KULT

Dögunalmas rinyafesztivál durva rasszizmusvádakkal – Harry és Meghan dokumentumfilmje övön alulibb, mint hittük

Még csak az első három részt adták le, az esküvőjükig jutottunk el. De egy kicsit olyan érzésem van, mintha Johnny Depp életrajzi filmjét látnám Amber Heard rendezésében. Kritika.


A Netflix a hírek szerint 100 millió dollárt adott Meghan Markle-nak és Harry hercegnek a szerelmükről és a Megxitről szóló, hat részes dokumentumfilmért. A rendező (a második, az első anno kilépett a projektből) a kétszeres Oscar-jelölt dokumentumfilmes Liz Garbus, akinek neve többek között A szolgálólány meséje utolsó évadát is fémjelzi.

A Harry & Meghan első három részét ma mutatták be, napra pontosan három hónappal II. Erzsébet halála után. Mivel a produkcióról már hetek óta rengeteg szó esik, és a Harry-Meghan saga is legalább három éve, a „kiugrásuk” óta tart, nehéz ezt az első, három órányi anyagot a kontextus nélkül értelmezni. Főként úgy, hogy bevallom: én végigunatkoztam az egészet, pedig a téma érdekelt. És mégis. Ettől függetlenül megpróbálom a produkciót szigorúan filmes „termékként” nézni, vagyis úgy, hogy mint dokumentumfilm (ez a megjelölt műfaja) mennyire hiteles, mennyire alátámasztott, mennyire hatásos, mennyire mond újat, és mennyire igyekszik legalább valamennyi egyensúlyt fenntartani, azaz a narratívát kontextusba helyezni, és éreztetni, hogy van másik oldal is.

Az, hogy a Harry & Meghan egyoldalú (végül is a saját sztorijukat mesélik el), nem meglepő. De hogy ennyire, az azért igen. Az első rész elején ki is írják, hogy a brit királyi család egyetlen tagja sem volt hajlandó megszólalni a filmben, de az, hogy az interjúalanyok között szinte kizárólag a sussexi hercegi pár fizetett alkalmazottai, illetve különböző „barát”, illetve „szakértő” címkékkel ellátott, teljesen ismeretlen, beszélő fejek szólalnak csak meg, az nem tesz jót a hitelességnek. Három embert ismertem fel: Serena Williams tenisz-sztárt, aki Meghan barátja, és egyetlen mondatot mondott arról, hogy ő ennek az egésznek az emberi oldalát nézi, Meghan anyját, Doria Raglandet, valamint Asleight-t, Meghan féltestvérének, Samantha Markle-nak a lányát, akit elmondása szerint évekig a nagyszülei neveltek, nem Samantha, és később szoros barátságba került Meghannal.

De ezt még meg lehet érteni, hiszen az ő nézőpontjukat az ő munkatársaik, az ő barátaik tudják a leginkább megvilágítani. Az viszont már igen komoly fejrázásra adott okot, amikor körülbelül a felénél rádöbbentem: a Harry & Meghan tulajdonképpen nem is hiteles dokumentumfilm.

Ez egy megható love story-ba csomagolt, övön aluli propagandatermék, amelynek lényege: a brit királyi család rasszista, a britek rasszisták, a brit bulvársajtó rasszista és senkihez sem foghatóan aljas, és úgy általában Nagy-Britannia és a Nemzetközösség egy „privilegizált elitklub”, egy „Birodalom 2.0”, amely „számítóan” úgy szervezte egységbe az egykori gyarmati országokat, hogy azért a zsíros üzleti kapcsolataik megmaradjanak.

És persze szándékosan, az első perctől kezdve arra törekedtek, hogy megsemmisítsék a „kis szigetre” szinte megváltóként érkező, „fekete hercegnőt”. Azaz Meghant.

Az egész sztori annyira átpolitizált, hogy egy kis rossz szándékkal akár transzatlanti hadüzenetként is lehetne értelmezni. A felvilágosult, független amerikai, félvér nő épp akkor pottyant bele az egykori gyarmat-nagyhatalom életébe, amikor Anglia épp „toxikus vitát” folytatott az Európai Unióval, dúlt a Brexit, fiatal, fekete fiúkat késeltek meg az utcán, és Boris Johnson gyűlöletbeszédeket tartott a migránsok ellen (be is vágják, amit azt kiabálja a tömegnek: „Ez az ország a miénk és vissza is fogjuk szerezni!”)

A Harry & Meghan tehát veszélyesen megemeli a tétet. Ilyen nyíltszíni támadást indítani II. Erzsébet uralkodásának talán legnagyobb és legfontosabb vívmánya, a Brit Nemzetközösség ellen, és Meghan történetét úgy eladni, mintha ő lenne Martin Luther King női reinkarnációja, akit a bőrszíne miatt csinált ki a rabszolgatartó gyarmatok emblematikus intézménye, a brit királyi család – ehhez azért kellett bátorság. Vagy vastag bőr.

Ez valóban újdonság ebben a produkcióban. Ezen kívül viszont nem sok újat tudunk meg. A 2021-es Oprah-interjú panaszáradata ismétlődik, egy kicsit kibomdorítottabban. Mivel az igazságot senki sem ismeri, Harry és Meghan könnyen felépítettek egy narratívát, amelyet én hol felismertem, hol nem, és sokszor igen zavarosnak is találtam. De hogy ez mennyire hiteles, azt nem tudom megítélni. Meggyőző képi és mozgóképi bizonyítékokat sem láttam a három órás műsoridő alatt.

Igen, szinte végig azt hallgattam, hogy Meghant „hordákban üldözték és zaklatták” a brit lesifotósok, de ennek alátámasztására néhány távoli, utcai Meghan-fotón kívül semmi mást nem láttam. Egyetlen olyan képet, videót sem, ahol valóban paparazzók üldözték volna. Volt viszont „paparazzi-üldözéses” videó Dianáról és Katalin walesi hercegnéről, de ez felveti a kérdést: Meghan üldöztetéséről semmit sem sikerült találni? Semmit, zero, nada?

A három óra viszont bőségesen ki volt tapétázva képekkel a házaspár “szerelmi történetéről”. Úgy tűnik, a világ legalaposabban dokumentált love story-ja ez. Már a harmadik randevújukon, a botswanai utazásukon feltűnően sok, és feltűnően profi fotó készült róluk. Ez a folyamatos fotózkodás egyébként kapcsolatuk egész ideje alatt megmaradt. Úgy tűnik, hárman voltak ebben a házasságban is: Harry, Meghan, és egy nulla-huszonnégyes, profi fotós.

A pár elmeséléséből megtudtuk, hogy Meghan élete már 2016 októberétől pokollá vált, amikor kiderült a kapcsolatuk, és “egész Torontót ellepték a fotósok.” (Meghan akkor ott forgatott, és ott is élt). Kiderült, hogy Meghant az anyja nevelte fel, az apjánál csak hétvégente volt, a féltestvéreit, Samanthát és Thomast tulajdonképpen nem is ismerte.

Megtudtuk, hogy Harry Diana halála után nem kapott segítséget és támogatást a családjától a traumája feldolgozására, ezért menekült Afrikába, és ottani barátaiban „egy második családra” lelt, „tulajdonképpen ők nevelték fel.” Kiderült, hogy Harry úgy érzi, “alvajáróként” élt addig, amíg rá nem talált a bátor, humanitárius aktivistára, az édesanyjára annyi mindenben hasonlító, „jószívű, melegséget árasztó és magabiztos emberre”, Meghanra, aki végre felébresztette.

Kiderült, hogy Meghan mindent elveszített Harryért, a teljes, fantasztikus életét, a színészi karrierjét, és végül az apját is. Harry itt ki is hangsúlyozza, hogy az ő hibája, hogy Meghannak „már nincs apja”. Harry szerint a királyi család néhány tagja teljesen ledöbbent, hogy neki, a „vörös hercegnek” egy ilyen gyönyörű és okos nőt sikerült meghódítania.

Meghantól megtudtuk, hogy amikor először találkozott Katalinnal, meg akarta őt ölelni, és ez „nem jött ki jól”, mert szerinte Katalin és a többi királyi  családtag „külső merevsége tulajdonképpen a belsőt is tükrözi.” Ismét előkerült a szomorú információ, miszerint Meghannak fogalma sem volt, hogy a királynő előtt pukedliznie kell, nem ismerte az angol himnuszt, és semmilyen segítséget sem kapott a Palota életébe való beilleszkedéshez.

De hát ezeket már hallottuk. Ezerszer, többféle interpretációban, de a lényeg ugyanaz. Ők, ketten a világ ellen. Idilli képek a mostani, kaliforniai életükről, látjuk Archie-t és Lilibetet is, a narancsvörös naplementét, Meghant, amint rózsákat szed a kertjükben, Harry kolibrit csodál a kisfiával. Ma már fantasztikus az életük, szabadságharcuk fényes győzelemmel végződött, boldogabbak, mint valaha. Erről sok-sok home videó van.

A három óra alatt viszont egyszer sem hallottam, hogy az elmúlt években ők bármiben is hibáztak volna, hogy így visszanézve bármit is máshogy tettek volna, átgondoltak, átértékeltek volna a saját viselkedésükben. Kár, mert azt üdítő változatosságként lehetne értékelni, és mindenképp felkaptam volna rá az unalomtól már félig bebóbiskoló fejemet.

Összegzésül: a Harry & Meghan szerintem dokumentumfilmnek csapnivaló és övön aluli. Súlyos ellentmondások és hiányosságok vannak a narratívában, nincs megfelelő képi alátámasztás, manipulatív az egész, és olyan egyoldalú, mint a süllyedés előtt félrebillent Titanic. Mint említettem, propagandafilmnek meg reality-nek elmegy, szappanoperának is akár, de a rasszizmusvádak és az átpolitizáltság miatt még így is keserű szájízt hagy maga után.

Hogy ki, mit hisz el belőle? Fogalmam sincs. Én, a magam részéről töredelmesen bevallom, hogy az egészből egyetlen mondatot találtam igazán hitelesnek. Amikor Harry azt mondta: „Olyan nőt, mint Meghan annyira nehéz találni, mint egy tűt a szénakazalban.”

Na, efelől egy szemernyi kétségem sincs.

(A Harry és Meghan dokumentumfilm-sorozat következő, egyben befejező, három epizódja december 15-étől lesz elérhető a Netflixen).


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk