Dobó Kata: „Csak a közönségnek szeretnék megfelelni”
Nemrég mutatták be Dobó Kata második filmjét, amit rendezőként jegyez. Az El a kezekkel a papámmal sajtóbemutatója után ültünk le beszélgetni. Kata megtisztelt azzal, hogy tegeződhetünk.
– Mit éreztél, amikor másodjára beültél a rendezői székbe? Rutinosan fogtál hozzá, vagy azért izgalommal, szorongással járt?
– Az az érdekes, hogy már először sem járt izgalommal és szorongással. Boldogság és mámor az egész.
Ezen a közvetlen környezetem is szokott csodálkozni. Nem nyomaszt, hogy ennyi embert kell irányítani? Hogy mindenért én vagyok a felelős? Hiszen ez úgy működik, hogy a mi sikerünk, de az én bukásom. Nem erről a filmről beszélek, hanem ez általában így szokott lenni. Amikor elolvasom a forgatókönyvet, azonnal megelevenedik előttem a történet. Kiválasztom a stábtagokat, akikkel együtt szeretnék dolgozni.
Egy nagyon látványos, nagyon színes családi filmet akartunk csinálni, ami nemcsak gyerekeknek szól, amiben kicsik és nagyok is találnak valami izgalmasat maguknak.



– Hány százalékban fontos neked a közönség véleménye, és hány százalékban a szakmáé?
– Nem leszek népszerű, de
– A kölcsönlakás után kaptál jó és rossz kritikát egyaránt. Ennek egy részét, ami mögött rosszindulat vagy irigység van, nyilván meg sem szabad hallani. De volt-e olyan észrevétel, tanács, amit aztán megfogadtál, amit esetleg most másképp csináltál?
– Nyilván minden filmet másképp kell előkészíteni, és az ember a tapasztalatokból is építkezik. Minél nagyobb egy film, annál hosszabb az előkészítés folyamata. Például a film betétdalait előre meg kellett írnia Rakonczai Viktornak, aki a film zeneszerzője, hiszen ezeket már beleforgattuk a filmbe. A trükkfelvételeket szintén előre meg kellett tervezni. És ezek mellett egy forgatáson mindig történnek váratlan események, pici balesetek.
– Mi volt előbb, az ötlet, vagy a vágy, hogy ismét filmet készíts?
– Az ötlet, mégpedig úgy, hogy Helmeczy Dorottya, a film producere hívott fel, hogy van egy film, amihez rendezőt keres. Madarat lehetett fogatni velem, hogy újból rendezhetek. Az is nagyon tetszett, hogy ez az első olyan magyar családi film, ami kimondottan moziba készül.
– Azért nem mutatod meg őket, mert maguk a filmek nem az ő korosztályának valók, vagy tartasz tőle, hogy milyen élmény lesz neki téged azokban a filmbéli szerepekben, szituációkban látni?
– Nem neki valók a filmek. Én egyébként kifejezetten várom, hogy megmutathassam majd neki ezeket.



– Amikor felkértek erre a munkára, eszedbe jutottak a saját kedvenc családi filmjeid, alkotóid, akiknek esetleg szeretnél a nyomdokaiba lépni?
– Nem akartam senkire sem hasonlítani. Egyetlen célom az volt, hogy nagyon jó színészekkel egy nagyon fogyasztható, nagyon látványos filmet készítsek. Egy igaz történetet szerettem volna elmondani, és szerintem ez sikerült.
– Említetted, hogy a producerek kértek föl a rendezésre. Mennyire kaptál szabadkezet?
– Teljes mértékben. Voltak olyan szerepek, karakterek, amikről már olvasás közben voltak sejtéseim, hogy kit szeretnék rá.
– Például?
– Rendezői szemszögből milyen a casting? Mert színészekkel többször is beszéltem mostanában erről, és senki sem volt lelkes.
– Színészként rémes élmény, amit nem lehet megszokni, viszont rendezőként sok szempontot kell figyelembe venni. A színészek tehetsége, érzékenysége adott, amikor eljönnek egy castingra. De többek között azt is meg kell tudni, hogy működik-e köztük a kémia. Például a főszereplő András és Eszter között. De ez még akár Csaba, a barát karakterére is érvényes. Egy barátság esetén is kell a kémia, és nagyon érdekes, hogy Bokor Barna és Pindroch Csabi a forgatás végére az életben is nagyon jó barátok lettek.
– Miután te színészként is ismered a castingokat, és mondtad is, mennyire rossz élmény, rendezőként próbáltad könnyebbé tenni?
– Szerintem nagyobb empátiával viseltettem a castingra érkező kollégák iránt, mert tudom, milyen erős érzelmeket tud ez a helyzet kiváltani. Nem tudhatod, mit várnak.
Megcsinálod, hazamész, és utána agyalsz. „Elég jó vagyok?” „Jön-e a telefon?” Tényleg nem lehet hozzászokni.



– Milyen élmény volt gyerekekkel dolgozni?
– Nagy szerencsém volt, mert nagyon jó kis csapatot sikerült összeválogatni. Amikor kiválasztottam őket, nem építhettem arra, hogy eljátszanak valami egészen más karaktert, ezért próbáltam olyanokat felkérni, akiknek a személyisége alapból passzol a szereplőhöz. Azt gondolom, nagyon jól sikerült, mindegyikük egy külön karakter. Lulu, aki mindent tud a világról, vagy Virág, aki mindent tud a pónikról. Vagy Fefe, a félénk kisfiú.
– A magyar filmekben, ha van is dal, az vagy a vége főcím alatt megy, vagy színpadon éneklik, mondjuk egy film történetébe illeszkedő színpadi produkcióként. A te filmedben viszont a daloknak dramaturgiai szerepe van.
– Mindenképpen zenés filmet szerettünk volna csinálni. Rakonczai Viktornak nagy tapasztalata van már a mesék terén. Fantasztikus zeneszerző, nagyon érzi ezt a világot. Az utolsó forgatási napon, 30-40 éve a szakmában dolgozó stábtagok jöttek oda hozzám, hogy ilyen jóhangulatú forgatáson rég nem voltak, szinte nem akarták, hogy vége legyen. Viktor szerintem ugyanígy volt vele amikor befejeztük a forgatást, hiszen külön öröm volt számára, hogy a film főszereplőinek betétdalait is megálmodhatta.
– Szándékos, hogy magadat nem rendezed bele a filmjeidbe? Vagy egyszerűen nem érezted úgy, hogy van neked való szerep?
– Szerintem, ha lesz még alkalmam filmet rendezni, akkor sem fogom. Színészként nagyon kapaszkodom a rendezőbe. Fontos, hogy ő mit akar látni. Nem látom magam előtt, hogy mindkettő én vagyok egyszerre.