhoz hasonlították, ő pedig kétségkívül benne volt hangszerével az amerikai top 10-ben. A sors kegyetlen tréfája, hogy mindketten lőfegyver áldozatai lettek, csak Kath-tel saját, véletlenül elsütött pisztolya végzett.

Barta Tamás az a fajta muzsikus volt, aki nem tépte szét magát a színpadon, nem csinált lélegzetelállító show-t, játéka volt maga a jelenléte. Természetes könnyedségű virtuóz volt, aki otthonosan mozgott a látványos szólókban és a finoman előkúszó motívumokban, a blues-ban, a boogie-ban: hallgassuk meg egymás után a Hej, én szólok hozzád-ot, A kötéltáncos álmát, a Kék asszonyt és az Ő még csak most 14-et, amelynek szövegéből vették a film címét.

Vegyük elő a Képzelt riport... lemezét, és figyeljük azokat a leheletfinom gitár-végszavakat, amiket ad például a Valaki mondja meg-ben, az Add, hogy mégegyszer-ben vagy az ölelkező akkordokat a Vinnélek, vinnélek-ben. Vagy emlékszünk még a második album, a Ringasd el magad nyitódalára, a Cirkuszra, erre a négy és fél perces több tételes gyöngyszemre?

De Bartától nem állt tőle a romantika, mint a fent idézett Vallomásban és a humor sem. És álljunk meg egy pillanatra.

„Minden út visz valahová,

lehet, hogy jó felé,

lehet, hogy nem.

De mindenkinek el kell indulni valamerre.

De hogy ez az út majd merre menne,

mégsem kérdezem.

Elkerülni sorsom úgysem tudnám,

mert sorsom a végzetem.”

(Barta-Adamis: Csavargók angyala)

Ebben a vidám, bendzsós country-dalban utólag van valami hátborzongató. „Mintha állandóan menekült volna” – mondja a filmben Presser Gábor. Lehet, hogy Anna éppen erre érzett rá? És azt is elmondják a fiúk, akik közül Lauxra és Somlóra már szintén csak emlékezhetünk, hogy ha Tomi a fejébe vett valamit, akkor azt megcsinálta. Ilyen volt számára Amerika. Az ő 74-es „disszidálása” után két évvel „Blöró” is lepattant, de ő józanabbul mérte fel lehetőségeit: stúdiózenészként és hangmérnökként dolgozott, és közben a legmenőbb amerikai bestseller írókat épített ki kapcsolatokat, melyekre alapozva hazatérése után sikeres könyvkiadót hozott létre. Tominak ez a szerencse nem adatott meg. Ugyanabban az évben, 1982-ben halt meg, mint a másik magyar gitárfenomén, a más módon önsorsrontó Radics Béla.

És benne van ebben a filmben a létező szocializmus egyik legostobább törvényének, a „disszidálásnak” embertelensége, mert a rendszer ideológiájába nem fért bele, hogy valakinek nem jó a „világok legjobbika”, és minden áron el akar menni, és nem akar a hivatalos kiutazási engedélyben megjelent időpontban hazatérni. Így szakadtak szét családok évekre, évtizedekre, talán örökre.

Pedig Barta Tamás és édesanyja nagyon ragaszkodtak egymáshoz, és a zenésznek ez sem volt elég visszatartó erő. A mai generációknak, amelyek a modern technológiának köszönhetően még szinte akkor is „testközelben” tudnak maradni, ha szétszóródtak a világ négy égtája felé, ez felfoghatatlan. És benne van ebben a filmben a magyar holokauszt tragédiája: Barta Józsefnének, aki elvesztette egész családját és néhány hónappal fia távozása előtt férje is meghalt, Tamás maradt az egyetlen kötődése. És amikor Edit asszony hosszú, megalázó procedúra után végre kijuthatott hozzá, mielőtt hazaindult, érezte, tudta és ki is mondta, hogy utoljára látják egymást.

Barta maga is rájött, hogy nem a paradicsomba érkezett. Egyik hangkazettán el is mondja: nem gazdag akar lenni, csak boldog. Édesanyját is győzködi: ne ássa el magát élve 55 évesen, keressen új boldogságot. Ez a párbeszéd mutatja meg, hogy ekkor már nem csak egy óceán állt közöttük...

A film legdrámaibb pillanatai, amikor már egymásban táplálnak bűntudatot és amikor Tomi rájön, hogy számára vége a zenének, amire addig az egész életét feltette.

Már-már úgy tűnik, minden rendbe jön: a zenész Hollywood közeli házából és a hawaii „mennyországból” jelentkezik, anyja megtalálta újra élete párját. Majd két pisztolylövést hallunk, és csak az értesítés érkezik Budapestre Barta Tamás haláláról.

Hogy mi történt valójában, nem tudjuk és a filmből sem derül ki. Van egy önmagában is furcsa halotti bizonyítvány, egy ezzel ellentmondó rendőrségi jelentés, vannak gyanúk, vannak gyanúsítottak, vannak, akik ma is félnek, de Hajdú Eszter oknyomozásának mozaikjai nem állnak össze.

A Siess haza, vár a mama! egy jobb sorsra érdemes művész szomorú, ám erősen vázlatos portréja. Bár éppen művészi nagyságából, kreativitásából látunk-hallunk a legkevesebbet. Talán Barta Tamás megérdemelne egy olyan filmet – nyersanyag van hozzá bőségesen – amelyben a ma is mértékadó gitárzsenit ismerheti meg az utókor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk