„Ebben a világban mindenki valamiért megharcol” - Interjú Sós Ágnes dokumentumfilm-rendezővel, az Isteni kéz című alkotás producerével
Mekkora a presztízse a fesztiválnak nemzetközi szinten? Azért tudnak róla elég sokan.
Persze, a híre azért terjed. Az összes forgalmazó tud már rólunk, mert tőlük kérjük be a filmeket. Hat év alatt már 300 film fordult meg a kezeink között, amelyek versenybe mentek. Gyakorlatilag nincs olyan forgalmazó, producer vagy komoly filmrendező, aki ne tudna rólunk. Több fesztivál igazgatója is itt van a zsűriben. Hogy hogyan ismer el minket a világ, arra is van egy jó példám. A tavalyi fesztiválon mesélte egy önkéntes, hogy ment ki a reptérre egy amerikai rendezőért. A kocsiban a rendező elmondta, hogy nagyon örül neki, hogy a világ legjobb dokumentumfilmes fesztiváljára jöhet. Kiderült, hogy három éve egy kollégája volt itt nálunk, és mikor megtudta, hogy ő is Budapestre jön, áradozott a helyszínről és a programról. Nagyon meghatódtam és büszke voltam, hogy Amerikában, ami azért nem pici ország, így terjed a hírünk. De valóban, most már nagyon komoly alkotók is eljönnek hozzánk, akár zsűribe is.
Sós Ágnes
A filmeket nézve bivalyerős mezőnyt látunk idén is. Van olyan esetleg, amelyik valamilyen aspektusból személyes kedvenced?
Nincs, de azért, mert egyszerűen nem tudok választani.
Maximalisták vagyunk: ha egy film nem nagyon jó, csak jó, azt már nem hívjuk meg a versenyprogramba.
Így is negyven film van nálunk versenyben, ez rengeteg. Sokszor kapunk nézői panaszt is, hogy lehetetlen mindet megnézni. Ezért egyébként több ötletünk is van évközbeni vetítésekre is, hogy az emberek minél több helyen hozzájuthassanak a filmekhez. Nekem az a meglepő, hogy engem két téma, ami egyébként nem áll közel hozzám, meg tud fogni. Bokszoló lány vagy autóversenyző gyerek a családjával - abszolút előítéletes voltam vele, hisz sokakhoz hasonlóan távol áll tőlem a két téma. De ezek után a filmek után (Pillangó - Olaszország és Száguldó család - Norvégia - M. A.) átgondolom, hogy mennyire nem ismerem a világ bizonyos részeit.
Ezek a filmek nagyon befolyásolnak engem a szó legpozitívabb értelmében, mert a tudás és a művészet együtt hat rám, és ezek által közelebb kerülök olyan dolgokhoz, amikkel eddig egyáltalán nem foglalkoztam. Hihetetlen, hogy nézel egy filmet, és valaki a szemed láttára lesz világbajnok sakkozó vagy autóversenyző. Vagy egy történetet egy öreg, 85 éves svéd operaénekesnőről, aki megharagszik a mellőzöttsége miatt, és be akarja bizonyítani, hogy mekkora sztár. És végig izgulod a filmet, mert látod, hogy már nem énekel olyan jól. Csodálatos történetek vannak.
Például adott egy amatőr norvég férfikórus, ahol a kórusvezető halálos beteg lesz. És versenyt futnak az idővel, hogy vajon megéri a fellépést, amire mindannyian annyira vártak. Közben az emberség, a szeretet és a barátság játsszák a főszerepet. De csodálatosak az afrikai diktatúrában működő utolsó szabad rádió működését vagy a kínai társadalom egymásra ható problémáit bemutató filmek is. Dél-Koreát ugyanígy két filmen mutatjuk be: az egyikben a mennybe megy a társadalmuk, a másikban elég negatívnak látod.
A fesztivál idei tematikája a harc: harc az identitásért, harc a szabadságért, az álmaidért, a gyermekeidért. Úgy tűnik, hogy ma a világban egyre többet kell harcolni, akár a mindennapokban is?
Leginkább a zsűri miatt kell kategóriákra bontani az alkotásokat. Amikor el kellett döntenünk a tematikát, egyszerre csak belénk hasított a gondolat, hogy ebben a világban mindenki valamiért megharcol. Ezt nagyon markánsan éreztük. Az is eszünkbe jutott, hogy nekünk filmesként vagy épp fesztiválszervezőként is meg kell vívnunk a magunk csatáit a körülményekkel, állandóan harcolunk. De ez nem baj, mert a harc sokkal inkább minőségre kényszerít, mint a tespedtség.
Magyar szekciója is van a fesztiválnak. Némelyik hazai alkotás elég jól beleillene a harcos tematikába is…
Ebben az évben sajnos nem érkeztek egész estés magyar dokumentumfilmek itthonról. Ennek részben lehet az is az oka, hogy Magyarországon jelenleg lényegében nincs dokumentumfilm-finanszírozás. Egy dán kolléga akár százszor, de egy lengyel is tízszer annyi pénzből dolgozhat, mint egy magyar. Ha azonban a világ minden pénze rendelkezésedre áll, ráadásul baromi tehetséges vagy, azt a filmet még akkor is meg kell csinálni rengeteg energiával és munkával. Idén emiatt a nemzetközi versenybe nem tudtunk magyar filmet tenni, így csináltunk egy külön magyar versenyt, hat filmmel.
Beszéltél arról, hogy középiskolások is részt vesznek a fesztivál programjain. Egy-egy filmből többet meg lehet tanulni történelmi, társadalmi, földrajzi kérdésekről, mint a négyéves anyagból. Mi a tapasztalat, betalálnak nekik ezek a filmek?
Én úgy látom, hogy igen. Általában nem jutnak el hozzájuk a dokumentumfilmek, itt pedig nem csak, hogy eljut, de még a közös megbeszélés élményét is megkapják, ami duplán jó. Néha meg kell harcolni, hogy a pedagógusok el merjék hozni a diákokat annak kárára, hogy aznap épp nem fogják megtudni, hogy ki Petőfi, Mátyás király vagy mi a koszinusz függvény.
De szerencsére van néhány vagány pedagógus, aki maga is látott ilyen filmet, és jól tudja, hogy a diáknak jót tesz, ha ezeket a világokat megismerheti, sőt beszélgethet róla.
Erkölcsi, etikai értéket hordoznak ezek a filmek, empátiára, toleranciára nevelnek. Vannak diák civil nagyköveteink a főváros legjobb gimnáziumaiból. Ők megkapják a filmet (eddig mindig szerették is), majd megmutatják a tanáruknak vagy az igazgatónak, és ajánlják a fesztivált. Ha jó a viszony pedagógus és diák között, akkor nyert ügyünk van, szerencsére legtöbbször ez a helyzet. Jobb gimnáziumok nem félnek felállni az iskolapadból, és az értékért eljönni a moziba. Hiszen tudják, hogy ezek a filmek nem elvesztegetett időt jelentenek, és nem a hollywoodi sémát kapják a fialatok. Itt a történetek száz százalékig valósak.
Némelyik gimnazista megkérdezi tőlem, hogy vajon színészek játszották-e a sztorit, valaki megírta-e előre a szövegeket. Mondom nekik, hogy természetesen nem, ez az élet, ez így történik. Ekkor meg azon lepődnek meg, hogy végig ott a kamera. Igen, ez a dokumentumfilm! Hogy ott a kamera a sarkadban, éveken át, mert bizalom van a szereplők és a készítők között. Meg is szokja a szereplő, és tudja is, hogy nem él vissza a helyzettel a filmes. Ha valakiről hét éven át forgatnak, lehet, hogy csak harmincszor találkoznak, nem minden napjára telepszenek rá, de ott vannak az egész életében. Nekünk ez a dolgunk, hogy a szereplő megszokjon, és megbízzon bennünk. Szóval nagyon boldog vagyok, ha mindezt látják a fiatalok.
Sok úgynevezett civil nagykövete van a fesztiválnak, illetve a különböző filmeknek. Mi az ő pontos feladatuk, mit tesznek hozzá ők a rendezvényhez?
Ők a filmek témájának szakértői, érintettjei vagy szerelmesei a sorsuk vagy a munkájuk által, és ők elérnek olyan csoportokat, akiket mi, ha a világ minden pénze a miénk volna reklámra, akkor sem tudnánk. A mi filmjeink mindenkinek szólnak, de lehet, hogy egy adott sportolóról vagy operaénekesről szóló film egy adott célközönséget jobban érdekel. Úgy lehet őket jobban elérni, ha keresel valakit, aki a témában hitelesen tudja képviselni a filmet. A civil nagykövet egy közvetítő közeg, hogy eljusson az üzenet a legkülönbözőbb célcsoportokhoz - az elmúlt években fodrászokat, leszbikus közösségeket vagy épp postásokat is szólítottunk már meg így. Ez egy jól sikerült ötlet lett, annak ellenére, hogy persze jókora szervezés is.
Ha valaki akár ezeket a filmeket, akár más dokumentumfilmeket nézne ezen a fesztiválon kívül is, hol érdemes keresgélnie?
Ez egy nagyon gyakori kérdés, és évek óta szomorúan kell válaszolnom, hogy sajnos szinte sehol. Akkor is, ha Oscar-jelölt, vagy bármilyen más, magas rangú díjjal jutalmazott. Egy-egy mozi műsorra tűzi, de ha nincs kellő reklámja, az emberek nem is értik, hogy mi az ott a moziműsorban. Mi magunk év közben is folyamatosan igyekszünk vetíteni, a legsikeresebb filmjeinket évek óta megismételjük például a Bem Moziban, de terveink szerint hamarosan más mozikban is. Este hatkor-nyolckor telt házak előtt szoktak futni, áltagban egy hónapban egyszer. De igyekszünk tágítani a lehetőségeink horizontját.
A Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválról az esemény honlapján találtok bővebb információt.
Az Isteni kéz című filmet február 1-jén, 20:00-kor és február 2-án 15:45-kor tudjátok megnézni a Cinema City Aréna moziban.
