KULT

Döbrösi Laura: Nem jó, ha a szerelem szabályokhoz van kötve

Miért jó, ha van leszbikus csók egy magyar sorozatban? Az Aranyélet főszereplője mesélt arról, milyen börtönben forgatni, és hogyan rosszalkodott tinikorában.


Az első évad után milyenek voltak a tapasztalataid az Aranyélet második szériájának forgatásán?

A második évad minden szempontból nagyobb szabású volt, mint az első. Az HBO mindig törekszik arra, hogy a legjobb minőséget adja ki a kezéből, ez is olyan élményt ad, mintha egy mozifilmet néznél, nem is egy tévésorozatot. Ezt már a forgatáson is érzékeltük. A kamerákat most többféleképpen használták, Zsombor és Gábor (Dyga Zsombor rendező és Marosi Gábor operatőr) rengeteg kreatív és extra dolgot találtak ki együtt. Steadicam, esőgép, durva sebek... szóval technikailag és képileg is vagányabb lett az egész. Olyan dolgokat láttam, mint azelőtt még sosem, ezért rengeteget is tanultam. Egy-két kivételtől eltekintve a stáb maradt a régi, ugyanaz a család jött össze, még szorosabbra fűződtek a kapcsok. Nagyon barátságos légkörben, de pörgősebben forgattunk; bár kevesebb napom volt, mint tavaly, de azokat a tizenkét órákat én végig is dolgoztam. Ennek ellenére nem igazán jellemezték stresszes momentumok, legfeljebb egy-két szituációban. Főleg ahhoz képest, hogy mekkora volt a nyomás, hiszen az ország legprofibb csapatával voltunk körülvéve, mégis inkább spannolt minket, minthogy visszavetett volna bármiben is. Mindenki nagyon figyelt egymásra.

Névjegy

Döbrösi Laura 1993-ban született Budapesten, színész és énekesnő. Tízéves kora óta dolgozik filmforgatásokon, tizenkét évesen lett Földessy Margit drámastúdiójának tanítványa és tagja. Gimnáziumi tanulmányai mellett jelmez-díszlettervezést is tanult. Az HBO nézői a Társas Játék második évadában találkozhattak vele, de szerepelt többek közt az Aranyéletet rendező Dyga Zsombor Coach Surf című nagyjátékfilmjében, a Félvilágban és az Egynyári kalandban is.

Miből adódott a stressz?

Leginkább a körülményekből. Mert hát simán megtörténhet, hogy elkezd esni az eső vagy nekiállnak fúrni-faragni a szomszédban. És sokszor tartozik ehhez egy fura varázs: minél többször kell felvenni valamit, annál rosszabb lesz. Nekem például sok kemény jelenet jutott, amelyek érzelmileg eléggé megviseltek, és azokat azért nehéz tizenötször ugyanúgy megcsinálni. Feltéve persze, hogy nem vagyok egy robot… Egy brutál nagy kiakadásból három-négy van az emberben és aztán egyszerűen nem jön ki belőle több. Szóval ügyesnek kellett lenni. Az időjárással idén kicsit megszívtuk: rengeteget esett az eső, és sokszor sajnos ellenünk.

ser_3862

A nagy kiakadások közül mi volt az, ami érzelmileg is megviselt?

A börtönben például iszonyú nyomasztó volt. Csak annyit tartózkodhattunk ott és akkor, amennyit feltétlenül, minimálisan kellett.

"
Őrök kísérgettek minket, sokszor belefutottunk igazi rabokba. Kint lógtak az ablakban és nézték, ahogy eljátsszuk, hogy mi vagyunk a rabok. Az egésznek még ezen felül is volt egy rettenetesen lélekölő atmoszférája, súlya. Egyetlen napot forgattam ott, de az annyira kemény volt, hogy hármat is ért.

Mindezek ellenére örülök minden nehéz, szenvedős feladatnak, hiszen ezek jelentik a kihívást. Ilyenkor a saját életed olyan másodlagossá válik, hogy miután hazamész, vagy beájulsz az ágyba, vagy ülsz otthon és nézel magad elé még órákig.

Ilyenkor hogyan tudsz visszatalálni a valóságba?

Nehezen. Ebben az évadban kimaradt egy hónap, amikor nem forgattam; az elején vettük fel a veretős részeket, úgyhogy a pihenő nagyon jól esett utána. Persze vannak olyan színészek, akik abban a percben, hogy kijönnek a jelenetből, el is engednek mindent, de az egy másik módszer. Én nem tanultam meg ennyire technikából játszani, és szerintem filmen az ritkán működik igazán jól. Színpadon simán, mert ott száz méterről néznek, de filmen nem lehet úgy tenni, mintha egy matekképlet lenne az egész, amit csinálsz. Legalábbis én nem tudok úgy tenni, és ennek örülök is.

Ezek szerint te inkább az a fajta színész vagy, aki ösztönből játszik?

Talán. Lenyűgöz az a profizmus, amikor valaki pontosan, kiszámíthatóan, minden esetlegességet kizárva tud játszani. Az ösztönösség viszont szerintem nem zárja ki az intellektualizáltságot - például én szeretek minden érzelmet alaposan megvizsgálni, körbejárni, amit meg kell jelenítenem. Elemzem a helyzeteket, hogy jobban megértsem. És amikor agyból megértettem, onnantól kezdve átélni is könnyebben, mélyebben tudom. Nem gyakorlom a tükör előtt, hogyan fogok kinézni, ha elsírom magam, hanem belerakom a fejembe azt a pszichológiai folyamatot, ami az adott helyzetben lejátszódik. Ezt kell megfelelően elmélyíteni, és akkor át is lehet élni „igaziból” is.

ser_8122ser_3872

Voltak az életedben hasonlóan drámai erejű fordulópontok, mint Miráéban? Nem konkrétan arra gondolok, hogy rájössz, a családod minden tagja gyakorlatilag bűnöző, de fedeztél már fel párhuzamosságokat az ő sorsának alakulása és a tiéd között?

Nem jellemző egyik sem. Olyan előfordult már, hogy gyökeresen át kellett értékelnem saját magamat, a viszonyomat a külvilághoz. Pont tizenhét voltam egyébként, annyi, mint Mira, de ezen kívül nincs sok hasonlóság köztünk. Nyilván szerelmes már voltam, csalódott, kiábrándult is, értek már veszteségek, még ha nem is olyan súlyúak, mint Mirát. De például az én családom a világ legjobbja, és végtelenül szerencsésnek is érzem magam miattuk.

Te milyen kamasz voltál?

Alapvetően jó gyerek voltam, szorgalmas tanuló és mindig lelkes. Nem is nagyon kellett mi ellen lázadnom, otthon mindig minden tök rendben ment. Szerettem bulizni, de mindig úgy „rosszalkodtam”, hogy ne menjen a jól működés meg a korrektség rovására. Meg tudtam tartani a balanszot, nem csinálnék semmit sem másképp.

Gyerekszínészként kezdted a pályát, már egészen kiskorod óta szerepelsz filmekben, színházban is. Sosem érezted, hogy áldozatokat hozol vagy kimaradsz valamiből, ami az „átlagos” gyerekeknek, a kortársaidnak megadatik?

Nem éltem meg áldozatként, nem éreztem azt, hogy bármiről le kellett volna mondanom. A mai napig úgy vagyok vele, ha dolgozom, forgatok, fel se merül, hogy mást is csinálhatnék, például nyáron fesztiválra mehetnék helyette. Annyira szeretem, hogy mindennel szemben prioritást élvez. Már kisiskolás koromtól kezdve folyamatosan dolgoztam suli mellett, forgattam, szerepeltem. Tizenkét-tizenhárom évesen gyerekműsort vezettem az MTV-n, ami úgy nézett ki, hogy hétfőtől péntekig suliban voltam, szombat reggel hatra bementem a tévébe, ott bepróbáltunk, majd kilenctől jött az élő adás. Aztán még felvettük a vasárnap délelőttit is, szóval szombat délután négykor indultak a hétvégéim. Maradt egy vasárnapom arra, hogy megírjam a házikat meg tanuljak. A felvételi évet is úgy nyomtam végig, hogy három hét suli, egy hét forgatás, három hét suli, egy hét forgatás… Később nagyon sokszor forgattam vizsgaidőszakban, például az Egynyári kalandot is - olyankor többször volt, hogy kimaradt egy-két éjszaka alvás, de ez nem szenvedést, inkább kihívást jelentett, ami aztán rengeteg sikerélményt hozott magával.

ser_0435

A barátaid többsége szintén szakmabeli?

Nem, ez amiatt is van, hogy nem a színműre jártam. Több barátságom a középiskolából maradt meg, a legjobb barátnőm már hatéves koromtól kezdve az. Sokan közülük művészek: képzősök, momésok, zenészek. Egy kreatív, alternatív csapat, de jellemzően nem filmesek és színészek.

Az Aranyélet helyenként elég durván mutat rá a magyar társadalom deficitjeire, problémáira, olyan dolgokat, rétegeket, az „alvilágot” is megmutatva, amelyekre sokunknak nincs igazán rálátása. Érzékenyített téged ezzel a világ dolgai iránt?

A sorozat rengeteg társadalmi-szociális problémahalmazt sorakoztat fel.

"
Ha körülnézek, én is meglátom a diszfunkciókat: a nyíló ollót gazdagok és szegények között, globálisan és lokálisan is, a környezetünk módszeres elpusztítását, azt, hogy az emberek mennyire ignoránsak egymással szemben, a mások érzelmei, fájdalmai iránt. És erre még pluszban rá is erősít az az individualista, másokat lekönyöklő rendszer, amiben élünk.

Ezek a dolgok mindig is szúrták a szemem, azért is végeztem el éppen a nemzetközi tanulmányok szakot, hogy jobban megértsem a világot, a problémákat, már a gyökerüktől fogva.

Azért a forgatókönyvírók néhol sarkítanak is, nem?

Igen, szerintem néha kicsit igen. Egyrészt lehet vele azonosulni, mert valósághű, viszont ahova felkiáltójelet akar rakni, ott pont annyira karikíroz, hogy attól csak színesebb lesz, szórakoztatóbb és jobban rá lehet csodálkozni. Ennek a célnak teljesen jól rendelődik alá a sarkítás, egyensúlyban vannak egymással. Mondjuk amit a HÖK-ösökkel művelünk, az elég kemény, bár nem tudom, mi megy a valóságban... (nevet) Mindenesetre a túlzásosnak tűnő történések mindig megállnak egy ponton, amitől nem lesz belőlük egy szürreális hülyeség.

Az alárendelésről most eszembe jutott egy kérdés, igaz, kicsit más kontextusban. Mennyire megy neked az, hogy színészként alárendeld magad a rendezői akaratnak? Nem egy színésztől lehet hallani, hogy ez a szakma, pláne a filmezés nem a demokráciáról szól…

Eddig szerencsémre remek rendezőkkel hozott össze az élet. Zsomborral ezer éve dolgozunk együtt, jóban is vagyunk, vele például nyilván bátrabb vagyok, ha van egy ötletem. De egyébként az a fontos, hogy mindkét oldalról működjön a bizalom. Ahhoz, hogy kétség nélkül alárendeljem magam, nagyon erősnek kell lennie. Ha valami nem tiszta, amit kérnek tőlem, addig kérdezek, míg meg nem értem. Én képes vagyok elengedni az igazamat, belátva, hogy egy rendező a maga teljességében lát rá a történetre, az összefüggésekre, de ez nem baj, ha kölcsönös. Érdemes néha egy rendezőnek is elhinnie azt, hogy a színész a karakterét (főleg két évad után) már lehet, hogy eggyel jobban érzi, mint ő. Közben persze megvan a hierarchia, amelynek a rendező áll a csúcsán, és ha nincs konszenzus, azt kell tenni, amit ő akar.

Számítasz arra, hogy a leszbikus szál, Mira és Oszi kapcsolata visszhangot ver? Nem túl megszokott, hogy egy magyar sorozatban két lány románca ilyen hangsúlyos és kidolgozott legyen, pláne hogy még ágyban csókolózva is lássuk őket.

Azt szeretném hinni, hogy nem lesz olyan, aki emiatt felhördülne vagy a szívéhez kapna. A szerelemről azt gondolom, hogy nem jó, ha szabályokhoz van kötve. Ez pont nem egy olyan síkja az emberi létezésnek, amihez kell egy használati útmutató, meg nagykönyv, amiben le van írva, hogy anya-apa-gyerekek, meg házasság, meg élethosszig tartó monogámia, meg heteroszexualitás. Rossz az, ha egy belülről ennyire őszintén fakadó dolgot kívülről, erőszakkal akarnak szabályozni.

Örülök neki, hogy van leszbicsók egy magyar sorozatban, annak is örülök, hogy én csinálhattam.

A Franciska (Farkas Franciska színésznő, Oszi megformálója) nagyon jó csaj, tök jó vele csókolózni (nevet). Egyébként jóban vagyunk, semmi szégyenlősséget nem éreztem, amikor leforgattuk, azóta is poénkodunk rajta. Az egész szál egyébként gyönyörűen van megírva. Mira nem leszbikus, hanem egyszerűen szeretethiányos. Oszi jelentette számára az első olyan kapcsolatot, amiben oda tudta adni mindenét, amije van. Oda merte, mert megbízott benne. Intimitás volt köztük, nem szexualitás, hanem ember és ember közötti közelség. Neki soha nem volt még olyan, hogy valakit tiszta szívből szerethet, ő csak olyat tud, hogy vagy mindent odaad, vagy semmit. És miért ne kívánhatnánk meg bárkit, akár csak szexuálisan, vagy miért ne kerülhetnénk annyira közel valakihez, hogy egyszer csak azt érezzük, jó lenne odabújni hozzá? Szerintem közel sem annyira élesek a határok, mint ahogy azt sokan gondolják. Nehogy már fennakadjunk ezen.

ser_9003

A sorozat minden vasárnap látható az HBO-n és az HBO GO-n. Az első epizód regisztráció nélkül megtekinthető az HBO GO-n.

Ha tetszett a cikk, oszd meg másokkal is!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk