KULT

Diliház a köbön – ilyen volt az X-Faktor harmadik válogatója

„Az egyszerűen nem megy, hogy idiótákat egy ízléstelen poén kedvéért simán továbbviszünk négy igennel, utána pedig egy kiforratlan, de valódi tehetségnél eljátsszuk a szigorú szakembert” – mondja szerzőnk.


Visszatérő rémálmom, hogy Puskás Peti odalopakodik éjjel az ágyamhoz, és a fülembe ordítja, hogy „Ez 4 igen!” (Amúgy Laci is elég durva ebben a műfajban, sokkal jobban bírom Alexet, ő még képes egyszerűen csak „közölni”.)

Lehet, kezdek begolyózni, de azért a mentorokért is aggódok egy kicsit.

Egyre jobban eluralkodnak rajtuk a skizofrénia jelei. De erről kicsit később!

Persze a legtöbb őrült a versenyzők között van. Talán az a legbosszantóbb, aki nagy mellénnyel megérkezik, előadja, hogy ő micsoda ász, majd énekel egy förtelmeset.

Ennél csak egy rosszabb van, aki nagy mellénnyel megérkezik, előadja, hogy ő micsoda ász, majd kiderül, hogy tényleg az.

Ilyen volt az adás első versenyzője, a Londonból Magyarországra szakadt magyar, Imi Plaza (Balogh Imre). A bemutatkozó videójában többször hangzott el az „én” szó, mint Gyurcsány neve egy átlagos napon a közmédiában.

Imi saját dalt hozott, és el kell ismerni: tényleg feltűnő figura, színpadra termett, jó a hangja és a nótája is szerethető.

Utólag el is gondolkoztam: miért vált ki reflexszerű ellenérzést belőlünk magyarokból az, ha valaki jó és ezt tudja is magáról?

Nem kellett sokat várni, hogy Puskás Peti szokáshoz híven a színpadon kössön ki, és higanyos mozgásával dobja fel Kolozsi-Rechtorisz Brigitta előadását, aki az Excited című dalt próbálta elénekelni a The Pointer Sistertől, ami lássuk be, alapból nem könnyű, úgy meg pláne, hogy Dallos Bogi férje vonaglik körülöttünk a színpadon.

Persze a mentortársak nem merték kiejteni Petit, így hát Brigittával találkozhatunk a táborban.

Mindig is érdekelt az olyan emberek lelkivilága, akik eljönnek egy énekversenyre nem énekes produkcióval. Nekem már a rap is kilóg innen (tudom, öreg vagyok és konzervatív), de a raperek legalább tényleg a szájukon adnak ki hangokat, ami végül is hasonlít az éneklésre.

Bevallom, elsőre azt hittem, ebbe a kategóriába esik Mercedes is, aki Az éjjel soha nem érhet című számra táncolt. A produkciót persze teljesen elvitte, hogy Petiék a színpadra csődítették a nézőket, és vagy 50 ember táncolt.

Mercedes jelentkezésénél csak egy érthetetlenebb: a mentorok tovább engedték a táborba. Értem én, hogy a tábor az még egy nagy pocsolya, ahonnan aztán úgyis a többséget hazazavarják,

de ha Gáspár Laciék ennyire kevésre tartják, felmerül a kérdés: mi értelme az előválogatóknak?

Na de ekkor jött a csavar. Mikor a cikket írva visszanéztem a felvételt, feltűnt, hogy mintha Mercedes mégis csak énekelt volna, legalábbis a szájához emelte a mikrofont, de az énekéből semmi nem hallatszott. Szóval talán mégis énekelt, kíváncsi vagyok, ti mit gondoltok, én tényleg nem tudom eldönteni.

Ha énekelt is, nyilván nem lehetett túl nagy szám, mert akkor beadták volna a hangot.

Na és itt jön be a skizofrénia, amiről beszéltem korábban. Az teljesen nyilvánvaló, hogy az X-Faktor elsősorban tévéműsor, aminek a legfőbb feladata minél nagyobb nézettséget elérni, minden más csak ezután jön.

Ilyen szempontból teljesen érthető, hogy a mentorok sokat bohóckodnak, trollkodnak. Csak épp ha ilyen-olyan okból rendszeresen továbbengedik a gagyi bohócokat, teljesen hiteltelenné válnak.

Ezt Alex is tudja, aki ezeket a pillanatokat a szekunder szégyenérzet élő szobraként üli végig.

Azért persze voltak tehetséges jelentkezők is. Például a 16 éves Tabatabai Nejad Flóra, akit jó tíz éves kislányként már láthattunk Az ének iskolája című műsorban. Az X-Faktorban erről csak nagyon szőrmentén mertek beszélni (TV2 produkció!), de mi azért talán felidézhetjük, hogy így énekelte anno az Örökké szépeket:

Most pedig így énekelte Labyrinth-től a Jeloust:

Kicsit ugorva a linearitásban, itt említeném az adás másik nagyszerű énekesnőjét - és dalszerzőjét! -, Paulinát:

A műsor készítői ebbe az adásba szerkesztették össze a visszatérő őrülteket is. Harsányi Margitot, aki például halálos komolysággal elmondta, hogy ő annak idején szándékosan rontotta el az éneklést, hogy kiessen.

Most pontosan olyan rosszul énekelt, amit a mentorok meg is állapítottak, de azért továbbjuttatták, mert értik ők a viccet. Margit azonban nem viccel: szerinte azért hallották rossznak az éneklését, mert nem ismerik a dalát, amit pont így kell énekelni. Bevallom, nekem eszembe jutott egy teljesen másik Margit. Nooormáális?

Az is szórakoztató, amikor valaki rendszeresen leszerepel, de úgy érzi, az mind tévedés volt, és újra jön, ráadásul még nehezebb dallal. Sárközy József immár negyedszer próbálkozott. Legutóbb a Queen I Want to Break Freejét gyilkolta, ma növelte a tétet, és a Hazám hazámat énekelte. Illetve „énekelte”.

Itt volt Pop Peti, na ő sem tanult meg énekelni, viszont legalább gondoskodott róla, hogy idén se maradjon el a mikrofondobálás.

A legnagyobb ász azonban az újrázók között – akiket Gáspár Laci iztatására Bosszúállóknak neveztek el a mentorok – Hörcher László. Idei szereplése valóban jubileumhoz méltóra sikerült. Először ugyan vérig sértette Alexet, akit lesanyizott, de aztán Alex beszállt a produkcióba, és olyan történt, ami soha:

Hörcher László továbbjutott a Táborba. Gáspár Laci azt reméli, hogy így többet nem jön el, hiszen már nincs miért. Én nem vagyok ebben biztos, hiszen ehhez az kéne, hogy Lászlónak legyen önérzete, amivel pedig nyilvánvalóan nem rendelkezik.

Nézzétek meg, mert érdemes, persze csak az érdemes szó egy nagyon sajátos értelmezésében.

Szirtes Dávid következett, ismét egy nehéz sorsú jelentkező szomorú háttérsztorival. Nem énekelt tökéletesen, de megkérdőjelezhetetlen a tehetsége és a szép hangja.

Na és ekkor jött el az az abszurd és skizofrén pillanat, amikor Puskás Peti halál komolyan előadta, hogy őt nem győzte meg Dávid, mert voltak hamis hangok, és bár tényleg jó a kisugárzása, ő erre nem tud igent adni.

 

Peti! Az előbb adtál igent Hörcher Lászlónak! Ezek után miről beszélünk?

Az egyszerűen nem megy, hogy idiótákat egy ízléstelen poén kedvéért simán továbbviszünk négy igennel, utána pedig egy kiforratlan, de valódi tehetségnél eljátsszuk a szigorú szakembert.

Volt még szerelmespár blokk, akik közt voltak tehetségesek, de akadt, aki csak a cukisága miatt jutott tovább, ami megint értelmezhetetlen számomra.

Egyre inkább úgy érzem, Peti és Laci kezdi unni ezt az egészet. Alex az, aki próbál következetes maradni. Bár olykor már őt is el-elkapja a gépszíj, de még tűréshatáron belül van.

Aki abszolút pozitív csalódás, Adél, aki rendszeresen szembe megy a fiúkkal, és

nem hajlandó egy poén kedvéért olyan szavazatot adni, amivel nem ért egyet. Respect.

Lassan közeledik a tábor, de a jövő héten még mindig az előválogatók lesznek. Valahogy kibírjuk ezt az egy hetet. Végszó helyett nézzétek meg a tegnap talán leígéretesebb fellépőjét. Igen, egy raper. De hát aki jó, az jó.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Legnépszerűbb

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Alain Delon
A francia színészlegenda 88 éves volt. 2019-es agyvérzése óta folyamatosan egészségügyi problémákkal küzdött.


Elhunyt Alain Delon francia színművész, írja a France24. A színész 88 éves volt.

2019-ben agyvérzést kapott, azóta mi is többször beszámoltunk egészségügyi problémáiról.

A színész „békésen halt meg Douchy-i otthonában, három gyermeke és családja által körülvéve” – írja az AFP Hírügynökség.

Alain Delon 1935. november 8-án született a Párizshoz közeli Sceaux-ban. Nehéz gyerekkora utána a francia haditengerészetnél szolgált. 1957-ben szerepelt először a filmvásznon, és előnyös külseje miatt szinte azonnal a rendezők kedvence lett. Pályafutása során összesen 107 filmben szerepelt, köztük olyan klasszikusokban, mint a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, A szamuráj vagy az Egy zsaru bőréért. 1998-ban a Két apának mennyi a fele? című alkotásban együtt szerepelt korának másik francia legendájával, a 2021-ben elhunyt Jean-Paul Belmondóval.

Élete nem volt botrányoktól mentes. Az 1960-as és 70-es években három testőre is rejtélyes módon halt meg: az esetekben máig nem tisztázott, hogy öngyilkosságok vagy gyilkosságok történtek, illetve ehhez mennyi köze lehetett magának Delonnak. A fegyverekkel nemrégiben is meggyűlt a baja: idén év elején mintegy hetvenkét lőfegyvert és több mint 3 ezer lőszert foglaltak le otthonában, amikre nem volt engedélye.

1984-ben az európai parlamenti választásokon nyíltan kiállt a francia szélsőjobboldali politikus, Jean-Marie Le Pen mellett, ami miatt sokan kritizálták, egy ideig tömegek bojkottálták a filmjeit is. 2013-ban ismét támogatásáról biztosította a Nemzeti Front radikális jobboldali pártot. Élete utolsó évtizedében számos alkalommal kritizálta a francia belpolitikát és a társadalmat.

Élete leghíresebb szerelme Romy Schneider volt, de gyakran reppentek fel pletykák állítólagos homoszexualitásával kapcsolatban. 2023 májusában meghalt a rá kísértetiesen hasonlító Ari Boulogne, aki Delon eltitkolt fiának vallotta magát, habár a színész sosem ismerte el az apaságot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Pár óra alatt elkelt az összes jegy Azahriah koncertjére a Budapest Parkban
A három teltházas arénakoncert után ez nem túl nagy meglepetés. A jegyárakra viszont többen is panaszkodtak.


Azahriah szeptemberi koncertjére mindössze négy és fél óra alatt elfogyott az összes jegy a Budapest Parkban, írj a 24.hu.

Kedd délelőtt 10 órakor indult a jegyértékesítés Azahriah szeptember 5-i Budapest Parkos koncertjére, és alig négy és fél óra alatt az összes jegy elkelt.

A hatalmas érdeklődés miatt még délután is körülbelül nyolcezren várakoztak a virtuális sorban, hogy jegyhez jussanak, de délután kettő körül a Park honlapja már teltházas állapotot mutatott.

Sokan panaszkodtak a hosszú várakozási idő és a jegyárak miatt is.

A legolcsóbb, küzdőtéri jegyek 14 499 forintba kerültek, míg a drágább kategóriás belépők ára 22 990 forint volt.

A hatalmas érdeklődés nem volt meglepetés, hiszen Azahriah idén májusban három egymást követő napon is teltházas koncertet adott a Puskás Arénában.

Az eredetileg egyetlen koncertre hirdetett eseményre pillanatok alatt elfogytak a jegyek, ezért először még egy, majd

végül összesen három koncertet is tartott, amelyekre szintén gyorsan elfogytak a jegyek.

A Budapest Park telítettsége és a viszonylag közeli időpont miatt most nem valószínű, hogy hasonló ismétlésre kerülhet sor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Igazi pesti csibész volt” – Demszky Gábor elárulta Garas Dezső titkát
Nosztalgikus bejegyzésben emlékezik az egykori főpolgármester Garasra. Hogyan kerül a kerékbilincs az asztalra?
Fischer Gábor - szmo.hu
2024. augusztus 15.



Garas Dezső, a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színész, a Nemzet Színésze, és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, 2011. december 30-án, 77 éves korában hunyt el, hosszan tartó betegség után. Az ikonikus művész életútja és tehetsége előtt tisztelegve Demszky Gábor, Budapest egykori főpolgármestere, egy megható és humoros történetet osztott meg a közösségi oldalán, ami eddig nem került nyilvánosságra.

Demszky, aki húsz évig volt Budapest főpolgármestere, és 1998-ban díszpolgári címet adományozott Garas Dezsőnek, egy közös emlékét idézte fel a színészlegendával kapcsolatban. Egy régi fotó kíséretében elmesélte, hogyan játszotta ki Garas a parkolóőröket egy zseniális trükkel.

„Egyszer, valamikor 1998 körül, beállított Rajk Lacihoz, kezében egy kerékbilinccsel. ‘Tudod, ezt mindig felteszem a kocsira, amikor tilosban parkolok, a közterület-felügyelők így békén hagynak, mert azt gondolják, rólam már gondoskodott valamelyik haverjuk’” – írta bejegyzésében Demszky Gábor, hozzátéve: „Igazi pesti csibész volt és remek színész.”

Garas Dezső nemcsak a színpadon, de az életben is olyan karakter volt, akinek humora és leleményessége emlékezetes maradt mindazok számára, akik ismerték és szerették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Brutális, látványos és izzasztóan izgalmas – Az Alien: Romulus a legjobb Alien-film 1997 óta
Ennyi arctámadót még biztosan nem láttunk! A Magyarországon forgatott újabb xenomorph-őrület a franchise legjobb darabjait idézi meg, és nem ismer kegyelmet.


Idén 45 éves az Alien-franchise, 1979 májusában mutatták be az USA-ban először A nyolcadik utas: a halált, azóta pedig sci-fi és a horror műfajainak leghíresebb keresztezéseként trónol a zsáner nagyjaiból álló lista csúcsán. Ridley Scott a mindössze második filmjével nagyon elkapott valamit anno, az idegentől való elemi rettegést (amely épp belőlünk, emberekből kel életre) hívta elő közönségéből, amely azóta is kíváncsian várja a filmtörténet talán legkultikusabb űrszörnyének újabb acsarkodásait.

Majd jöttek a folytatások… James Cameron az 1986-os A bolygó neve: Halállal mesterien ékelte a sci-fi és a horror közé az akciót is; véleményem szerint David Fincher sokak által lenézett (ő maga sem szereti) 1992-es A végső megoldás: halálja sem mondott csődöt, sőt; Jean-Pierre Jeunet 1997-es Feltámad a halálja pedig egészen abszurd irányba vitte a sztorit, és meglepően működött benne a humor is. Szóval odáig egészen pazar volt a franchise, ám a 20th Century Fox a kétezres években úgy döntött, összeereszti a xenomorph-okat a yautjákkal, avagy, ahogy a legtöbben ismerik: a Predatorokkal.

A 2004-es Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen és még inkább annak 2007-es, egészen nézhetetlen folytatása sajnos eléggé leamortizálták kedvenc rémeink ázsióját.

Az eredeti alkotónak, Ridley Scottnak kellett tehát a kezébe vennie újra a gyeplőt (bár sokan Neill Blomkamp víziójának szavaztak volna bizalmat, aki figyelmen kívül hagyva a többi epizódot, direkt folytatást készített volna A bolygó neve: Halálhoz). Ő pedig megpróbált valami újat és teljesen mást kihozni az egészből. A Prometheus (2012) így egy filozofálgató eredetsztori lett, amit sokak gyomra nem vett be, és xenomorph-ot sem lehetett benne látni, mégis üdítő volt egy másik, jóval összetettebb szegmensből szemlélni ezt a világot. A 2017-es Alien: Covenantra azonban sajnos elfogyott az ötlettár, s így egy nem túl kreatív, többnyire lehangoló, kiszámítható, és csupán egyetlen ütős akciójelenetet (a fináléban) tartalmazó méretes csalódás lett az eredmény.

Innen kellett tehát újra felvenni a fonalat, Scott pedig ezúttal átpasszolta a direktori stafétát, méghozzá a Gonosz halott-remake (2013), a Vaksötét (2016) és az Ami nem öl meg (2018) író-rendezőjének, az uruguayi Fede Alvareznek, aki próbált elszakadni a Prometheus és a Covenant frissebb örökségétől, s inkább A nyolcadik utas: a halál és A bolygó neve: Halál atmoszféráját igyekezett rekonstruálni.

Sőt, ha jobban belegondolunk, az Alien: Romulusban egyfajta all star/best of Alien pörög, hiszen majd’ minden korábbi epizódból kapunk valami megidézést a sztori egyes elemeiben.

Az első két filmre szóló párhuzam azonban adott, hiszen ezúttal is egy izolált létesítményben vagyunk (egy űrállomáson), és mindössze hat szereplőnk van, akik szűk folyosókon rohangálnak. Ám nekik nem csupán egyetlen szörnnyel kell szembenézniük, facehuggerek és xenomorph-ok egész garmadája les rájuk (sőt, még valami más is…). A sztori időben is az első két film között játszódik, amikor is a Weyland-Yutani cég egyik sötét és barátságtalan bányászkolóniájából próbálna elmenekülni öt fiatal, valamint az egyikük, Rain (Cailee Spaeny) Andy nevű androidja (David Jonsson). Ehhez pedig azt fundálják ki, hogy megpróbálják a vállalat egy a bolygó felett sodrodó elhagyatott űrhajójából elcsenni a kriokapszulákat, amelyekben játszva átszundiznák azt a kilenc évet, amely célállomásuk, egy idilli bolygó eléréséhez szükséges. Az űrhajóról azonban kiderül, hogy egy űrállomás, ahol a cég emberei furcsa kísérleteket végeztek egy idegen életformán, amely természetesen az újabb emberi behatásnak köszönhetően ismét elaszabadul…

Szóval ezúttal is egy túlélősztorit kapunk, amelyben jóval kevesebb a filozofálgatás, ami pedig van, az maximum megint a szintetikus léthez kapcsolódik, ezúttal Andy révén, akivel Rain testvéri kapcsolatot épített ki, ám egy új program megváltoztatja a személyiségét.

Persze nem is ez a lényeg, Fede Alvarez inkább az alapvető ösztöneinket szerette volna stimulálni, így az akciókra, a látványra, a vérengzésre és leginkább a feszültségre helyezte a hangsúlyt.

Épp ezért az Alien: Romulus megállás nélkül pörög, újabb és újabb kilátástalan szitukba kergetve az egyre fogyatkozó szereplőket, akik egyébként nem sok meglepetéssel kecsegetetnek, gyorsan be lehet őket kategorizálni. Van itt szimpatikus főhősnő (a Tűzgyűrű: Lázadásból, az Easttowni rejtélyekből, a Priscillából és a Polgárháborúból ismert Cailee Spaeny pedig már van annyira rutinos, hogy simán elviszi a hátán a filmet, vagyis méltó utódja Sigourney Weavernek, akit nem egy jelenetben idéz meg természetesen), kiismerhetetlen android, szimpatikus jóképű alfahím (Archie Renaux), nem túl szimpatikus, nagypofájú, lázadó srác (Spike Fearn), egy fiús, kemény és laza pilótalány (Aileen Wu), valamint egy kedves és terhes naiva (Isabela Merced). Közülük Spaeny mellett természetesen a leghálásabb szerepet, vagyis a kissé értelmi fogyatékosra hangszerelt android Andyt alakító David Jonsson (Ipar, Rye Lane) tud igazán csillogni, a többieket Alvarez és írótársa, Rodo Sayagues már nem igazán kényeztették el emlékezetes karakterekkel.

A nézőket azonban kifejezetten elkényeztették a látványvilággal, ami több mint kézzelfogható. A tavaly tavasszal teljes egészében a budapesti Origo Filmstúdióban rögzített Alien: Romulusban ugyanis csodás díszletek és szemet gyönyörködtető praktikus effektek közepette zajlanak az öldöklések és a menekülések, a magyar szakemberek pedig az Oscar-díjas berendező, Sipos Zsuzsanna (Szárnyas fejvadász 2049, Dűne, Borderlands) vezetésével ismét fantasztikus munkát végeztek: a Romulus és Remus űrállomás valósággal életre kel, nekünk magyaroknak pedig csodás összemosolygás-indok, hogy az alkotók még az egyik mozgólépcsős metrólejáratot is felhasználták helyszínként egy pillanatra.

Az Alien: Romulus azonban nem mentes a hibáktól sem. Már az alapsztori is felvet néhány figyelmen kívül hagyott kérdést (pl. a cég miért hagyja, hogy egy ilyen fontos objektum elhagyatottan keringjen egy köpésre az egyik telepüktől?), a „best of”-jelleg miatt sok mindent újra átélhetünk, de igazán eredeti dolgot nem láthatunk, a legerősebb fan service-pillanatot feleslegesen túlhúzzák, a végső nagy extremitást pedig más formában, de végül is már láttuk korábban.

Szerencsére ezek megbocsátható bűnök, mivel Fede Alvarez nem akar túl sokat markolni, így amit vállal, azt tisztességgel véghez is viszi.

Egy feszültségtől csatakos, jó ötletekkel is megpakolt (a facehuggerek melletti osonás és az antigravitációs sav pl. csillagos ötöst érdemelnek), kiváló atmoszférával rendelkező, látványos akció-horrort tett le az asztalra, amely ugyan nem ér az idoljai (vagyis az első és második rész) nyomába, Ridley Scott újabb darabjait azonban így is leiskolázza. Érdemes lesz tehát újra némán sikítani az űrben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk