KULT

„Nagyon sokan azt hitték, hogy ez valamiféle Kartel-light formáció” – Dos Diavolos lemezpremier és interjú

Ganxsta Zolee és Takács Vilkó delta bluest játszó duója már a második albumát adja ki. Elmesélték, hogy indult az egész projekt, miben különbözik az alkotói folyamat a Kartelhez képest, és mennyire vevők itthon az emberek erre a műfajra.


Ganxsta Zolee felcsapott sírásónak! Legalábbis a Dos Diavolos nevű formációjának legújabb lemezén ezt a szerepet is magára öltötte. Az alábbiakban a duó másik tagja, Takács Vilkó gitáros mesél a december 15-én a GrundRecords gondozásában megjelenő Sírásó című albumról, amelyet a hivatalos premier előtt egy nappal először nálunk lehet meghallgatni.

– Eleinte nem feltétlenül terveztetek hosszabb távon ezzel a projekttel. Miért készült mégis második Dos Diavolos album, ennyire jó fogadtatása volt az első lemeznek?

– Minket is meglepett a fogadtatás, illetve a felkérések száma is, úgyhogy ez már az első lemez megjelenése után eldőlt, hogy ezt bizony nem csak egy sima mellékszálként akarjuk csinálni, hanem szeretnénk folytatást.

Eleinte nagyon sokan azt hitték, hogy ez valamiféle Kartel-light formáció Kartel dalokkal, de már a kezdetek kezdetén sem volt szó, és mostanra pedig bátran mondhatjuk azt is, hogy a Dos Diavolos-nak lett egy saját közönsége, akik tagjai nem feltétlenül a Kartel rajongótáborából kerültek ki.

Sokan bírják Zolit, mint jelenséget vagy mint tévés személyiséget, de a rap műfaja messze áll tőlük, ezt a duót viszont imádják. Leginkább belőlük lettek az igazi fanok, és bátran állíthatom, hogy ezidáig nem volt negatív tapasztalatunk koncertek terén.

– Az Egyenesen a mocsárból korong valahogy úgy indult, hogy Zoli olyan ötleteket mutatott neked, amik nem voltak túl kartelesek. Most is történt hasonló vagy ezeket a dalokat már céltudatosan a Dos Diavolosnak írtátok?

– Zolee teljesen durva mennyiségben ír szövegeket, néha magam sem bírom már követni, hogy akkor mi micsoda, amikor ezeket elküldi nekem Viberen. És igen, ahogy mondod, volt egy rakás olyan dalszövege, amire mondtam, hogy mind király, de egyáltalán nem tudom elképzelni a Kartel produkciójába. Na, valahogy így kezdődött az egész Dos Diavolos.

Zolee a COVID alatt elég jól megtanult autodidakta módon gitározni, majd fogta magát, és ezekhez a nem karteles szövegekhez nekiállt pár akkordot hozzácsapni, majd mivel elég sok szabadidőnk volt a pandémia alatt, összejárogattunk, és elkezdtük ezeket a dalokat kidolgozgatni. Közben én is elkezdtem magamat kikupálni stúdiózásból, úgyhogy lényegében mindent fel tudtunk venni otthon, nem voltunk kötve semmihez és senkihez.

Az első lemeznél még nem volt egy kiforrott irány és hangzás, de most már nagyon ráálltunk arra is, hogy a lehető legjobban autentikus legyen a lemez, és minél jobban meg tudjon szólalni. Ezek a dalok, amik a Síráson vannak, már kifejezetten ehhez a lemezhez készültek, és magunk is meglepődtünk, mennyire gördülékenyen ment a munka.

– Zolival már régóta dolgoztok együtt. Miben hasonlít és miben tér el a (műhely)munka a Dos Diavolos és a Kartel esetében?

– Teljesen más a kettő metódus. A Kartel esetében mindig külső producerrel dolgozunk, aki elkészíti az alapokat, és nekünk ahhoz kell hozzátennünk a saját ötleteinket, illetve Zoliéknak felrappelni a soraikat. Az is egy jó meló, mert pl. Zoli nagyon sokszor ott helyben írja meg a szövegeket, és annak van egy ilyen bunker hangulata, amikor a stúdióban történik az alkotás, de én sokkal jobban szeretem, amikor teljesen a magam ura vagyok, és nem kell igazodnom senkihez, haha!

A Dos Diavolos esetében elég egyszerű a munkamenet. Zoli megírja az alap akkordokat, riffeket, átjön, meghallgatom, majd felvesszük a dalt gitárral és énekkel. Ezt követően nekiülök, és elkezdek – Zoli szavaival élve – varázsolni. Kidolgozom a dalt, meghangszerelem, feljátszok mindent, felvokálozok mindent, másnap pedig már vígan hallgatjuk a kész felvételt. Az a kőkemény, hogy igazából majdnem minden az első take-re fel szokott gurulni, nem nagyon agyaljuk túl a dalokat, mert ennél a műfajnál az nem lenne kifejezetten előnyös. Szándékosan nem polírozunk a végletekig, mert ehhez a zenéhez kifejezetten passzol a koszos játék. Olyan szempontból ez nem túl előnyös, hogy utólag nekem is le kell szednem a saját gitártémáimat, mert sok hónap után már fogalmam sincs, mit hogyan játszottam fel, de ez a legkevesebb.

A teljes új lemez:

– A Sírásón két angol szerzemény is szerepel. Van ennek különösebb oka vagy egyszerűen csak így gurultak ki?

– Zoli megmutatta a Swamp Witch szövegét, és nekem annyira tetszett, hogy fel is vettük azonnal. Ez a dal a legmélyebbre hangolt szerzemény. Emlékszem, ültünk a stúdiószobában, és mondtam neki, hogy ezt kicsit hangoljuk lejjebb, majd végül megérkeztünk a "pincébe", és két teljes hanggal tekertük le a hangolókulcsokat. Súlyos is lett a javából. A másik angol dal a semmiből jött, egyszer csak megírta a Zoli, én pedig örültem neki, mert szerintem sem hangulatban, sem másban nem lóg ki a lemezről. Tudom, hogy ilyenkor azt szokás mondani, hogy azért készültek ezek a számok angol szöveggel, mert nyitunk külföld felé, de itt semmi ilyen tudatosság nem volt. Egyszerűen ezeket nem magyarul írta meg a Főnök.

– Ezt a műfajt alapvetően az USA déli államaihoz szokás kötni – ott elképesztően népszerű, míg itthon inkább rétegzenének tűnik. Mit gondolsz, illetve mi a tapasztalat: van létjogosultsága a hazai piacon? Nyitottak rá az emberek?

– Zolinak mindig is jó érzéke volt ahhoz, hogy egy számára közelálló műfajt meghonosítson itthon.

Én nem nagyon tudok más magyarul éneklő mocsári blues duóról itthon. Eleve, amit mi játszunk, az egy keserűbb válfaja a blues-nak, nincs benne túl sok vidámkodás, viszont ez nekünk mindig is jobban tetszett. Mivel rengeteget utazunk, ezért csomószor találomra beírunk valamit a Spotify-ba, mint pl. swamp blues vagy dark blues vagy esetleg deep blues, és annyi kurvajó zenekart találunk, hogy van miből inspirálódni.

Közös kedvencünk pl. a Left Lane Cruiser, amit szintén a véletlen böngészésnek köszönhetünk. Mi úgy látjuk, hogy nagyon nyitott erre a közönség, és már nem csak azért jönnek el egy koncertre, mert a Ganxsta énekel és gitározik, hanem azért, mert tetszik nekik ez a műfaj, szeretik a feldolgozásainkat is, illetve itt tényleg az a jellemző, hogy nincs két egyforma fellépés. Dalok között megy a baromkodás, illetve nagyon sok alkalommal még setlistet sem írunk, csak bedobunk egy-egy dalt, és azt kezdjük el játszani. Mi ez, ha nem örömzenélés? Számomra a mai napig megdöbbentő, hogy mennyi emberhez eljutott az Egyenesen a mocsárból, és hogy mennyien ismerik a saját dalainkat is.

– A december 15-i Fröccsteraszos koncertet tekinthetjük lemezbemutatónak is, vagy arra valamikor máskor kerül sor?

– Neeem, ez csak egy lemezmegjelenési buli lesz, magát a bemutatót majd jövő tavaszra tervezzük, mert azt akarjuk, hogy mindenki ismerje már az új anyagot, és akárcsak az első lemez esetén, az elejétől a végéig eljátsszunk majd róla minden dalt. Arra is gondoltunk, hogy valami exkluzív színházteremben tartjuk ezt a koncertet, hogy akár a dalok közti közjátékokat is elő tudjuk vezetni. Egy biztos, ilyen show-t még nem látott magyar közönség, mint amit kigondoltuk, de többet egyelőre nem árulhatok el.

– Tudnál mesélni bármilyen vicces vagy emlékezetes sztorit, ami a Dos Diavoloshoz köthető?

Bármennyire is fura, hiába ezek a mély dalok, mi mindig nagyon jó hangulatban stúdiózunk. Különösen imádom a dalok közti hangjátékok elkészítését, azt rendre rommá szoktuk röhögni. A legemlékezetesebb sztori a DAL-ban is előadott Nem tanulunk semmiből című tételhez fűződik. Zoli mindig feljátssza a saját részeit, aztán rendszerint megkérem, hogy hadd csináljam a többi részét egyedül a felvételeknek, mert engem zavar, ha nincs meg a privát szférám alkotás közben. Így is történt, elköszöntünk, elment haza, én meg felvettem egy verziót, kitaláltam bele öt gitárszólót, patika módon megkevertem, majd elküldtem neki, amire közölte, hogy jó-jó, de sokkal jobban hangzott, amikor nem torz hangszínű gitárokkal játszottam, hanem akusztikussal.

Ez volt éjjel két órakor, majd annyira felcsesztem magam ezen, hogy hajnali ötig újrajátszottam mindent, mert valószínűleg amúgy sem bírtam volna aludni sem. Hajnalra kész lett dal, másnap hívott is, hogy mennyire király a végeredmény, gratulál!

Nyilván fogalma sem volt róla, mennyire anyáztam, amikor érzékeltette, hogy nem tetszik neki az első verzió, ellenben utólag azt mondom, hogy nem bánom a cserét, mert ezerszer jobb lett így a végeredmény.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk