KULT

Durván ömlik a vér hálaadáskor a Hullaadásban, de van-e értelme?

Vajon megérte Eli Roth szerelemprojektjére ennyit várni? Az ijesztő korhatárkarika mögött egy közepes, ámde nagyon véres horror van, rettenetes ágyútöltelék karakterekkel. Kritika.


A Hullaadás eredettörténete nagyon érdekes, a 2007-es Quentin Tarantino és Robert Rodriguez nevével fémjelzett Grindhouse filmek között több kamu-előzetes is volt, köztük a Machete és a Hullaadás is. Eli Roth rendező már akkor jelezte, hogy meg szeretné csinálni az előzetest egész estés horrorként.

A projekt nagyon sokáig a polcon porosodott, végül a Sonynál felkarolták az ötletet és Roth elkészíthette az első igazi hálaadási horrort.

Sok ünnepnek készült már saját vérfagyasztó változata, de a hálaadás eddig még érintetlen volt, legalább is nagy stúdió még nem próbálkozott ilyennel.

Eli Rothot nagyon kedvelem, nem igazán filmrendezőként, mert a filmjei többségétől feláll a hátamon a szőr. Ő tipikusan az a művész, aki fiatal korától kezdve filmekkel akart foglalkozni, ez volt az álma, és kemény munkával, minimális pénzből elérte az céljait. Első filmje a Kabinláz hihetetlenül alacsony költségvetésből és rengeteg odaadásból, elég tisztességes bevételt hozott, így kinyílt Roth előtt a hollywoodi horror-kiskapu, amit berúgott, és azóta is ott eszi a fene, de nem rossz értelemben.

Mint rendező, Roth erősen közepes, mint kreatív elme és producer azonban sokkal jobban működik.

A Motel filmjei, vagy a Zöld pokol, ami gyakorlatilag a Kannibál holokauszt spirituális folytatása, a Bosszúvágy és a Kopp-kopp, mind-mind ugyan arra a sémára épülnek, mint a Hullaadás. Vannak irritáló szereplőink, akik kellemetlennél kellemetlenebb halált halnak szépen sorban, mi meg végignézzük ezt a kínzáspornót, amit úgy szeret Roth.

Aki szereti a Fűrész sorozatot, de úgy gondolja, hogy túl sok a történet és a felesleges karakter ezekben a filmekben, az imádni fogja a Hullaadást. A főszereplők egyszerűen az élő megtestesülései a szemetesládának. Az amerikai Plymouth városban a hálaadás szent ünnep, ugyanakkor a Black Friday-t is előre hozza egy üzlet. Ez kimondottan szörnyen sikerül, az áruházi akcióban jó páran meghalnak, majd rá egy évre, szintén hálaadáskor egy telepes maszkos gyilkos bosszút áll azokon, akiket bűnösnek tart az áruházi tragédia okozásáért.

Természetesen a történet kőegyszerű, próbálná az ember kitalálni, ki lehet a gyilkos, de esélytelen a sok red herring (egy filmes kifejezés a félrevezetésre) és klisés csavar között, amik teljesen megölik és súlytalanná teszik a filmet.

Végül is ez csak egy béna slasher (a horrorfilm egy alzsánere, amiben egy maszkos gyilkos általában egy éles fegyverrel kaszabolja a színészeket), kell nekünk egyáltalán történet?

Kellene, de sok nincs. Miért gondolom, hogy erőtlen az egész Hullaadás? Ennél gyengébb szövegkönyvhöz régen volt szerencsém moziban. Jeff Rendell író gyakran dolgozik Roth-al és kettejük párosa eddig se volt erős forgatókönyv készítésben. Annyira gyenge karaktereket írnak, akikkel a néző nem tud azonosulni, szinte lehetetlen feladat őket szimpatikusnak gondolni. Nos, ezt a negatív szériájukat itt is tartják: érezni, hogy a 40 éves emberek próbálnak tizenévesek fejével gondolkodni, és az egész egy erőltetett, kellemetlen maszlag lesz. Amikor egy karakter megszólal, nem bánjuk, ha a gyilkos telepesünk kicsit csonkolja őket, mert annyira idegesítőek.

Szinte nincs szimpatikus szereplő, akiért drukkolhatnánk.

A főszereplőt Jessica-t alakító Nell Verlaque, mint last girl (a slasher típusú horrorfilmekben ez a megnevezése az erős női főszereplőnek) nem hiteles, és mint színész kimondottan gyenge. Egy sokkoló jelenet után olyan arcot vág, mint amikor én ülök egy 3 órás meetingen, amit egy e-mailben is el lehetett volna mondani. De a többi színész is vagy klisés, kétdimenziós kartonpapírfigura, vagy végletekig irritáló hülye gyerek. Még Patrick Dempsey sármja se menti meg a film ezen részét.

Akkor mi működik? A vérontást egészen kreatívan sikerült megvalósítani, és már-már ízléstelen módon véresek. De mit is várunk Roth-tól? Önmagához képest még egészen visszafogta magát, elég, ha megnézzük az eredeti Hullaadás-előzetest, ami ezt a horrort szülte. Idehaza a korhatár bizottságtól meg is kapta az alapvetően teljesen megérdemelt X-es korhatárát.

Egyre gyakoribb ez az amúgy nagyon szigorú korhatár karika.

Ez azt jelenti, hogy műsorrendi vetítésen a Hullaadást csak 10 óra után lehet megnézni. Ez idén például a Sikoly 6-nak segített, egész emberes nézettséget bevonzott a mozikba, viszont a Hullaadásnak nem hiszem, hogy ez sikerülni fog. Ez nem egy létező brand, mint a Sikoly, és a hálaadás nem igazán nagy ünnep kis országunkban.

Tehát vérben fürdünk, próbálunk nem öklendezni, de mi a helyzet a horrorral? Sajnos az leragad a jumpscare-ekkel való ijesztegetés szintjén. Feszültség néha van, de a ritmusa nem igazán jó. Rengeteg utalás van a filmben a zsáner rajongóinak, például rögtön az elején amolyan „halloweenesen” indít egy karakter nézőpontjából, aki a későbbiekben erősen fog hasonlítani a John Carpenter film Michael Myers-szére. Próbál klasszikusokhoz nyúlni, ami érthető, hiszen Roth is él-hal a horrorokért, de egy közepes vérfürdős ijesztegetésnél nem több. Amit még el kell mondanom, hogy ugyan a Hullaadás címe nagyon kreatív, de a magyar szinkron pocsék. Szerintem még sok hiba is van benne, többször hallottam az eredeti nyelvű szöveget a szinkron mellett megszólalni.

Nem csak a fordítás része gyászos, de a hangkeverés is hagy némi kívánni valót maga után.

Egy biztos, már most tudjuk, hogy siker lesz. A költségvetés aprócska, a bevétel bőségesen vissza fogja hozni, már most bejelentették a második részt, amit Roth örömmel el is fog vállalni. Azt mindenképpen fejlődésnek érzem, hogy ez Roth legkommerszebb filmje, egészen visszafogta magát, így az egyik legszórakoztatóbb darabja lett a Hullaadás a filmográfiájában. Aki szereti ezeket a direkt, túlzottan véres típusú kínzáspornókat, azoknak tökéletes, mindenki mást azért óva intek tőle. A Hullaadás megtekinthető magyar szinkronnal (és egy kis alámondással) a mozikban este 10 órás kezdés után.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk